ROSKA EMESE BOGLÁRKA 2019.04.15 18:13

Cseh Sándor: Féltem, hogy hirtelen hiányozni kezd a vízilabda

Tíz év edzősködés után megtalálta a helyét a magyar vízilabda utánpótlásának egyik szakmai vezetőjeként. Cseh Sándor a céljain kívül beszélt arról, miért nem lett a három olimpiát nyerő aranygeneráció tagja, hogyan vívott ki tekintélyt már kezdő edzőként is a legjobb játékosok körében, hogyan „használta” a médiát a csapat sikerei érdekében.

 

Cseh Sándor előtt teljesen új perspektíva nyílt meg (Fotó: Földi Imre)

 

Cseh Sándor
Született: 1976. szeptember 5., Szolnok
Klubjai játékosként: Szolnok (1991–1993), SK Worb (svájci, 1993), SV Cannstatt (német, 1994–1996), Szolnok (1997–1998), SK Schaffhausen (svájci, 1998–2000), Eger (2000–2002), YBL (2002), Paguros Catania (olasz, 2002–2005), Szaúd-Arábia (2006), Szolnok (2006–2008)
Klubjai edzőként: Szolnok (2008–2018)
Kiemelkedő eredményei edzőként: Bajnokok Ligája-győztes (2017), BL-3. (2016), európai Szuperkupa-győztes (2017), 3x magyar bajnok (2015, 2016, 2017), 3x Magyar Kupa-győztes (2014, 2016, 2017), 2x magyar Szuperkupa-győztes (2016, 2017), universiade-5. (2009)

– Hogyan bírja az útépítés miatti dugót a Szolnok–Budapest vonalon?
– Egészen jól. Amióta januárban az utánpótlás általános sportszakmai igazgatója lettem, kétlaki életet élek, sokat utazom a fővárosba. Kicsit izgultam, hogyan bírom majd, ám jók az eddigi tapasztalataim. Minden autóban töltött percet kihasználok, folyamatosan gondolkodom, a telefonbeszélgetések nagy részét is akkor bonyolítom le, elröppen az egy-másfél óra.

– Nem furcsa a pörgés a tétlen hónapok után?
– Valamelyest igen, az első két hét tényleg nagyon kemény volt azt követően, hogy a vízilabda-szövetség elnöksége januárban megszavazta az új munkaköröket. Utána viszont szépen beállt minden. Rengeteget egyeztetek a kollégákkal, ülök a laptop előtt, sok időt töltök a szövetségben és persze az uszodákban.

– Passzol önhöz ez a munka?
– Mivel nem lehet egyik napról a másikra eredményt elérni, nehéz megmondani, mennyire illik hozzám a szerepkör. Miután nyár elején lejárt a szerződésem és elváltak útjaink a Szolnoki Dózsával, többször is elmondtam, hogy nem egyszerűen munkahelyet keresek, hanem olyan életcélt, amely új feladatokat ad. Az elmúlt tíz évemet tulajdonképpen reggeltől estig, sőt éjszakáig azzal töltöttem, hogy tanulmányoztam a legjobb válogatottakat, klubcsapatokat, figyeltem, hogyan edzenek, igyekeztem megtalálni, mi lehet a legjobb vízilabda egy felnőttcsapatnak. Most tulajdonképpen azzal foglalkozom, hogyan lehet ezt megvalósítani az utánpótlásban. És ez nagyon motivál! Tanulmányozom, hogyan építik fel más országok az utánpótlásukat, hétről hétre nemzetközi meccseket látok majd, nézem a válogatottakat, megbeszélem az edzőkkel a taktikát. Teljesen új perspektíva nyílt meg előttem.

Vámos Márton, Nagy Viktor és Kis Gábor társaságában sok nagy siker után ünnepelhetett a medence vízében (Fotó: Török Attila)

 

– Részben kényszer szülte a váltást, hiszen nem hosszabbítottak szerződést önnel a szolnoki klubnál. Mennyire volt nehéz megtalálnia az új útját, életcélját?
– Korábban is gondolkodtam azon, hogy lassan váltani kell, hiszen már tíz éve voltam a felnőttcsapat edzője. Amikor tavasszal beszéltünk a vezetőkkel a folytatásról, egy évben gondolkodtunk. Aztán amikor történt, ami történt…

– …amiről továbbra sem akar részleteiben beszélni?
– Nem, akkor eldöntöttem, és ehhez tartom is magamat. Szóval, a legfontosabb az volt, hogy ne kapkodjak, ne vállaljam el rögtön valamelyiket az első két-három lehetőség közül. Fél év is eltelt, mire rám talált az új feladat, de nem volt ez rossz időszak.

SZAKBARBÁR VOLT, NEM TUDOTT KIENGEDNI

(Fotó: Földi Imre)

– Jól jött, hogy kitisztíthatta a fejét?
– Bár nem éreztem, hogy szükségem lenne a pihenésre, nyilván kellett, és elkezdtem olyasmivel foglalkozni, amivel eleve is szerettem volna, viszont nem jutott rá idő.

– Több NBA-meccset nézett?
– Valóban nagy kosárlabda-rajongó vagyok, de az NBA menetébe általában csak a rájátszásban kapcsolódom be, túl sok a mérkőzés. Ráadásul évtizedek óta San Antonio Spurs-szurkoló vagyok, kötődtem azokhoz a játékosokhoz, akik visszavonultak vagy távoztak, szóval most kicsit gödörbe kerültem. Elkezdtem futni az ősszel, és magamhoz képest óriási teljesítmény, hogy nyolc kilométerre tornáztam fel az adagomat. Igaz, az új munkám miatt ez most nullára esett vissza. A televízióban is sok vízilabda-mérkőzést szakkommentáltam, élveztem is a munkát, követtem az eredményeket.

– Furcsa kívülről nézni az eseményeket, a mérkőzéseket?
– Nem, és ez kissé meglepett. Féltem attól, hogy a nyár végén, amikor elkezdődik a felkészülés, majd a bajnokság, hirtelen hiányozni kezd a vízilabda. Egy-két hét után viszont azt tapasztaltam, hogy nincs bennem hiányérzet. Ebben közrejátszhat, hogy a Szolnok edzőjeként szakbarbár típusú ember lettem, amióta viszont megszűnt a feladat, és nem telnek a napjaim edzősködéssel, a vízilabdával kapcsolatban is sok minden kivirágzott. Sokat beszélgetek kollégákkal, és talán az elmúlt évek sikereinek ez a néhány hónap volt a megünneplése. Menet közben sohasem tudtam kiengedni.

– Nyaranta sem?
– Amikor vége lett az idénynek, önkéntelenül a következő évi csapatot kezdtem tervezni, ráadásul az elmúlt években sokan távoztak például a Ferencvároshoz, és rögtön elkezdtem futtatni az agyamban az FTC elleni meccseket. Előfordult olyan bajnoki döntő utáni bankett, amelyről már éjfélkor hazamentem, hogy videót nézzek a következő Bajnokok Ligája-ellenfelünkről. Szóval, most tudtam először igazán kiengedni.

– Hasonló tűzzel dolgozik új munkakörében is?
– De még mennyire! Az elmúlt egy-két hétben annyira a fejemben járt, hogy olykor ezzel is álmodtam.

PRÓFÉTA VÁLT BELŐLE A SAJÁT VÁROSÁBAN

– Mi a célja? Mi a víziója az utánpótlás jobbá tételére?
– Egyrészt az utánpótlás-bizottság szeretné elérni, hogy rendszereket, felméréseket, anyagokat dolgozzunk ki, amelyekkel segíteni lehet a korosztályos válogatottak és a klubok munkáját. Erről tankönyvet lehetne és kellene is írni. Másrészt a tizenöt évesnél idősebb játékosoknál négy válogatott tartozik hozzám és kilenc edző. Nyilván sok szegmensben évek kellenek ahhoz, hogy eredményeket érjünk el, de sok olyan részlet van, amelyben egyik napról a másikra is lehet változtatni. Ilyen a magatartás, a mentalitás. Nem mintha ezzel eddig gond lett volna, ám sohasem foglalkozom azzal, hogy mi volt jó vagy rossz korábban. Szeretném, ha a korosztályos válogatott edzések kiemelt események lennének, a játékosok az utolsó pillanatig hajtanának. Ha például az edző beszél vagy passzolásgyakorlat van, a víz csobogásán kívül semmit sem akarok hallani! Igaz, hogy már nagy gyerekek, de gyerekek, akiket lehet nevelni.

(Fotó: Földi Imre)

 

– A trénereket is kell? Mennyire fogadják el a szakmai útmutatást?
– Ez a legnehezebb rész. Fontos, hogy az edzőknek legyen önállóságuk, ötletük, egyéniségük, de az is, hogy minden csapatnál ott legyek, egyeztessek a hétköznapokban, amire elkezdődik az edzés, addigra mindent lezongorázzunk, hiszen mindent a magyar vízilabdáért teszünk. Az is fontos, hogy mindenütt hasonló fegyelem, munkarend, rendszer valósuljon meg. Eddig nagy az egyetértés, mindenki átérzi a felelősségét. Más országokban is azt látom, hogy azonos szisztéma szerint dolgoznak, szeretném, ha egy U17-es játékost kiemelünk és átteszünk a juniorkorosztályba, akkor azon kívül, hogy valamivel kisebb, ne lógjon ki onnan, tudja, mit kell játszania. Többször is egyeztettem Märcz Tamással, a felnőttek szövetségi kapitányával, hogy egységesítsük az álláspontokat, és alkalmazkodjunk ahhoz, amit a felnőttválogatott játszani akar.

– Érzékelem, hogy megtalálta a helyét, de hogyan látja magát tíz év múlva? Ismét edzőként, netán szövetségi kapitányként?
– A szövetségikapitány-témát hagyjuk, nem foglalkozom vele. Az lehetséges, hogy leszek még edző. Nem tudom, meddig dolgozom az utánpótlással, ám mindent az eredményekért csinálunk. Most csak az érdekel, hogy az elkövetkező évek sikeresek legyenek.

– Bajnokok Ligája-győztes szakemberként nyilván van tekintélye, de mindig érdekelt, hogyan teremtette meg a kezdet kezdetén a klasszisok előtt, játékosként elért jelentős sikerek nélkül?
– Sokan kérdezték ezt már, de nehezen tudom megadni rá a választ, mert bennem sohasem vetődött fel a kérdés. Amire a nagycsapat összejött Szolnokon, eltelt hat év, és elterjedt a közegben, hogy milyen edző vagyok. Sokszor mondtam és nagyon komolyan is gondolom, az edzőnek nap mint nap meg kell küzdenie a tiszteletért. Bennem sohasem volt kétség, hogy képes vagyok-e ezt vagy azt elérni, vagy ha egy játékos nem azt csinálja, amit mondok, szóvá teszem-e.

A Cseh fiúk élete a vízilabda körül forog: a gyerekek közül a nagyobbik, Alex focizott, a kisebb, Maxim thai-boxolt, majd végül mindkettő a pólónál kötött ki (Fotó: Földi Imre)

 

– Az elején sem, kezdő trénerként?
– Úgy igen, hogy jó-e, amit az edzésen csinálunk, vagy ha veszítettünk, mit tehettem volna másként, de magam felé, személyiségként sohasem. Egy idő után egyre jobb lett a csapat és több a költségvetés, s már azért is jöttek játékosok, mert velem akartak dolgozni. A nagyok közül Kis Gábor volt az első, aki ilyesmit említett az első beszélgetésünkön. Az edzősködéshez sok szerencse kell, és én az egyik nagy szerencsémnek tartom, hogy kezdő trénerként Ambrus Tamással együtt kineveztek az universiadeválogatott mellé. Harmincegy éves voltam, kiesés ellen küzdő csapat edzője, mégis megkaptam a lehetőséget. Végigdolgoztam 2009 nyarát a B-válogatottat jelentő csapattal, sokszor edzettünk a felnőttválogatottal is. Mindenki megismert és híre ment, milyen a felfogásom a parton, a munkában. Ez később nagyban segített.

– Tizenévesen is edző akart lenni, holott a háromszoros olimpiai bajnok nagy generáció tagjaival játszott. Nem akart inkább olimpiai bajnok játékossá válni?
– Már gyerekkoromban is voltak olyan hobbijaim, játékaim, amelyekben úgy kellett viselkednem, mint egy edzőnek. Egyébként játékoskoromban sokszor éreztem, hogy sokkal jobban tudom a játékelemeket annál, mint ahogyan képes vagyok megvalósítani a vízben. Nem lettem túl magas, ráadásul aránylag merev is volt az izomzatom. Az 1976-os nagy generációval játszottam, de nem voltam ott az egyetlen tisztán ennek a korosztálynak rendezett hollandiai ifjúsági Európa-bajnokságon. A négy év alatt minden tornán, edzőtáborban ott lehettem, de nagyon „billegett”, hogy bekerülök-e az Eb-re utazó csapatba. A csapattagság nagy fegyvertény lett volna, hiszen az az együttes egyszer sem kapott ki négy év alatt, így szinte biztos volt az Európa-bajnoki arany. Végül két héttel az Eb előtt megműtötték a vakbelemet. Nem mondom, hogy ez törés volt, de intő jel, hogy esetleg más irányban kell gondolkodnom a vízilabdáról. Ráadásul olyanokkal játszottam a posztomon, mint Kásás Tamás, Fodor Rajmund és még sorolhatnám, és akkor az Egerben egy év múlva kivirágzó Biros Péterről még nem is beszéltem.

– Ezért igazolt külföldre?
– Tudtam, hogy elég jó játékos vagyok, de azt is, hogy abban a generációban valószínűleg nem érvényesülhetek, ezért az érettségi előtt külföldre mentem, kisebb-nagyobb megszakításokkal hét évig haza sem tértem. A húszas éveim közepén már edzőfejjel néztem a játékot, Olaszországban, aztán itthon, Szolnokon is csapatkapitányként az edző meghosszabbított keze voltam.

– Majd edző, aki hosszú évek építkezésével csúcsra járatta a Szolnokot. Milyen érzés volt a saját otthonában prófétává válni?
– Klassz, ha az ember bárhol ekkora sikereket ér el – ha pedig a saját városában, az megkétszerezi az értékét. A mai napig megállítanak az emberek, mondanak néhány szót, igaz, ma már nem a Bajnokok Ligája-győzelem miatt.

– Nem az a könnyen megnyíló típus – hogyan kezeli ezeket a helyzeteket?
– Valóban, de jól nevelt vagyok, tudom, hogy ezek az alkalmak inkább annak jelentenek sokat, aki odalép hozzám. Kedves visszajelzés, ám nekem nincs olyan nagy jelentősége. Ha az ember túl sok mindenre próbál figyelni, könnyen sok irányba vihetik el.

– Kinek a véleményére ad?
– Van egy aránylag nagy és szoros baráti társaságom, a többsége a vízilabdából jött – sőt, tulajdonképpen egy barátom van csak, aki nem volt vízilabdás –, de amatőr szinten minden sportághoz ért. Tőlük szívesen veszek mindenféle visszajelzést. Nyilván a családtagjaim véleménye is lényeges, illetve mostani munkámban azoké a szakemberé, akikkel együtt dolgozom. Összességében úgy vagyok a véleményekkel, hogy igyekszem leszűrni belőlük, ami hasznos.

Cseh Sándor édesapját követve lett vízilabdázó, később edző (Fotó: Földi Imre)

 

– Apropó, család! Mennyire határozta meg az életét, hogy édesapja játékos, majd edző volt?
– Teljesen, hiszen az uszodában nőttem fel, akkoriban nem volt televízió meg internet, ami elvonja a figyelmet. Az édesapám 1989 és 1993 között volt a felnőttcsapat edzője, a keze alatt, tizenhat évesen debütáltam a felnőtt ob I-ben. A Szolnok sokszor délelőtt vagy délben játszotta a meccseit, és nem létezett még videó, így édesapámmal autóba ültünk, és elmentünk megnézni az ellenfelek mérkőzéseit. Máig jó visszagondolni a Hajós harminchármas medencéjében rendezett Fradi–Vasas- vagy Tungsram-meccsekre, a szentesi túrákra.

EDZŐKÉNT TUDATOS, MÉGIS ROPPANT ŐSZINTE

– Aztán szakmáztak?
– Sokáig sokat beszélgettünk róla, később egyre kevesebbet. Emlékszem egy konkrét esetre, amikor már az édesapám játékosa voltam, és egy rossz játékkal elszenvedett vereség után megkérdezte, mi a véleményem. Nehéz helyzet volt, hiszen én is a vízben voltam. Szűkszavúan válaszoltam. Aztán külföldre kerültem, ő meg már nem az ob I-ben dolgozott, bár még most is nagy energiával tart edzéseket, kevesebbet beszélünk a vízilabdáról.

(Fotó: Földi Imre)

 

– Nem az lenne a természetes, hogy sokszor szóba kerül a munka?
– Az ob I-es edzősködés kemény műfaj, főleg az utóbbi években volt az, amikor nagy plénum előtt, nagy elvárásokkal kellett dolgoznom. Talán kicsit őt is akartam védeni, hogy a munkánk ne fonódjon össze annyira. Nem akartam, hogy az én feladatom a hétköznapokban befolyásolja az ő vagy a gyerekeim életét. Talán ez a felfogás is segített abban, hogy amikor nyáron eljöttem a klubtól, nem változott az életük.

– Ön ugyanúgy jár az uszodába?
– Egyszer-kétszer voltam úszni, vagy elmegyek a gyerekekért, ennyi. Nézze, ahogyan a munkámban, a magánéletben is nagyon célratörő vagyok, az edzői létben is profi akartam lenni. Ha ügyvéd lennék, akkor sem beszélhetnénk sok mindenről, ami a fejemben jár, nem kell, hogy máséban is legyen, ezért zártam el az információs csapot.

– Akkor vissza a gyerekekhez! Terelgette őket a póló felé?
– Különösebben nem, kimondottan szerettem volna, ha több sportágat kipróbálnak. A nagyobbik, Alex focizott, a kisebb, Maxim pedig thai-boxolt, de amikor dönteni kellett, mindkettő a vízilabdát választotta.

– Velük sem beszélget a sportágról?
– Ritkán nézem meg őket. Ha igen, mondok ezt-azt, miben kell fejlődniük.

– Akkor nem az a tipikus, bekiabálós, az edzőnél is mindent jobban tudó szülő?
– Nem, meccset sem a többi szülővel nézek. Egyszer fordult elő, hogy nem bírtam magammal. A feleségemmel elutaztunk a srácok egri mérkőzésére, mert a korkülönbség ellenére ugyanabban a csapatban szerepeltek. Egy-két perccel a vége előtt volt egy nehezen emészthető bírói ítélet, én pedig nem bírtam tartani magamat. Egyedül ültem az egyik hosszanti lelátón, és elkezdtem lekiabálni. Mindenki megdermedt, a bírók az ellenőröket kérdezték, mi történt. Akkor kimentem az uszodából, és megfogadtam, soha többé nem fordul elő ilyesmi.

– Annál tudatosabb a médiával. Valóban járt a Komlósi Oktatási Stúdióba?
– A kétezres évek elején kicsit több időm volt, amikor itthon játszottam. A feleségem akkortájt bemondónő volt a Magyar Televízióban, egy-két saját műsora is volt. A felszabaduló időmben elkezdtem az iskolát, de végül nem fejeztem be. Másfél év után Olaszországba igazoltam.

(Fotó: Földi Imre)

 

– Hasznosította a tanultakat?
– A médiában nem biztos, hogy dolgoztam volna, viszont megtanultam, mire figyeljek, tudjam, ki milyen lelkivilággal írja a cikket, mire kíváncsi a riporter. Talán valamelyest úttörő voltam abban, ahogyan elkezdtem „használni” a sajtót. Eleinte a játékosaim sem értették, de tudatosan akartam kommunikálni, elmondtam, miről eshet szó, miről nem, akár egy-egy sérüléskor. Nem volt ez öncélú, sportkedvelőként több sportágat megfigyeltem, és nem majmolásként, ám hasznosítottam a médiával való viszony tapasztalatait is. Az edzők sokféleképpen küzdenek a csapatukért, ez is egy szegmens.

– Ha ennyire kontroll alatt tartott mindent, mennyi maradt meg az ösztönösségből?
– A tudatosság nem léphet át egy határt, mert az edzői szakma nagyon fontos része az őszinteség, és a játékos megérzi, hogy felvett vagy valódi. Nagyon nehéz megmondani, hogy egy edzőt miért fogadnak el a játékosok, de szerintem az őszinteség roppant fontos.

– Mennyire fért meg az őszinteség, adott esetben lazaság az edzőként szükséges keménységgel?
– Mindig nagyon szerettem a játékosaimat, de az esetek kilencvenöt százalékában nem viselkedhettem úgy velük a hétköznapokban, hogy ezt érezzék. Egyébként ez a különleges viszony akkor mutatkozik meg igazán, amikor megszűnik, hiszen miközben az edző a játékos főnöke, nem tudjuk igazán megélni. Akkor meg kell mondania neki, mit csináljon, és erősebbnek kell lennie akkor is, ha a játékosnak éppen gyengébb pillanata van. Ugyanakkor rengeteg meghatározó közös pillanat van a játékosokkal.

– Például?
– Nagy élmény volt, amikor bementem az uszodába az edzésre, és Varga Dénes ott állt a medence szélén, mindegy, hogy éppen beszélgetni kezdtünk-e vagy sem. Sportszakmai és magánéleti szempontból is jó döntés volt, amikor a Ferencvároshoz igazolt, meg is beszéltük, mégis, a nyár vége felé ültem a kocsiban és bevillant, hogy bemegyek majd, és nem lesz ott. Hőhullám kapott el, egész délután rossz kedvem volt. És mindenkivel kapcsolatban tudnék ilyen történetet mondani.

– Mihez hasonlítható ez a viszony a játékosokkal?
– Sohasem fogja elérni a barátság hétköznapiságát, mégis, valahogy sokkal több, hiszen ha kimondjuk, ha nem, egymás sikeréért, életéért dolgozunk.

Kézben az irányítás

Cseh Sándor életében vannak aranyszabályok. Télen nem hord kabátot, március 15. után őszig hosszú nadrágot. A napszemüveg viszont a szemei fényérzékenysége miatt elmaradhatatlan kiegészítője. És még valami: előbbi kettő hiánya azért sem okoz gondot neki, mert ritkán sétál, a legtöbbször autót vezet. Hiába no, nem véletlenül mondja: szereti, ha a kezében van az irányítás.

 

 

 

2019.08.09 20:31:12

Vízilabda ROSKA EMESE BOGLÁRKA

Varga Zsolt minden megnyerhető trófeát begyűjtött az FTC vízilabdacsapatával. Mire vadászik az új idényben?

2019.07.29 07:51:25

Vízilabda ROSKA EMESE BOGLÁRKA (Kvangdzsu)

A női pólósok kapitánya szerint fáj, hogy nem szereztünk érmet, de az összkép pozitív.

2019.07.27 22:01:44

Vízilabda MALONYAI PÉTER

NS-VÉLEMÉNY. Némi szerénység azért elkelne.

2019.07.27 08:43:54

Vízilabda HATÁR DÁVID (percről percre), ROSKA EMESE BOGLÁRKA (összefoglaló)

Horvátország három góllal legyőzte Märcz Tamás csapatát Kvangdzsuban.

2019.07.26 09:36:00

Vízilabda HATÁR DÁVID (percről percre), ROSKA EMESE BOGLÁRKA (összefoglaló)

Az Ausztrália elleni bronzmérkőzést egy góllal elveszítette Bíró Attila csapata.