CSURKA GERGELY
CSURKA GERGELY
2020.06.18 09:42 Frissítve: 2020.06.18 14:10

Búcsú a harcostól – Benedek Tiborra emlékezünk

Ahogy arról beszámoltunk, életének 48. évében elhunyt Benedek Tibor. A háromszoros olimpiai bajnoktól Csurka Gergely írásával búcsúzunk.

Benedek Tibor (1972–2020) (Fotó: Koncz György, archív)

 

 
Elhunyt a háromszoros olimpiai bajnok Benedek Tibor
Benedek Tibor pályafutása képekben – galéria
„Benedek egyszerre volt csillag, csapatember, csapatkapitány”
Csapattársak, barátok, játékosok is búcsúznak Benedek Tibortól
„Halló, Benedek Tibor vagyok, elhoztam a sapkát”
Te voltál az egyetlen, akire igazán felnéztem – Sapics, a nagy ellenfél Benedek Tiborról

Valamivel több, mint húsz éve annak, hogy Benedek Tibor írt egy könyvet. „Az elefánton nem fog az átok” – így szólt a címe. Akkoriban épp az eltiltását töltötte, a világtól teljesen visszahúzódva, befelé fordulva, szörnyű keserűségben – ezt adta ki magából az írással. Lenyűgöző alkotás volt, egyébként, sosem gondoltam volna, hogy ilyen pazarul képes szőni a mondatokat, mert hát ő másról volt híres. Leginkább arról, hogy harcolt, mindig, a végsőkig, megalkuvás és félelem nélkül. Harcolt, akart, mindenkinél jobban, mert lehet, hogy nem áldotta meg a teremtő földöntúli gömbérzékkel, kétméteres magassággal, ám ő az a típus volt, aki ha belefogott valamibe, abból mindig a legtöbbet akarta kihozni. A testéből, a vízilabdából, egy edzésből, egy lövésből, egy lóbából, egy gyakorlómeccsből, egy kupamérkőzésből, egy világversenyből, a válogatottból, a klubcsapatából. Egy könyvből. Egy pókerjátszmából. Bármiből.

Tízévesen őrült győzniakarás parázslott a szemében, holott akkor még csupán a siófoki színházüdülő egyik asztalát ültük körbe, hogy tízfilléres alapon pókerezzünk. Olykor odavágta a kártyát, ha vesztett. Két és fél évtizeddel később, a pekingi olimpián, útban a harmadik, halhatatlanságot hozó ötkarikás aranyérem megszerzése felé, az olimpiai falu pihenőszobájában a konzolt hajította el mérgében, ha éppen alulmaradt egy videójátékban. Elvégre számára kizárólag a győzelem létezett, mint egyetlen elfogadható végkimenetel.

És a köztes negyedszázadban az esetek túlnyomó többségében, így utolszor Pekingben is: győzött. Megnyert mindent, ami ebben a sportágban megnyerhető.

„Water polo is a way of life”, azaz a vízilabda egy életmód – ez volt ama bizonyos könyv első mondata. Majd azzal folytatta, hogy ő szentül hitt ebben. Erre épített mindent, ez hajtotta, de olyan elemi erővel, amelyhez foghatót szerintem nem látott még ez a sportág. Mert akinek csupán annyi adottsága volt kiindulásként, mint neki, az szinte mindig lemorzsolódott, legkésőbb az út felénél, kétharmadánál. Ő azonban eszelős munkamoráljának és törhetetlen vasakaratának hála nemhogy végigment az úton, de sokkal magasabbra jutott, mint sok, a labda kezelését amúgy művészi fokon mívelő, nála jobb adottságokkal bíró kor- és pályatársa. Egészen pontosan: fel, az összes csúcsra, ahová egy magyar pólós feljuthat.

Holott 1999-ben úgy tűnt, akár meg is törhet e sokra hivatott pályafutás. Akkoriban csalódott mindenben és mindenkiben, a világban, abban, hogy a water polo valóban egy „way of life” volna. Aztán a könyv sosem jutott el a szélesebb nyilvánossághoz, mert a rettenetes mentális megzuhanást egy csakis rá jellemző felívelés követte óriási erőfeszítések és még nagyobb lelki küzdelmek árán, ám végül az olimpiai dobogó tetejére léphetett Sydneyben, a döntőben négy gólt lőve, egyszeriben zárójelbe téve mindazt, amit a könyvben fejtegetett.

És persze úgy tűnt akkor is, azután is: az elefánton ténylegesen nem fog az átok.

Ehhez képest itt ülök egy képernyő előtt, most én próbálom öltögetni a mondatokat, hogy kifejezzem azt az iszonyatos lelki megrázkódtatást, amit egy ekkora hérosz és gyermekkori barát elvesztése jelent. Ott voltam minden nagy győzelménél, tobzódhattunk a felkiáltójeles címekben. Most meg… csak a kérdőjelek.

Hogy miért nem érhette meg a 48. születésnapját egy olyan vízilabdázó, akinek a teste, izomzata ugyanazt a zabolázhatatlan erőt sugározta, amely az akaratát acélozta törhetetlenné, aki még pályafutása után is képes volt hetente kilométereket úszni, hogy tökéletes kondícióban tartsa magát?! Az utolsó medencés emlékem a 2017-es Masters-világbajnoksághoz kötődik: az oroszok elleni finálé negyedik negyedében, nyolcgólos vezetésnél az ellenfél lefordult, nagyjából négyméteres fórral. Tibor utána eredt, a másik térfél közepéről indulva. És leszerelte a végén. Negyvenöt évesen, egy Masters vb-n, egy agyonnyert meccsen. Ez volt ő. Elapadhatatlanul dolgozott benne az erő és a győzniakarás.

Ma már sejtjük, más is dolgozott ott belül. 2017-ben még láthatatlan ellenségként, rejtve, a mélyben. Egy évre rá viszont felfedte magát a rettenetes kór.

Más talán ilyenkor kiönti a lelkét, panaszkodik, hogy miért éppen ő, most nézz rám, mivel érdemeltem én ezt ki.

Tibor azonban maradt, ki volt, ebben az új, borzalmasnak ígérkező csatában is: harcos, gyémántkeménységű arcéllel. S bár láttuk, amint az az arcél egyre beesettebb, hogy a serdülő játékosok által korábban álmélkodva csodált, irdatlan szélességű hát- váll- és karizmok elenyésznek – ő soha nem sóhajtozott, soha, senkivel nem osztotta meg publikusan, hogy a sporttudósításokban oly könnyed szóhasználattal élethalál-harcnak minősített meccsekhez képest ezúttal egy valódit vív, amelynek a tétje nagyobb, mint bármi, amivel eladdig szembenézett medencében és medenceparton.

Amikor 2019 őszén egy pólóberkekben jól ismert, tekintélyes orvosprofesszort kérdeztem, mit tud Tibiről, annyit válaszolt: most már ő is fél egy kicsit. Egy évvel korábban még úgy vélte, ötven százaléknál is jobb esélye van arra, hogy felépüljön. Akkor azt gondoltam, ez jó hír – hisz Tibinek általában egy százalék is elég, hogy a győzelemért induljon a csatába. Gondoltam, ha valaki, ő, a legnagyobb harcosok egyike, képes lehet arra, hogy ebben az ütközetben is diadalmaskodjon.

Amikor azonban azt hallottam, hogy egy kicsit már ő is fél… Nos, akkor tudtam, hogy baj van. Pontosan azért, mert a munkamorálja és a vasakarata mellett neki mindenekelőtt és legfőképpen az volt az ismertetőjegye, hogy soha nem félt semmitől. Nem létezett olyan téthelyzet, amely megroppanthatta.

Kifelé igazából úgy tűnt: mindez mit sem változott. A gyilkos kór faragott a testéből, ám meg nem törte, a lelkén hajszálnyi repedés sem mutatkozott. Az UVSE kölykökből álló felnőttcsapatával még az idén télen is csodát csodára halmozott, és a főállású edzősködés mellett csaknem egy esztendőn át gőzerővel irányította a magyar utánpótlásképzés megreformálását. Kizárólag a hozzá legközelebb álló bajnoktársakkal volt hajlandó néhány szót váltani arról, hogy úgy egyébként… Lehet, hogy jól tartja magát, de ott belül… elemésztődik.

Mígnem május elején érkezett a közlemény, hogy visszavonul – többet nem vállal szerepet a vízilabdában.

Amikor ennek ürügyén fájdalomtól szaggatott lélekkel megírtam a „Lesz még olyan”? című publicisztikát itt a Nemzeti Sportban, először imádott szüleitől, Miklóstól és Évikétől kaptam SMS-t, hogy megkönnyezték, és hogy bíznak, reménykednek.

Két nappal később üzent Tibor is.

„Köszönöm szépen az írást Gergő, nagyon szép!”

Harminc éven át ilyenkor rendre azt válaszoltam pólós barátaimnak, hogy jóról nem nehéz jót írni. Most hozzá kellett tennem: „…Máskor. Ez volt a legnehezebb rólad az első Mai Napos interjúnk óta.”

Tibi visszaírt: „Megértem. Mégsem egy nekrológ még :)”

Így, egy szmájlival a végén. És ilyenkor az emberben naívan felhorgad a reménykedés. Ha valakinek van kedve viccelni, ott még muszáj lennie erőnek, tartásnak, kitartásnak, ami ugye kapásból felszorzódik tízszeresére, százszorosára, akárhányszorosára, ha Benedek Tibiről van szó…

Aztán…

Ez most már egy nekrológ.

Kevéssel több, mint hónap adatott még neki, hetek híján negyvennyolc esztendő.

Igaztalanul kevés. Nem, nem tudom azt írni – a nekrológok szabályait követve, mégis legyen benne valami szép és pozitív üzenet is –, hogy hát a játékospályafutása teljesen kerek, elsőéves kapitányként világbajnoki címre vezette a válogatottat, aztán megmutatta, hogyan is kell igazán jó vízilabdázókat nevelni, azaz annyit mindent kaptunk tőle, hogy…

Mert ha így is van, rettenetes azt tudni, hogy mi sokkal többet kaptunk tőle, belőle, mint amennyi szerető hitvesének és gyermekeinek járt volna még.

Ma hajnalban egy csodálatos család elvesztette a legerősebb tagját. Ebben a szörnyeteg világban egészen kivételes, lenyűgöző és magával ragadó volt az a harmónia, amelyben Pannival, Mórral, Barkával, és persze a szerető szülőkkel élték mesésen szépséges életüket.

Miféle átok ez, hogy egy ilyen tündérmese nem folytatódhat?!

Égre emeljük a szemünket, úgy kérdjük: miért? Miért őt?

Aztán a földre szegezzük tekintetünket, és úgy kérdjük: mégis, hogyan történhetett ez éppen vele?

Mondják, ezt a gyilkost legtöbbször a stressz aktiválja. És sajnos láttuk, Tibor egészen extrém stresszben élte meg kapitánysága négy évét, hogy bizonyítson, ugyanúgy csúcsra tud érni, mint anno, amikor még a vízben tette a dolgát – csakhogy az első két, fényes esztendő után a második kettő keserű csalódásai alighanem nyomot hagytak a szervezetében. Egyetlen gól Kazanyban, bukott büntetőpárbaj Rióban… Ennyin múlt volna? Vagy a méreg már 1999-ben elkezdte volna aknamunkáját? Amikor még hitte, hogy az elefánton nem fog az átok?

Kérdések, válasz nélkül.

Egy család, apa nélkül.

Egy sportág, klasszisa nélkül.

Egy ország, hérosza nélkül.

Elment a harcos. Nézünk utána, hátha visszafordul, jön és visszavág, hiszen ő tökélyre fejlesztette a győzelem tudományát… de nem, nem és nem… összezár mögötte a gyász szörnyű, mélyfekete sötétsége.

És többé már semmi nem lesz olyan, mint eddig volt.

2020.07.12 21:21:09

Vízilabda SZABÓ LÁSZLÓ

ALAPVONAL. A »mit tanulunk Benedek Tibortól?« kérdésre adott válaszokból adódó következtetés: nincs semmi, de semmi fontosabb ebben az országban annál, mint hogy csapatokat alkossunk.

2020.07.10 18:46:08

Vízilabda BABJÁK BENCE

Nem tartja magát a világ legjobb vízilabdázójának, még mindig motivált. Úgy véli, ami ma elég, holnap már kevés.

2020.07.09 21:30:05

Vízilabda BERTA MIHÁLY

ALAPVONAL. A Last Dance-t látva ezen és a végtelen akaraterőn kívül több összekötő kapocs nincs is az önnön szorgalmát a tehetség egy válfajaként értelmező, a csapathoz a szeretet és az összetartozás irányából közelítő Benedek és Jordan között.

2020.07.06 21:31:14

Vízilabda CSURKA GERGELY

A HARCOS ÚTJA, 8. RÉSZ. Tibor tanítványai rutinszerűen maradnak plusz 30-40 perceket az edzések után a vízben. Mert ezt látták a Mestertől.

2020.07.05 21:11:18

Vízilabda CSURKA GERGELY

A HARCOS ÚTJA, 7. RÉSZ. A vízilabdavilág egy félmosollyal nyugtázta: Kásásék nélkül most néhány évig nem kell számolni a magyarokkal.