Így is, úgy is a mezőny fölé nőtt – Szívós István 70 éves

Szívós István 1948. április 24-én született, és az elmúlt hetven évben vízen és szárazon elképesztő ívű életpályát úszott, futott be. Az alábbiakban a kerek évfordulók szerinti tagolásban igyekszünk mindezt legalább nagy vonalakban feleleveníteni.

1948

– Születése évében édesapja, idősebb Szívós István első olimpiáján vehetett részt, és Londonból ezüstéremmel tért haza. Mikor, hogyan észlelte, fogadta, hogy vízipólós családba érkezett, és sorsa ezzel eleve elrendeltetett?
– A sportcsaládot hamar felfogtam, mert sokat jártam édesanyámmal az uszodába, ahol a kettős rangadókon, hatalmas mérkőzéseken óriási tömeg szurkolt apunak, a csapatoknak, a magyar vízilabdának. Emellett nagyon jó volt a büfé, isteni szalámis szendvicsekkel és nápolyikkal. Viszont az az igazság, hogy baromira féltem a víztől. Egy ország tanított volna úszni, sokáig nem nagy sikerrel. Szinte nem volt úszómester, aki ne foglalkozott volna velem. Vékony gyerek voltam, mindig fáztam, a kismedencében ráadásul leért a lábam, ezért ott inkább szökdeltem. Egyik ősszel, ködös időben, a kis bundámban bele is estem a medencébe, és a kazán mellett szárítgattak. Arra már tisztán emlékszem, amikor apuék jöttek haza az 1956-os olimpiáról, Melbourne-ből, ahol nyertek, ezt Szepesitől hallottam a rádióban. A Nyugati pályaudvaron vártuk a csapatot, rengeteg ember gyűlt össze, ez megmaradt bennem.

1958

– A „kis” Szívós tízéves, a nagy pedig ebben az esztendőben fejezte be játékos-pályafutását, így az 1958-as budapesti Eb-n már nem szerepelt minden idők egyik legkiválóbb válogatottjában. Azért a fiát, önt kivitte a Margitszigetre, és végre magával ragadta az uszoda légköre?
– Több meccsen kint voltunk, a döntőn is. A tömeg rajongott a játékosokért, akik mindannyian ismertek engem, tudták, hogy a Szívós Pista fia vagyok, ezért nagyon kivételezett helyzetben érezhettem volna magam. De a vízilabda még mindig nemigen érdekelt, az első helyen a magyar válogatott mellett nálam továbbra is a büfé végzett. Aztán egy április 13-án – természetesen pénteken – súlyos baleset ért, amely mindent megváltoztatott. Tornaórán, szekrényugrásnál túlugrottam a szekrényt, mert nem voltam kimondottan szertornász alkat, és eltört a karom. Hosszú, hosszú ideig volt gipszben a kezem, és amikor levették róla, a felére zsugorodott. Ekkor azt tanácsolták, menjek le az uszodába, de már ne a büfébe. Nejlonnal bekötötték a karomat, még egy deszkával is rögzítették, és a kapu mögött úszkáltam. Akkor fogott meg az uszoda. Miután meggyógyultam, apu régi edzője lecsalt a Fradiba. Jó ideig kapus voltam, általában nagyon fáztam, és onnantól, hogy egyszer végre az utolsó tíz percre kivittek a mezőnybe, és lőttem egy gólt, sohasem mentem vissza a kapuba. Hirtelen felgyorsult a pályafutásom. Első fontos mérkőzésemet egy Fradi–Újpest MNK-döntőn (akkoriban még Magyar Népköztársasági Kupát rendeztek – a szerk.) játszottam, Rusoránt és Martint kellett fognom.

1968

– Húszévesen már büszke olimpikon volt, éppen úgy bronzéremmel rajtolt, mint az édesapja. A Fradival már másodszor lett bajnok, de szezon közben az OSC-be igazolt. Mennyire rajongták körül, mennyire vált a klubcseréje miatt közellenséggé?
– Mindez így, ebben a sorrendben megtörtént. Baromi boldog voltam, hogy húszévesen ott lehetek az olimpián. A faluban és a versenyeken nagyon sok világhírű sportolóval találkoztam, az 1972-es müncheni tragédiáig azt sem tudtuk, mi a terrorizmus, mindenki fütyült a biztonságra, jöttünk-mentünk, amerre akartunk. A mexikóvárosi volt az utolsó csodálatos olimpia. A Fradiban pedig, igen, közellenség lettem, amikor kiderült, hogy az OSC-be igazolok. Addig mindent megnyertünk, de ez nem számított, csak az, hogy képes vagyok elmenni, pedig mindent megígértek nekem, amit lehetett. De fölvettek az egyetemre, és az OSC volt hazai és nemzetközi szinten is a 'hetvenes, 'nyolcvanas évek sikercsapata.

1978

– Harmincévesen világklasszis, ebben az esztendőben az OSC-vel BEK-győztes és magyar bajnok, 1976-ban Montrealban olimpiai, 1973-ban Belgrádban világbajnok volt. Mindent elért, és ez a magyar válogatottra is igaz. Valódi labdavirtuózok játszottak abban a csapatban. Egyszer érdeklődésemre hajdani fő vetélytársuk, az olasz válogatott agytrösztje, Gianni De Magistris kijelentette: ha azonos fizikai felkészültség mellett az 1976-os és a 2000-es évek magyar válogatottja megmérkőzne egymással, a montrealiak hat–1-egyre, hét-egyre nyernének. A moszkvai olimpiát viszont 1980-ban elveszítették – a bronzérem akkoriban vereséggel ért fel –, ön pedig harminckét évesen visszavonult a játéktól. A csúcson vagy a csúcs után?
– Nagyon fiatalon kerültem olyan posztra, amelyen adtam is, kaptam is szépen, emellett apám azt mondta, tudni kell, mikor hagyjuk abba. Én tudtam, megéreztem. Amikor mentem le az uszodába, edzésre, már nem volt meg bennem az az ide nekem az oroszlánt is hangulat. Másrészt jött a család, a gyerekek, a munka, a fogorvosi praxis. Ideje volt váltani, addig a vízilabda jelentette az életemet. A kornak megfelelően az iskolán kívüli időszakot az uszodában töltöttük, még a szabadidőnket is. Rengeteg kisegítő játékot játszottunk, a holt idényben örömvízilabda-napokat rendeztünk. Lementünk a „Csasziba”, magától összeállt két csapat, indult a meccs. Vagy ha az nem, órákig kiszorítóztunk. Rengeteg volt az egyéni képzés, abban az 1976-os csapatban néhányan fizikailag, technikailag a világ és a kor előtt jártunk. Univerzális játékosaink voltak, ráadásul nálunk védett minden idők legjobb kapusa, Molnár Bandi. De egyébként is mindig mindenki a legjobb, a másiknál jobb akart lenni, ezt nevelték belénk. Még érvényes volt Rajki Béla igazsága, amely úgy szólt, hogy a magyar vízilabdának az ezüstérem kudarc. Ezért mondhatta Gianni azt, hogy mennyivel nyernénk, ha összejönne az a mérkőzés, ami persze lehetetlen.

1988

– Negyvenévesen, fiatal edzőként húsz év után vezette a bajnoki dobogó tetejére a Ferencvárost. Mai ésszel elképzelhetetlen népünnepély követte a diadalt a Komjádi uszodában és a fél városban. Pedig nem úgy indult a szezon, hogy ebből bármiféle siker kisülhet, de ön a negyedik, ötödik forduló után a csapat elé tett egy földgömböt, és azt mondta, ha bajnokok lesznek, megpörgethetik, és oda utaznak, ahová akarnak. Hitt benne szemernyit is, hogy ezt az ígéretét be kell váltania?
– Hát persze. El is utaztunk Amerikába, érdekes módon ott állt meg a földgömb. Előtte viszont meg kellett nyerni a bajnokságot, és én különféle módokon ösztönöztem a csapatot. Az egyik játékosunk, Csizmadia Zsolt például kezdetben mindent ellőtt, ezért egyszer levittem egy kalapácsot az uszodába, megmutattam neki, és azt mondtam, azzal verem szét az ujjait, ha így folytatja. Ez hatott. Persze, tudtam, mit kell mondani, mit kell tenni, azzal foglalkozhattam, amihez igazán értettem. Gyarmati Dezső egyszer kijelentette, szerencsés ember, jó kártyás vagyok, de szerintem egy dologhoz van igazán érzékem: baromi jól ki tudom választani a jó embereket, és hatékonyan menedzselem őket. Így volt ez a Fradinál is, kiváló játékosokból álló, fiatal csapat jött össze. Végigjártam a teljes edzői ranglétrát, a Ferencváros mellett 1986-ban utánpótlás-kapitánnyá neveztek ki, négy évig irányítottam ezt a korosztályt, Kemény Fecsó volt a segítőm (korszakos utánpótlástréner, Kemény Dénes édesapja – a szerk.), Benedeket és Varga Zsoltot mi hívtuk be a válogatott keretébe először. 1990-ben pályáztam a felnőttkapitányi posztra, bíztam benne, hogy meg is kapom, de Konrád Janit választották helyettem. Így a magyar vízilabdában minden voltam, még kapus is, csak szövetségi kapitány nem.

1998

– Viszont csak így lehetett az FTC egyesületi elnöke, és e pozíciót 1998-ig, ötvenéves koráig töltötte be. Kiugróan sikeres időszaka volt ez a klubnak, legalábbis sportszakmai szempontból, hiszen a futballcsapat 1995 őszén a BL-főtáblára jutott, a szakosztályok sorra nyerték a magyar bajnoki címeket, kivéve éppen a vízilabdázókat. Szívós nélkül nem boldogultak? Mégis kényszeredetten és sértődötten távozott az FTC éléről, és ez az érzés mintha a mai napig tartana. A média és a közvélemény egy része is a BL-prémiumot kereste a vezérkaron, többször az a vád is elhangzott, hogy ellopták a mintegy ötszáz-hatszáz millió forintot, ön viszont nem is védekezett, nem is támadott.

– Kezdjük a szép emlékekkel, szerencsére úgyis azok vannak többségben. Csodálatos érzés volt, hogy a BL-ben a főtáblára jutott a Fradi, és ez akkor még a legjobb tizenhatot jelentette. Ez azóta sem sikerült más magyar csapatnak, és belátható időn belül nem is fog. (A Debreceni VSC a 2009–2010-es BL-kiírásban szintén főtáblára jutott, de akkor az már 32 csapatos volt – a szerk.) Sportpályafutásom mellett ezt tartom a legnagyobb sikeremnek. Még manapság is megállítanak ismeretlenek, és a BL-t emlegetik, ha pedig az akkori játékosokkal találkozom, örömmel és tisztelettel üdvözöljük egymást. Volt olyan év, 1997, amikor női kézilabdában, kosárlabdában és jégkorongban is a Fradi lett a bajnok, vízilabdában azért nem, mert nem sikerült megfelelően erősíteni, sem vezetői, sem edzői poszton. Kézilabdában viszont ide hoztuk Németh Andrást, jött az Építőkből Kökény Bea és Farkas Ági, ők a már meglévő ferencvárosi maggal hosszú időre verhetetlenek voltak. Nem egy régi sportvezetőtől hallottam, a legnagyobb hibát azzal követtem el, hogy túl sokat nyertünk. De én nem tudok nem nyerni, állatira utálok még ma is veszíteni. Emellett elsődleges volt, hogy a játékosok megkapják, ami nekik jár, nekem senki sem mondhatta, hogy a Szívós Pista nem fizette ki. Nemcsak a sportolóinkra költöttünk, hanem a rengeteg külföldi útra is, mert minden csapatunk nemzetközi kupákban szerepelt. Mi mindig mindent pontosan befizettünk – nekünk nem volt köztartozásunk –, még a szurkolóink viselkedése miatti rengeteg büntetést is. Úgyhogy föléltük a pénzt, és nem jött helyette új. Egyik politikai párthoz sem köteleződtünk el, ha valamelyik mellé állunk, nyilvánvalóan védettséget kaptunk volna. Nemcsak gazdasági, médiavédettséget is. Kívülről kapkodásnak tűnt, hogy mindenféle befektetőjelöltekkel tárgyalásokat folytattunk, főleg a Dicobe miatt kaptunk sokat, pedig a Dicobe körülbelül három ebédet és húsz kávét „vitt el” tőlünk, mást nem. Az álmom az volt, hogy a klub századik születésnapját még a Ferencvároshoz méltó módon megszervezem 1999-ben, és egy díszvacsora keretében saját magamat is elbúcsúztatom. Ez nem valósult meg. Úgy éreztem, le kell mondanom, jöttek Torgyánék, és a századik születésnapot nagyon elszúrták. Egymást viszont kitüntették, amikor fél éve voltak ott.

2008

– Nemcsak itthon, a nemzetközi pólóhistóriában is különleges dátum lehetett volna, ha Márton fia Pekingben a magyar válogatottal olimpiai bajnoki címet nyer. Szívóséké lett volna ugyanis az első család, amelynek három generációja is olimpiai aranyérmes. De Marci nem került be a keretbe, egyesek szerint azért nem, mert Kemény Dénes szövetségi kapitány annak idején, 1996-ban még önnek köszönhette a megválasztását, és semmiképpen sem akarta, hogy úgy tűnjön, ezért nyújt ellenszolgáltatást. Másrészt senki sem vitatta soha, hogy Marci remek és sokoldalú játékos, és ha a 2007-es vb döntőjében belövi az utolsó ziccerét, amivel a csapat nem mellesleg világbajnok lett volna, ki sem lehet hagyni a pekingi utazók közül. Így ön szerint ki lehetett?
– Régen rossz, ha ilyen esetben egyetlen szituáció dönthet. Dénes édesapja, Fecsó több helyen volt a pályaedzőm, Dénes a játékosom, és valóban én találtam ki, hogy ő legyen a szövetségi kapitány. Ezért is nagyon érdekes ez a helyzet. A mai napig várok arra, hogy egyszer elmagyarázza, számomra teljesen érthetetlenül miért hagyta ki Marcit, de tudom, hogy nem fogja, és különben is, a győztesnek mindig igaza van. Dénes nyert, olimpiát háromszor is, nagyon nehéz lenne bármit számon kérni rajta. El kell fogadnom, hogy így történt, bár ez nekem örök fájdalmam marad. Annak viszont nagyon örültem, hogy Marci kijutott egy olimpiára, Londonba, Barcelonában pedig világbajnokságot nyert. Óriási sportembernek tartom.

2018

– Elérkeztünk a mához. A hetvenedik születésnapjára készül, de a nyugdíjra végképp nem. Most is a „Csaszi” partján sétálgatunk, a víz tele pólós kölykökkel, fél szemmel mindegyikük önt, a KSI főnökét lesi. Úgy érzi, a helyén van a magyar pólóban? És azt is elviseli, hogy az ezüstérem már nem kudarc?
– Hála Istennek, jól vagyok, van egy csodálatos családom, a sportban egy csodálatos KSI-m, amellyel mindent megnyerünk. Megváltozott a világ, olyan helyeken is megtanultak már vízilabdázni, ahol az én időmben még nem tudtak. Azt vallom, a legjobb négybe kell mindig bejutni, ott pedig bármi történhet. A vereséget még mindig nehezen viselem, de már sokkal bölcsebb vagyok.

2028

– Mi lesz tíz év múlva? Vízközelben tervezi tölteni a nyolcvanat is, vagy egyszer azért visszavonul?
– Azt kívánom, először is legyünk egészségesek, én és a családom is, az unokám legyen boldog ember. Amihez tehetséget, kedvet érez, azt csinálja majd olyan sikerrel, mint én a vízilabdát. Már együtt úszunk, és egyáltalán nem félünk a víztől.