HIRDETÉS
HIRDETÉS
MTI 2015.04.21 18:17 Frissítve: 2015.12.29 16:17

Gyász: elhunyt Konrád Ferenc olimpiai bajnok pólós

Életének 71. évében elhunyt Konrád Ferenc, Montreal olimpiai bajnoka, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó – adta hírül honlapján kedden a hazai sportági szövetség.

HIRDETÉS
Konrád Ferenc április 17-én volt 70 éves (Fotó: Szabó Miklós)

 

Konrád Ferenc 178 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban, három olimpián vett részt. 1976-ban aranyérmes lett, 1972-ben ezüstérmet, 1968-ban bronzérmet szerzett a nemzeti csapattal. Tagja volt az 1973-ban, Belgrádban világbajnok válogatottnak is, két évvel később vb-ezüstérmes, 1974-ben Európa-bajnok lett. Az OSC-vel kétszer nyert Bajnokcsapatok Európa Kupáját.

A nyolcszoros magyar bajnok, kétszeres Magyar Kupa-győztes, aki az aktív sportolástól 1982-ben vonult vissza, nemrég súlyos szívműtéten esett át. Április 17-én ünnepelte 70. születésnapját, ez alkalomból köszöntötték a Magyar Vízilabda Szövetség szombati közgyűlésén.

Testvére, a szintén olimpiai bajnok Konrád János tavaly novemberben hunyt el.

KONRÁD FERENCCEL 70. SZÜLETÉSNAPJA APROPÓJÁN MALONYAI PÉTER BESZÉLT A KÖZELMÚLTBAN.  AZ INTERJÚ A NEMZETI SPORT HOSSZABBÍTÁS MELLÉKLETÉBEN JELENT MEG ÁPRILIS 11-ÉN. A KIVÁLÓ SPORTEMBERRE EZZEL AZ ÍRÁSSAL EMLÉKEZÜNK.

DR. KONRÁD FERENC PÁLYÁJA
Született: 1945. április 17., Budapest
Klubjai: BVSC (1956−1966), OSC (1966−1980), Külker SC (1980−1982)
Edzőként: Bp. Spartacus (1980−1981)
Válogatottság: 183 (1962−1977)
Végzettsége: fogorvos
Kiemelkedő eredményei: olimpiai bajnok (1976, Montreal), olimpiai ezüstérmes (1972, München), olimpiai bronzérmes (1968, Mexikóváros), világbajnok (1973, Belgrád), Európa-bajnok (1974, Bécs), nyolcszoros magyar bajnok 

Középen állt a négy fiúgyermeket számláló családban, bátyjai négy-öt évvel korábban, öccse héttel később született, mint ő. Harmadik gyerekként ő volt a Konrád III, merthogy mind a négyen vízilabdázók lettek. Sanyi, Jani és ő sokszoros válogatottak, Edéből sem a tehetség hiányzott. Már Tokióban (1964) olimpiai bajnok lehetett volna – ha kiviszik. Saját edzője hagyta itthon, hogy aztán egy-egy bronz- és ezüstérmet (1968, Mexikóváros; 1972: München) követően jusson fel a csúcsra. Elfogultság nélkül tekint a világra, vitatja például, hogy Münchenben bizonyos Marculescu bíró csalása miatt nem lett olimpiai bajnok a válogatott. 
 
– A legfontosabb: hogy van?
– Szívműtét után. Billentyűcsere, beültettek egy stentet, ami ugyebár már két műtét. Muszáj volt. Nehezen kaptam levegőt, meg a véráramlás sem volt százas. De jól vagyok. A körülményekhez képest.

– És a körülmények?
– Előjött egy-két hülyeség, de hagyjuk, elvégre nem az Orvosi Hetilaptól jött. Viszont lefogytam vagy húsz kilót, majdnem a versenysúlyomnál vagyok.

– Amivel mindig gondjai voltak, ott volt például az Innauer-módszer.
– Montreal előtt Gyarmati Dezső egy hagyományos mázsálón mért minket, ha a megfelelő helyre álltál rajta, előredőltél, a kezeidet hátracsaptad, egy kilóval kevesebbet mutatott. Cservenyák Tibi nevezett el Innauernek, mert szerinte a mozdulatom kísértetiesen emlékeztetett a legendás osztrák síugróéra. Persze nem hagytam válasz nélkül, jó néhányszor fejbe lőttem a labdával edzésen. Istenem, kapussors.

– Állítólag a montreali bajnoki cím megszerzése utáni éjszakán a nagy ünneplésben hat-hét kilót hízott.
– Legenda. Mi több, rágalom. Az ilyesmi élettanilag képtelenség. Egy jó poén kedvéért megeresztett túlzás, ami jellemző az uszoda utánozhatatlan hangulatára. Ugyanakkor kétségtelen, szerettem enni, inni. És főzni.

– A montreali bajnokcsapatban ön volt a legidősebb.

– Akkor már tizennegyedik éve voltam válogatott. Egy Jadran-kupán tettek be először, másodikak lettünk, de azért is nagy élmény a torna, mert együtt játszhattam a két bátyámmal, Sanyival és Janival.

– Nagy érzés lehetett…
– Fura volt, más mint a BVSC-ben, pedig mi ugyanazok voltunk, mint ott.

– Négy fiú egy családban. Előny volt vagy hátrány?

– A vízben jól jött, hogy a két bátyám is ott volt, nem vertek meg, ha nem volt muszáj. Sanyi erős volt, Jani hörcsög, nem volt könnyű elbújni előlük, nekem ezzel együtt meg kellett tanulnom úgy visszaadni a pofonokat, hogy ne vegyék észre.

– Volt önök között hierarchia?
– Sanyi a legidősebb, ezt a mai napig igyekszik éreztetni, a követeléseiben mindenképpen. Jani – Isten nyugosztalja – más volt. Sanyi egy ideig béketűrő volt, de ha felbosszantották robbant. Épített egy várat, jött a Jani, lerombolta. Újra felépítette, Jani megint tönkretette, harmadikra aztán elszakadt nála a cérna. Érdekes, pedig csak egy év és egy hónap volt köztük, mindketten Szűzek, akik ugyebár rendszeretők. Egyébként felnőttként is mindig a Jani védett meg mindenkit, pedig a Sanyi volt a legerősebb.

– Az édesanyjuknak nem lehetett könnyű négy fiúval.
– Biztosan, de soha nem mondta. Meg apánk sokat segített neki, csak sajnos fiatalon meghalt, hetvenegyben, ötvenhét évesen. A közgázt nem fejezhette be a háború miatt, ötvenhat után kirúgták a munkahelyéről, anyánk pedagógusi fizetéséből éltünk. Aztán, amikor a BVSC-be kerültünk, a klub segített, a vasútnál kapott állást.

– Édesanyjuk legendás pedagógus volt, a Pannónia utca környékén mindenki ismerte, szerette. Emlékszem, engem még negyvenévesen is letolt, hogy nem hordok sapkát télen.

– Nagyon sokáig dolgozott, majdnem hetvenéves volt, amikor abbahagyta. A végén a Fáy utcában, a dolgozók iskolájában tanította írni-olvasni az úgymond, hátrányos helyzetűeket, de ott is szerették, a durva emberek is megszelídültek mellette. Hihetetlenül türelmes volt. A tanítványai a haláláig eljártak hozzá, ő pedig igyekezett segíteni nekik a tanácsaival.

– A legkisebb fiú, Ede kilóg a sorból. Nem lett válogatott pólós.
– Pedig tehetséges volt, csak éppen lusta, ami ugyebár akadálya a fejlődésnek. Korán abbahagyta, kiment az NDK-ba tanulni, állatorvos lett.

– Jó testvérek?
– Amikor baj van, ma is összezárunk. A viszony az esztendők előrehaladtával változott, jöttek a feleségek, bővült a família, ez mindenhol hat a kapcsolatokra. Amíg anyám élt, összetartotta családot. A halálos ágyán megígértette, hogy évente négyszer mindenképpen összejövünk. Maradjunk annyiban, hogy igyekszünk eleget tenni a kérésének.

– Négy fiú, négy vízilabdás, három klasszis ‒ ritka egy családban.
– Ritka. Komolyabb előzménye nem volt nálunk. Talán a gének… Sanyi evezésben is ifi bajnok volt, engem négyévesen apám bedobott a vízbe a Tromos-uszodában, úgy tanultam meg úszni.

– Hogyan jellemezné magukat pólósként?

– Sanyi agilis játékos volt, gólerős, ha nincs annyi klasszis center akkoriban ‒ Dömötör Zoli, Rusorán Peti ‒ többre viszi. Jani bulldog, rá lehetett állítani bárkire, és csapatember a végtelenségig. Én? Fickándoztam, szerencsére jó kezem volt, sok gólt lőttem.

– Már tizenévesen a nagyoknál játszott a BVSC-ben, Laky Károly tette be a csapatba. Ő a kedvenc edzője?
– Sokat köszönhetek neki. Rosszat is. Kapitányként nem tett be a tokiói csapatba, pedig hiába voltam csak tizenkilenc éves, remek szezonom volt, gólkirály lettem. De hát Gyarmati Dezsőt és Pócsik Dénest mindenképpen vinnie kellett, úgymond, hatottak rá, hogy vigye őket. Sanyit meg engem itthon hagyott, a saját játékosait.

– Megviselte?
– Mit mondjak? Jól nem esett… Bár lehet, hogy az életem szempontjából így jobb volt. Az olimpiai bajnokokat egyből felvették akkor az egyetemre, ha tanulni kezdek, biztosan lazábban veszem a pólót, sok minden kimaradt volna a pályafutásomból.

– A mexikói olimpia előtt, Markovits Kálmánnál már stabil csapattag volt a válogatottban.
– Kálmán jó edző volt, de a bőréből nem tudott kibújni. Kapitányként is krekk maradt, akit szeretett, arra figyelt, akit nem, szinte rá se nézett.

– Önt szerette?
– Végül is, igen. Sőt. Segített, amikor hatvanhatban lebuktunk a vámnál. „Nincs gazdája a táskának” ‒ állapította meg szerkesztőségi cikkében a Népszabadság, s igaza volt. A táska ugyanis közös volt, benne az egész csapat szajréja, vagy száz óra. Nyolc-tízezer forint jutott volna ránk fejenként. A lényeg, hogy Felkai Róka jegygyűrűje is a táskában volt, amelyet én tologattam lábbal a reptéren, hogy ne vegyék észre a vámosok. Nekünk kellett volna elvinni a balhét, nyolc hónapra tiltottak el minket, de Kálmán közbenjárt az érdekünkben.

– És elvitte Mexikóba, az olimpiára. Ahol ‒ mondja mindenki ‒ nyernünk kellett volna.
– A volna nem játszik, de Mexikóban és Münchenben is állt nekünk azt arany. Mexikóban a jugókat látványosan becsalták a döntőbe, tizenöt góllal kellett nyerniük a japánok ellen, s ‒ gondolta volna? ‒ éppen annyival nyertek. Az édes az, hogy a japánok egy nullra vezettek, Kálmán pedig intett, hogy megyünk haza, ne nézzük a meccset, nem kell félnünk a jugóktól. Akiktől aztán kikaptunk, én is kihagytam egy négyest, szegény Steinmetz Janinak pedig enyhén szólva sem volt jó napja.

– Münchenben pedig jött Cornel Marculescu és elcsalta a szovjetek elleni meccset.
– Ezzel vitatkoznék. Marculescu megadta nekünk az esélyt, hogy ne iksz legyen a vége, de nem éltünk vele. Görgényi Pista kezéről kétszer is „legurult” a labda a kapufánál… Ha nem ő van ott, hanem a Magas Öcsi vagy én… De mi a padon ültünk. Rajki Béla bácsi nem rakott be. Fekete seggű voltam nála, mert a Jadran-kupa előtt javasoltam, hogy vigyünk masszőrt is a túrára, amit ő úgy fordított le, hogy Konrád masszőrt akar magának.

– Montreal előtt pedig nem volt biztos, hogy utazhat.
– Horváth Berci ellen bekkeltem edzésen, beleúsztam a kezébe, eltört az orrom. Kaptam egy álarcot, a főnököm csinálta, akkor még nem volt divat az ilyesmi, edzhettem vele. De kiszorultam a kezdőből. Gyarmati Dezső rendes volt, nem hagyott itthon, talán azt is belekalkulálta, hogy hatvannégyben ő utazhatott, én pedig nem. Jó volt vele dolgozni, értett hozzá, ráadásul a vérében voltak a furfangok, olyan alkukat, megegyezéseket láttam, amilyeneket el sem tudtam volna képzelni.

– Például?
– Hagyjuk a családi ügyeket… Meg rég is volt.

– Sokáig játszott.
– Az obé egyben hatvanegytől hetvenkilencig. A válogatottban hetvenhétben búcsúztam, itthon, a Szigeten az olaszok ellen. Volt ott minden, virág, kristályváza, meg nyertünk is, tombolt a nép.

– Edzősködött is, de csak egy évig.
– Nem érte meg. Dolgoztam mellette fogorvosként, maszek rendelésem is volt. A Szpariban edzőként ötezer forint volt a fizetésem, a legjobb játékosnak, Magas Öcsinek nyolcezer. Inkább játékvezető lettem.

– A bot másik végét fogta meg…

– Nem volt nehéz átállni. Ismertek, mint játékost, akkor még nem vállalkoztak bíráskodásra az olimpiai bajnokok. Nem is feltételezték rólam, hogy csalok. De a nemzetközi keretbe nem kerülhettem be. Königh Gyuri és Vuszek Tóni uralták a terepet, később a két Gyuri, Császár és Kosztolánczy odafért, nekem esélyem se volt.

– Irigység?
– Talán az is. Meg, hogy Jani kapitányként ott fúrta az itthoni bírófőnököt, Salamon Ferit, ahol csak tudta. Egyszer megkérdeztem tőle, minek kell történnie, hogy bekerüljek a vizsgázó keretbe, mire csak visszakérdezett: hogy hívnak…? Értettem a szóból.

– Olyan időkben volt válogatott, amikor még csak a játékosok voltak profik, a vezetés amatőr. Itt persze a tudásra gondolok.
– Hetvenegyig mindenképpen, akkor lett Gallov Rezső a főtitkár, vele minden megváltozott. Előtte volt a botrányos barcelonai Európa-bajnokság, ahová úgy utaztunk ki, hogy nem vittünk magunkkal labdát… Plusz egy garniszállóban laktunk a Rambla mögött, nagy élet volt éjszaka, képtelenség volt aludni. Szűk szobák, a miénk Sárosi Lacival a lichthofra nézett. Hatalmas volt a hőség, felváltva ültünk az ülőkádban, annyira szenvedtünk a melegtől. Az oroszok is ott laktak, de csak egy ideig, kiköltöztek a tengerpartra. Mi maradtunk. És milyen a sors? Kétezer körül turistaként jártam a városban, sétálgattam, kíváncsi voltam, hogy néz ki, ahol laktunk. Hiszi, nem hiszi, éppen akkor robbantották föl.

– Részese volt az OSC nagy sikereinek, köszönhetően annak is, hogy a klub kihasználta a szabályt, hogy az orvosegyetemistáknak ott kellett játszaniuk.
– Frenkl Robi ötlete volt. A vívókkal ‒ Kausz Pista, Nemere Zoli, Osztrics Pista ‒ kezdte, de rájött, hogy a póló jobb reklám. Neki is, persze. Botrány csak Szivós Pista átigazolásából lett, az FTC szívózott, még egy tévés vitaműsor is volt, de Robi lemosta a pályáról a Fraditól érkezett rendőrt, nem tudom már milyen Karcsit.

– Jó csapat voltak, nagyon jó.
– Mindenkivel nyertünk, az öreg Szivóssal, Mayer Misivel, bárki lehetett volna az edző. Jani bátyámat is mi indítottuk el az edzői pályán, hogy később női, majd férfikapitány legyen, mi több, mesteredző. Sikeresebb is lehetett volna, de mindig azokban bízott meg a legjobban, akikben nem kellett volna. Velem például nagyon kitolt ‒ hogy finoman fogalmazzak…

– Nem mondja…?
– Hetvennyolcban az európai Szuperkupa előtt gondban voltak, mert néhány játékos megbukott a vámon, így nem volt komplett a csapat. Mondtam a Janinak, hogy az egyik betegem segítségével elintézem az útleveleket, de szeretnék játszani a meccsen két percet. Az útlevelek rendben voltak, ő pedig nem tett be.

– Meg lehetett élni akkoriban a pólóból?
– Volt, aki meg tudott, de egyébként nem igazán. Az OSC-ben kaptunk havi hatszáz forintot, kivéve, amikor válogatott szezon volt, akkor onnan kaptunk pénzt, így a klub nem adott. Hatvanhatban a BVSC-ben kétezer forint volt a jutalom a bajnoki címért, reggelre négyszáz mínuszban voltam, Istenem, elmentünk a Pipacsba. A világbajnoki cím tizenötezret ért, az Európa-bajnoki tízet, a montreali győzelemért Cservenyáknak és nekem tizenhatezer volt a jutalom. Hetven járt volna, de Dezső így osztotta el. Azt mondta, differenciál.

– Ugyanakkor a vámosok elfordultak a reptéren, ha nyertek, azt hoztak be, amit csak akartak.
– Persze. Ha volt pénzed arra, hogy bevásároljál odakinn. Kétségtelen, Montreal után egyikünk-másikunk akkora pakkot tolt ki Ferihegyen, hogy a vámosoknak csorgott a nyáluk.

– Kivel szeretett a legjobban játszani?
– A testvéreimen kívül Sárosi Lacival. Fantasztikus irányító, hátul is volt szeme, fél csavarral húsz méterre is ütemre adta a labdát. Zseni, a mai napig nem ismerik el a produkciójához képest.

– Rákosszentmihályon él, nincs túl messze a várostól?

– Nyugodt, csendes. A feleségem ötlete volt. Ezzel együtt én mindig angyalföldi gyerek leszek.

– Meg józsefvárosi…
– Ott rendeltem a József körúton, a Rákóczi térnél. Jó helyen volt, villamosmegállónál, meg aztán a térről a lányok javarészt hozzám jártak megcsináltatni a fogaikat. Arról nem beszélve, hogy a sarkon volt a Suszterinas, jó sörökkel. Sok betegre tettem szert törzsvendégként.

– Szeret még enni, inni?

– Szeretnék, de már nem vagyok régi. Hetven év, az hetven év, meg ugyebár a műtét. Képzelje, amikor bementem a kórházba, öt doboz söröm állt a teraszon, négy még megvan. Nem kívánom.

– Azért ne dobja ki!
– Az látja, eszembe sem jut.

HIRDETÉS
HIRDETÉS
2018.12.12 23:30:44

Vízilabda CSURKA GERGELY

ALAPVONAL. Így fest, amikor egy sportvezető rendre hangsúlyozza, nekünk a versenyzők az elsők – ám a tettek azt tanúsítják, hogy egy frászt azok.

2018.12.07 14:16:56

Vízilabda nemzetisport.hu

December 14-16. között a Magyar Kupa négyes döntőit rendezik, majd december 22-én a Tippmix Szuperkupa a tét! (x)

2018.12.02 00:13:10

Vízilabda BALLAI ATTILA

„Az egész életem a »lapozásokról« szólt. Mindig le tudtam zárni időszakokat, és teljesen ki is léptem belőlük.”

2018.11.24 13:08:49

Vízilabda BALLAI ATTILA

„Peking óta nem tudtuk azt hozni, amit korábban, sajnos itt, a londoni olimpián sem.”

2018.11.19 08:53:51

Vízilabda BALLAI ATTILA

„Ki kellett már játszanunk nyerő kártyákat, de azért tartalékoltunk a döntőre is egyet-kettőt. És nem a tök alsót.”

HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS