N. PÁL JÓZSEF 2019.03.20 23:16 Frissítve: 2019.03.20 23:16

Egyszer volt... – N. Pál József publicisztikája

 

Miért bolondultam első (sport)tudatos pillanatomtól az atlétikáért, nem tudom, de hogy az amerikai Bob Beamon – az 1968-as mexikóvárosi olimpián elért – 890 centis világcsúcsának e hevületben jelentős szerepe lett, bizonyos. Örvendek, hogy „élőben”– a történéssel egy időben – láttam az ugrást 1968. október 18-án, alig tizenegy évesen, midőn a csodálkozástól odavoltam alighanem. Tudtam, hogy a szintén amerikai Ralph Boston és az örmény – nekünk akkor szovjet – Igor Ter-Ovaneszjan 835-tel tartotta a világcsúcsot addig, amely 55 centimétert nőtt egy pillanat alatt. Az új rekorderről nem is hallottam tán a verseny előtt, s hitetlenkedő izgalommal hintáztam a székemen. Lehet, úgy éreztem, csoda részese vagyok, s – ahogy a gyermeklélek fantáziálásából és kétely nélküli bizalmából fakadni szokott – nyilván vártam az újabb káprázatot. Hogy kilenc vagy tíz(!?) métert is ugrik ez az ember hamarosan, és így tovább…

Ám hiába vártam. Beamon az eredmény közelébe sem jutott többé, ahogy nem jutott korábban sem. A 22 évesen elért csoda élete egyetlen nagyon emlékezetes ugrása maradt, aminek titka megfejtetlen azóta is, noha a szakértők mindent számba vettek az idő során. A 2250 méteres tengerszint feletti magasságot, a tartán nekifutót, a még „törvényes” szelet (2 m/sec) s más egyebet is talán. Mindenkit meggyőző magyarázat nem született, s észszerű indokot én sem fogok elősorolni soha. Ez a „heterogén”, kicsit szögletes mozgásúnak tetsző atléta – második, 804 centis ugrását az ellenkező, a bal lábáról indította el, ami „normális esetben” elképzelhetetlen! – élete legfontosabb versenyén, első kísérletére nagyon-nagyon „beletalált”, ennél többet mondani nem tudok. Egyszer, akkor, vele volt a Fennvaló, adott neki – vagy reátestált – „valamit”, hogy kezdjen vele, amit tud azután.

Emlékszem, amikor felfogta, mit tett – Bostontól hallotta, a 890 mit jelent, mert számolni csak lábban és hüvelykben tudott –, zokogva lerogyott, s alig lehetett eszméletre téríteni. Isten ujja érintette-e meg, ezt ki-ki eldöntheti, ám hiszem – nekünk, halandóknak –, arról beszél e história, hogy vannak dolgok, amelyek az egyszer nagyot tevő lélek és környezete – esetünkben a csodát újrakövetelő szurkoló – által nem befolyásolhatók. S erre, ha nem értjük – nem tudjuk az „ég ajándékaként” elfogadni, „helyén kezelni” – a titkot, emberek élete is rámehet.

Ez a világcsúcs huszonhárom évet élt. A távolugrás történetének legnagyobb versenyén, 1991-ben, a tokiói vb-n 895-tel Beamon honfitársa, Mike Powell javította meg, nem az a sportoló – a szám négyszeres (akkor még „csak” kétszeres) olimpiai aranyérmese, az amerikai Carl Lewis – tehát akinek, talán, inkább járt volna ez a diadal. Powell rekordja él azóta is, az olimpiai csúcs 890 centi máig, így ama ’68-as ugrás és a játékokon soha többé nem induló, újabb sikert el nem érő (no jó, ’69-ben az Egyesült Államok bajnoka lett)  Beamon neve az „egyszer volt…” modelljévé vált.

S még az sem biztos, hogy a nagy repülésnek mindig örült. Nem tudom a hírt felidézni pontosan, de úgy emlékszem, azt az ugrást – a helyét az életben nem találó rekorder – szinte átkozta később. Átkozta, hisz a ’68 táján belendülő média determinálta világ a csoda megismétlését várta tőle kegyetlenül, s mert nem jött, lesajnálásban lett része csupán, s nehéz úgy élni, hogy az egyszeri pillanat gerjesztette elvárást olvassák az ember fejére minduntalan.

De mert nem az atlétika históriája, hanem a sportbéli siker természetrajza a fontos most nekem, hadd ugorjak én is – térben, időben és sportágban – egy nagyot inkább.

Az atlétika és a futball törvénye nem összevethető, ám az emlékezetes tett következménye itt is ugyanúgy képes befolyásolni életeket, sőt – mivel a foci nehezebben mérhető, a reá irányuló figyelem meg túltesz mindenen – talán még inkább. Az a játékos, aki mámort ad egyszer, amit nem képes felidézni többé intenzíven, vesztessé lesz, s megesik, hogy még a sikeres pillanat vagy mérkőzés emlékétől is menekülne.

Nálam tájékozottabbak számos példát tudnak bizonyára, én két történetet hadd említsek csupán. 1990 augusztusa volt, labdarúgásunk háttere megkavarodásának s az eredmények újabb apályának (a ’90-es vébét megint nélkülünk rendezték) ideje éppen. Újpest–FTC a Megyeri úton, szezonnyitó találkozó, Nyilasi először a kispadon, Lipcsei, a tizennyolc éves kazincbarcikai gyerek meg debütált, de a meccs nem erről lett emlékezetes. Egy Partiumból a Fradiba kerülő játékos napja volt az. Szenes Sándor remek felépítésű, harmonikus mozgású ifjú volt, s két látványos, távoli gólt lőtt, ráadásul az első percben az egyiket. Öt nulla lett a vége, szinte megőrültek a zöld-fehér drukkerek, az új gyerek lénye reményt adott, erdélyi edzője elmondta, hogy „Sanyi” képzettebb s nagyobb tempóban játszik, mint az nálunk megszokott – aztán jött a következő forduló. A friss hős csodát tenni most nem tudott, vereség lett a vége, s máris öblös hangon harsogták a szurkolók: „Szenes! Apukám! Ez egy nagy nulla!” S lám, a nagy ígéret bele is szürkült a magyar mezőnybe hamarost – a liláknak vágott kettőn kívül még öt bajnoki gólt szerzett három év alatt! –, majd a Vasashoz állt tovább, s alig lehetett észrevenni már.

Vagy itt van – játékosként – kedves földim, Koplárovics Béla története. 2002 nyarán igazolták át, a ZTE bajnokcsapatának nem volt tagja még. Aztán gólt rúgott a Manchester United kapujába a hazai BL-selejtező utolsó pillanatában, így a Zete győzött, s a „tökismeretlen” 21 éves fiatal országos hírűvé lett pillanatok alatt. Aki látta, tudja, a gól még különösebb bravúrnak sem számítható önmagában (igaz, szép volt a támadás, ő meg jól „érkezett”), ám világhíres gárda ellen, váratlanul, a meccs legvégén, nyertes gólként esett, így a nevet fölkapta a média, idővel keserűséget is okozva neki. Ezzel a góllal cukkolta az ellenfél szurkolótábora, s – mert nem jött újabb csoda – a sajátja is nemsokára. Még históriás éneket is szereztek „tiszteletére”, Tinódi vagy az István, a király modorában, amiből az irónia, a gúny dallamát és szavát tudom inkább kihallani én. Nem váltottam szót vele, de vélem, így érezhette ő is ezt, s ki is fakadt néhanap. „Na, már megint az a gól! […] Hagyjanak már ezzel!” – mondta néhány évvel ezelőtt. Még nincs 38, Ausztriában él, dolgozik, a labdát is rúgja amatőrként, s akkor nyugodt, ha nem zargatják az újságírók.

Nekik persze a „zargatás” a dolguk, no meg – mondják sokan – legyen ma már büszke a Béla, hisz tette labdarúgásunk utóbbi két évtizedének emlékezetes pillanatai közé tartozott, amiből nem sok jutott nekünk. Mégis, megértem Koplárovicsot, hisz története a futball (általában a sport) egyre csak gerjesztett relativizmusának példája is egyben. Vigyázz, ha a mámort előhívtad ifjan, ezt várja tőled a világ ezután, s ha nem tudsz megfelelni, kíméletlenül kigúnyol, megaláz, eltapos. Mert nem a közösséget összetartó otthonlét emlékezete, hanem a bódító siker – akár drogosnak az „anyag” – napról napra szállítása itt már a lényeg!

Bevallom, a 18 éves Zsóri Dániel első bajnokiján lőtt bravúrgólja nélkül nem jutott volna eszembe mindez. Gyönyörű mozdulat volt, amit láttunk, szent igaz, s hírlik, „földön maradt” a debreceni srác, ám én nem foglalkoztam volna a góllal napokon át. Futballunknak minden reményt ígérő mozzanatra szüksége van, jól tudom, de a hirtelen felszökött gerjedelem – épp ezért – a szándék ellenkezőjét hívhatja elő itt e honban. Mert amekkora az öröm vágya bennünk, hisztériás közegünkben a részsiker úgyannyira visszaüthet, s az „egyszer volt” káprázat egy tehetséges játékos életét is megkeserítheti.

 

2019.05.22 21:44:51

Atlétika CSINTA SAMU

ALAPVONAL. No meg Bolingért is, hiszen a sportágnak hatalmas szüksége van az olyan példákra, amelyek cáfolják azt a meglehetősen lehangoló tézist, mely szerint az atlétikai számok többségét a genetika és a Fennvaló elsősorban a színes bőrű emberekre szabta.

2019.05.21 07:54:49

Atlétika VINCZE SZABOLCS

A másfél éves eltiltása július 13-án véget ér, a szabály szerint két hónappal visszatérése előtt már tréningezhet.

2019.04.07 00:31:03

Atlétika nemzetisport.hu

Tizedik szezon, 12 állomás, két döntő (Zürich, Brüsszel), 50-50 ezer dolláros fődíjak.

2019.04.22 16:46:21

Atlétika VINCZE SZABOLCS, TUMBÁSZ HÉDI

A magyar atlétika új üdvöskéje a glasgow-i Eb-n országos csúcsot futott, majd megsérült, a döntőben nem indulhatott.

2019.03.26 12:47:30

Atlétika THURY GÁBOR

Tagja volt az ötvenes években háromszor is világcsúcsot futó 4x1500 méteres váltónak.