VINCZE ANDRÁS
VINCZE ANDRÁS
2019.06.13 22:12 Frissítve: 2019.06.13 22:36

Műanyagbumm! – Vincze András publicisztikája

 

Akadna hálásabb téma a palackoknál, nejlonzacskóknál és a futásnál, mint például a labdarúgó-válogatott remek szereplése és az őszi folytatás előtti első helyezése az Európa-bajnoki selejtezőcsoportban. Szólhatna ez a történet a mindig húsba vágó utánpótlásképzésről vagy arról, hogy küszöbön az újabb reformdöntés, mely szerint az NB I-es csapatok fiataljai visszajátszhatnak a másodosztályba – ám mostanság egy a focinál kevésbé populáris téma (is) foglalkoztat.

A jövőnk.

Van most ez a nagy műanyagbumm, és csak remélni tudom, hogy nem a szokásos világméretű ijesztegetésprojekt egyik aktuális epizódját halljuk és látjuk, hanem ha valamit, ezt a témát végre hosszú távon is komolyan veszik, illetve vesszük. Elárulhatom, nem vagyok ökölrázós környezetvédő, ahhoz sem lenne bátorságom, hogy a villamosmegállóban rászóljak bárkire is, hogy ne a sínek közé dobja a csikket, így inkább csak (csak?) magamat stresszelem önpusztításunk látványával, illetve azzal, amikor a gímszarvas trófeájára ragadó bevásárlózacskót, a hálóba gabalyodó bálnát, a palackba szoruló macskát látom a fotókon. Ilyenkor rádöbbenek arra, hogy már nemcsak tudat alatt menekülök a plasztikvilágtól, amikor nagy ritkán az erdőben futhatok.

Persze azért azt is túlzás lenne írni, hogy a lombok alatti világban ne lenne ott egyre markánsabban és durvábban az embernyomunk, mert bizony, ott van, s valami elképesztő hatékonysággal fertőzzük a környezetet. Szomorú figyelni, hogy a népszerűbb kirándulóhelyeken egyre többen és egyre jobban tömik meg csordultig – és gyakran azon is túl – a szemeteseket, és szintén nagy bánat ugyanitt látni a durvára taposott ösvényeket, amelyeken néhány nappal azelőtt még háborítatlanul burjánzott az élet, mígnem a homo sapiensi kíváncsiság padlósimaságúra nem taposta; de azért a terepfutás révén mégis kinyílik a másik, tisztább világ kapuja is, amelyben szeretnék hinni, s amelyben szeretném a reményeimet, a jövőképemet és a minket, azaz a két lábon járókat (így tehát a futókat is) megalkotó természet jövőjét látni.

A hitemet pedig azokba helyezem, akik közvetítik a világnak: hegyen, völgyön, erdőben, mezőn gyönyörűség futni, versenyezni. S így miközben a világ egyik szeme a műanyagáradat miatt sír, a másik a természet ölére egyre nagyobb számban visszavágyó emberek (kirándulók, terepfutók, nordic walkingosok) miatt nevet.

A kérdés ettől még kérdés marad: képesek leszünk-e megvédeni azt, ahová egyszer betettük a lábunkat?

Tudunk-e létezni a világban kényelmi eszközeink nélkül, hogy mást ne írjak, nekivágni a budai hegyek erdeinek vagy a Börzsöny emelkedőinek GPS-es futóóra nélkül, leküzdeni önerőből tizenöt-húsz kilométert úgy, hogy ne a csuklón lévő okoskütyü navigáljon el bennünket a rajttól a célig? Képes lennék-e magam is a felfedezés csodáit megélve végigkocogni bármely ismeretlen terepen? Az internetvibráláshoz szokott szemem, a napi hírcunamiban és stresszleküzdésben edződő agyam képes lenne-e elraktározni a természet által kínált navigációt: rögzülne-e a homloklebenyben és amögött a színes virágokkal pettyezett területen, hogy visszafelé itt kell majd balra fordulnom, használnám-e tájékozódási pontnak a meredeken megdőlt fát, a villám égette tisztást?

Mindig rá kell döbbennem arra, hogy ösztönszerűen ezt már nem teszem meg. Képtelen vagyok elengedni a technikát – a műanyag rajtam is rágja a maga lelketlen életét. A plasztikba tervezett óra csipog, ha innom, rezdül, amikor ennem kell, sivít, amikor huszonöt vagy ötvenméternyire letérek a beprogramozott útvonalról – a természetben így leszek gép a gépben, ráutalva a magasan keringő műholdak jeleire, amelyek makacsul húznak maguk után addig, amíg meg nem érkezem a célomig.

Ez lenne az út az áhított győzelemhez?

Becsülöm azokat, akik a kevés szabadidejüket feláldozva egyre többet tesznek a terepfutás, pontosabban a terepeken rendezett versenyek népszerűsítéséért, s próbálják megtanítani az embereket – az életérzések gyönyörére. A küldetés (úgymint: felállítani az embereket a számítógépek mögül, felemeltetni a tekinteteket a mobiltelefonok kijelzőjéről) olykor reményvesztett kísérletnek tetszik, ráadásul itt ágaskodik az újabb dilemma: vajon az újraélesített érzékszerveinkkel, a felfedezés eufóriájával, a futással valóban megóvhatjuk-e mindazt, amit oly csúful magunk mögött hagyunk? Valóban a percek legyőzésével válhatnak nemesebbé azok a célok, amelyeket egyre többen és egyre vadabb elszántsággal tűznek ki maguk elé? (Persze nem arra gondolok, amikor az őrült divat diktál, én is láttam azokat a fotókat, amelyek a Himalája csúcsára vezető keskeny gerincen készültek: olyan sűrűn araszoltak egymás után a mászók, mint amikor a város legforgalmasabb utcájában próbálnak előrébb jutni a munkából hazafelé igyekvő emberek.)

S e műanyagban fuldokló világban itt van az újabb veszély, hogy minden jóindulat ellenére a valóságtól menekülés közben betörünk oda is, ahol – a fülsiketítő zajongás helyett – még mindig a nyugalom az úr. Magam megdöbbentem (illetve, inkább őszinte leszek: megijedtem), amikor a Nagy-Hideg-hegy alatti indás, szúrós, vadonba forduló susnyásból kiforduló gizgaz ösvényen egyszer csak szemben állt velem egy szarvas. Nem tudtunk mit kezdeni egymással: a hatalmas, délceg állat a pillanat bűvöletében elfelejtett elfutni, magam pedig lépni sem bírtam, mert az eltévedés riadalma, az ismeretlen terep miatt érzett adrenalinszédülés és a rendkívüli találkozás az erdő királyával a földhöz, rögökhöz kötötte a lábamat. Abban a pillanatban azon sem csodálkoztam volna, ha az idők végezetéig kővé válva állunk. Csakhogy az emberfia képtelen az ilyen ősi áhítatra – nem véletlen az sem, hogy szavakkal leírni sem tudom, miért volt életem egyik legnagyobb élménye semmi kis emberként megtorpanni a fenséges magyar vad előtt néhány méternyire.

Szóval, mi lesz akkor, ha végképp bevisszük a zajt a lombok árnyékába, mi marad a hegynek, az erdőnek? Az ember menekülése a hétköznap gondjaitól (divatja van a kérdésnek: …és te mi elől futsz?) nem sérti-e nyersen, sőt kíméletlenül a számára ismeretlen naturát? Műanyagot szétszórni és összeszedni mennyivel súlyosabb gond és baj, mint plasztikszemét nélkül önmagunkat betuszkolni a talpalatnyi, még érintetlen természetbe? Az erdő sötétjébe belehasító fejlámpák fénye, a futóbotok zörgése, a lábak surranása, száz meg száz ember monoton mozgása káprázatos kaland a versenyző embernek, de mennyire harmonizál az emberi füllel legfeljebb csak a mély csendben hallható neszezéssel, s e nagy rohanás során ki hallja meg a cipővel eltaposott, szinte észrevehetetlenül aprócska testek elroppanását?

Mi, emberek azt mondjuk erre: ez az élet körforgása, s ez könnyű érv, hiszen minket (még) nem taposnak és roppantanak el.

Azt is tudom persze, túlzó dilemma ez, de nyilván ugyanígy kezdődött az a történet is, amikor az első műanyagkupak valamelyik erdei ösvényen elgurult, amikor az első palack hánykolódni kezdett a tengeren – e „semmiségek” után próbálunk megszabadulni saját bűnünktől, kétségbeesve nézve azt is, hogy Magyarország egyik legféltettebb, legmagyarabb és legszőkébb folyójából, majd pedig gyönyörűséges ökotavából mázsaszám emelik ki a szerves polimerhulladékot, s ezekből a műanyagokból építenek hajót, megmutatva, hogy mindenki, aki monitor vagy képernyő előtt ül, láthassa: elég volt az élőhelyek roncsolásából!

A természet nem a miénk – mi benne élünk, s a legnagyobb baj az, hogy valódi félelem nélkül tesszük. Ha nincsenek félelmeink,  jövőnk sem lesz, márpedig nagyon úgy tetszik, hogy mi még mindig túl nagy magabiztossággal vágunk neki minden útnak.

Ezért is teszem fel egyre gyakrabban a kérdést, amikor az erdőhöz érek, s a nyugalmat keresem: valójában meddig futhatunk?

2019.06.13 22:12:27

Atlétika VINCZE ANDRÁS

ALAPVONAL. Ha nincsenek félelmeink, jövőnk sem lesz, márpedig nagyon úgy tetszik, hogy mi még mindig túl nagy magabiztossággal vágunk neki minden útnak.

2019.05.22 21:44:51

Atlétika CSINTA SAMU

ALAPVONAL. No meg Bolingért is, hiszen a sportágnak hatalmas szüksége van az olyan példákra, amelyek cáfolják azt a meglehetősen lehangoló tézist, mely szerint az atlétikai számok többségét a genetika és a Fennvaló elsősorban a színes bőrű emberekre szabta.

2019.05.21 07:54:49

Atlétika VINCZE SZABOLCS

A másfél éves eltiltása július 13-án véget ér, a szabály szerint két hónappal visszatérése előtt már tréningezhet.

2019.04.07 00:31:03

Atlétika nemzetisport.hu

Tizedik szezon, 12 állomás, két döntő (Zürich, Brüsszel), 50-50 ezer dolláros fődíjak.

2019.04.22 16:46:21

Atlétika VINCZE SZABOLCS, TUMBÁSZ HÉDI

A magyar atlétika új üdvöskéje a glasgow-i Eb-n országos csúcsot futott, majd megsérült, a döntőben nem indulhatott.