Ember az élen – Malonyai Péter jegyzete

Kinőttem már az okoskodásból (remélem), így nem is igyekszem megmagyarázni, hogy Márton Anitának – ahogy mondja – újra a legjobbkor, a legjobb helyen sikerült kihoznia magából a legtöbbet. Csak a csodálatom az övé – most már folyamatosan. Nem csupán világklasszisként, (sport)emberként is.

Még a képernyőn keresztül is átjött, hogy itt nem lehet baj. A folyamatos versenymegszakítások miatt rendre követhető volt, mennyire összpontosít, milyen nagyszerűen képes kizárni mindent, ami megzavarhatná abban, hogy elérje a célját. És ráadásként – mert ez a ritkább – az ő megfogalmazásában roppant egyszerű a világ. Éppen úgy meg kell küzdenie a hétköznapok „nyűgével és nyilaival”, mint akármelyikünknek (csak hát, ugyebár, a tehetség…), s ebből nem csinál titkot.

Még a képernyőn keresztül is átjött, hogy itt nem lehet baj. A folyamatos versenymegszakítások miatt rendre követhető volt, mennyire összpontosít, milyen nagyszerűen képes kizárni mindent, ami megzavarhatná abban, hogy elérje a célját. És ráadásként – mert ez a ritkább – az ő megfogalmazásában roppant egyszerű a világ. Éppen úgy meg kell küzdenie a hétköznapok „nyűgével és nyilaival”, mint akármelyikünknek (csak hát, ugyebár, a tehetség…), s ebből nem csinál titkot.

Most is elmondja, hogy volt gondja elég a verseny után, a kötelező ceremóniákat követően épphogy elcsípte a vacsorát, az izgalmak és a betegsége miatt alig aludt valamit az éjszaka, így volt ideje gondolkozni azon, mi is történt Birminghamben.

Az én olvasatomban szenzáció, az övében, aminek történnie kellett. Úgy mesél arról, hogy sporttörténelmet írt az első magyar atlétikai világbajnoki címével, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon. És – ezért (is) klasszis – újabb alkalom arra, hogy, ha kell, átértékeljen magában dolgokat. Miközben egy pillanatig sem sugallja, hogy na, ki vagyok én, csak azt rögzíti, hogy ezúttal is sikerült túljutnia egy újabb lépcsőfokon, most már világbajnokként halad tovább az útján. A jövő hét végén például már újra versenyez, ott az újabb cél, a dobó Európa-kupa első helye, ám addig még meg kell gyógyulnia, s meg kell küzdenie azzal is, hogy egy-egy kimagasló eredmény után – ismét idézem – „nekem mindig lezuhan a formám, és vele, sajnos, a motivációm is”. Így válik – ez még mindig ő – „túlélőtúrává” a diadalút.

Olvasatában még az is magától értetődő, ami nálunk különleges, mert miért számítana változásnak, hogy hivatalosan is összeköti az életét a párjával, hiszen éppen az állandóság a jó benne.

Mondhatnám, hogy Márton Anita természetessége azt sugallja, hogy egy közülünk, de eszembe sem jut, hiszen ő: világbajnok.

Öröm, ha nagy néha emberek és nem celebek állnak a seregek élére.