CSURKA GERGELY
CSURKA GERGELY
2020.06.30 09:55 Frissítve: 2020.06.30 09:55

Benedek Tibor esetében nem volt előképe sportolói pályafutásnak

Tényleg nem látszott rajta semmi különös. Labdáztunk a Balatonban, ugyanúgy csinált mindent, mint bármelyikünk. Nem emlegette, hogy ő márpedig olimpiai bajnok akar lenni. Hanem az már gyerekként látszott rajta, hogy sohasem ad fel semmit. Hogy sohasem fél semmitől – emlékezik vissza az ifjúkori jó barát, lapunk állandó publicistája, Csurka Gergely.

 

Egyszer belefogtunk egy teniszpartiba Siófokon – én már jártam edzésre, azaz az első szett bántóan egyoldalúra sikeredett, 6:0. Aztán mondtam neki, mire kéne figyelni, és attól fogva minden megváltozott. Koncentrált, küzdött, mint az oroszlán, csak rá kellett pillantani, és perzselt a szemeiben lobogó tűz. Mázlival lett 7:6 ide.

Este jöhetett a szokásos pókerparti, 8-9-10-11 évesen, minden nyáron, tízfilléres alapon. A beutaltak nem kis bánatára, merthogy olykor még hajnali kettőkor is vertük a blattot, és időnként akadt némi felhördülés, kártyadobálás, ha Tibor elbukott egy nagyobb partit. Utált veszíteni. Imádott kockáztatni, folyamatosan azzal idegesített minket, hogy betolt ötven fillért vakon. Az ember tízévesen még félti a kis filléreit, a nyereményét. Ő egy pillanatra sem érezte úgy, hogy tartania kellene bármitől.

Egyszer a hosszú siófoki mólón sétáltunk, csak úgy. Egyszer csak valami elképesztő üvöltés harsant mögöttem. Klasszikus velőtrázó. Tibor engedte el magát – csak visszaóbégatott valakinek az öböl másik oldalán lévő üdülőhöz. Egyáltalán nem érezte úgy, hogy ez ne férhetne bele.

Ekkoriban kezdett vízilabdázni, azaz idővel elmaradtak a közös nyarak. „Edzőtáboroznak” – magyarázta tündéri édesanyja, Évike. Akihez köthető maga az ötlet, hogy a gerincferdülésre „felírt” úszásból nyergeltessék át a fiukat vízilabdára. Az atya, Miklós ezek után a Fészek Művészklub kártyaszobájában állandó „fellépőnek” számító Csapó Gábortól kért tanácsot, ő pedig habozás nélkül a KSI-t ajánlotta.

A szülőkkel kapcsolatban még egyvalamit érdemes megjegyezni: soha az életben nem hallottam, hogy agyonbecézgették volna a fiukat. „Tibor” – így szólították, így beszéltek róla. (Aztán az öccséről, Albertről is.) Nem Tibi vagy bármi más. Tibor. Nagyon is szerető család volt az övék, viszont sosem érződött, hogy agyondédelgették volna a srácokat, ráadásul mivel Albert nyolc évvel később érkezett, az idősebbik fiú akkor már elég nagynak tűnt ahhoz, hogy önállósodni hagyják, amíg a picivel kell foglalatoskodni. (Albert aztán már ötévesen csatlakozott a pókerpartinkhoz...)

Ami a lényeg: a KSI-ben két kiváló mester, Kőnigh György és Pék Gyula – mindketten játékvezető-legendák is – keze alá került az ifjú Benedek. Az első időszak szimplán arról szólt, hogy Tibor imádta a közeget.

„Eszembe sem jutott, hogy itt olimpiai bajnoknak kell lenni, egyszerűen csak jól éreztem magam a Komiban és a Csasziban     – vallott erről később. –     Nyarak teltek el úgy, hogy edzések között bújócskáztunk, gombfociztunk, lábteniszeztünk. Aztán amikor először megnyertük a KSI-vel a korosztályos bajnokságot, és átvettem Horkai Györgytől az aranyérmet, az fantasztikus érzés volt, megmondták, hogy ő olimpiai bajnok, én pedig kezdtem ráébredni, hogy a bajnokok ott vannak körülöttünk, sőt, igazából hemzsegnek az uszodában.”

Fordulópontnak bizonyult az a bizonyos eredményhirdetés. A győzelem íze, mámorító érzése elvarázsolta Tibort – gyakorlatilag a következő huszonöt évre. Újra és újra átélni a sikert, ez egyre nagyobb hajtóerővé vált nála – addig is kitűnt a szorgalmával, ám ez idővel valóban mániákus elkötelezettségbe fordult át.

Vannak ilyen klasszikus megszállottak – az NBA történetének leginkább munkamániás géniusza, a szintén idén tragikusan korán meghalt Kobe Bryant is híres volt arról, hogy nem létezett olyan pluszmunka, amit ne akart volna elvégezni. Csak hát ő beleszületett a kosárközegbe, hiszen az apja, Joe Bryant is az NBA-ben pattogtatott.

Tibor esetében viszont semmilyen előképe nem volt egy sportolói pályafutásnak – a szülők még a tévében sem nagyon követték a sportvilág történéseit, azaz otthonról elvben aligha hozhatott magával bármit, amit ifjú pólósként hasznosíthatott volna. A gyakorlatban viszont megkapott mindent, ami a felemelkedéséhez kellett.

„Lehet, hogy első benyomásra nem tűnnek versenyző típusnak, de ez nem sportkérdés – mesélte nekem 2012-ben, visszavonulása alkalmával. – Amikor anyukám órákon át, akár hajnalig varrta a ruhákat, mert akkoriban ez lényeges volt a családnak, vagy amikor apukám leült, és tanulta a szerepeit, olykor akár tíz órán keresztül is, akkor, azt hiszem, tökéletes példákat kaptam kitartásból, állhatatosságból. És kevés olyan sportág van, ahol a befektetett munka szintjén ez ennyire számít. Hidd el, én tisztában voltam a képességeimmel, nagyjából az első pillanattól kezdve. Az egyetlen különleges dolog, hogy balkezes voltam, viszont labdaérzékem úgyszólván alig volt, sőt. Csakhogy a vízilabda az egyetlen labdás sportág, ahol ettől még a legjobbak közé kerülhetsz, hiszen itt az érzék csak akkor számít valamit, ha már odakerülsz, hogy lőhetsz egyáltalán. Ahhoz viszont bírnod kell az úszást, a test test elleni játékot, és ez nekem ment. Persze gyakoroltam is, én jöttem el utolsónak a Csasziból este kilenckor, mert ott falaztam órákon át, és igen, akkor is labda volt a kezemben és a lóbálást gyakoroltam, amíg a házkaputól elértem a trolimegállóig.”

Egy másik interjújában is az édesapját nevezte meg példaképének. „Egyértelmű, hogy apukámat választom. Szeret sokáig aludni, és egyszer, amikor egy újságíró reggel kilenc és tíz között felhívta, elkezdett vele kiabálni: hogy mer ilyen korán zavarni egy színészt? Ezt csak azért mesélem el, hogy hangsúlyozzam: későn indult ugyan a napja, de onnantól én őt csak dolgozni láttam, titokzatos cigarettafüstbe burkolózva, egészen estig, amikor is elindult a színházba. Készülődésének illatai ma is az orromban vannak, és gyakran eszembe jutottak, amikor mérkőzésre indultam. A borotválkozás szertartása, vagy ahogyan beparfümözte magát: ezek a kis szentségek mind ahhoz szolgáltak körítésül, hogy ő most valami nagy és fontos dologra készül. Ebben nőttem fel: hogy a szenvedélye a munkája, és ez aztán velem is így lett.”

Természetesen amikor Tibor először tűnt fel a színen immár komolyabb meccseken a korosztályos válogatottakban, és lassan a média is kezdte felfedezni magának, következett az adekvát kérdés, hogy miért nem akart ő is színész lenni, mint az édesapja (és a nagyapja, akinek a nevét örökölte). Nos, bár járt színházba, és például előszeretettel bújt bele apja ördögfi jelmezébe egy Csongor és Tünde után fent, az öltözőben, ez az opció valahogy sohasem vetődött fel komolyabban. Miklós egyszer elvitte a rádióba, hogy olvasson fel egy gyerekdarabot...  „Megköszönték, de azt mondták, hogy ezt talán mégsem adják le, viszont a könyvet megkaptam”     – emlékezett vissza nevetve arra a próbálkozásra, amikor talán a legközelebb került édesapja pályájához (aki egyébként maga is megjegyezte egyszer diszkréten: Tibor beszédtechnikája nem igazán teszi színpadképessé).

Illetve, akadt olykor egy-egy malőr, mint a papa egyik legnagyobb sikerének bizonyuló Budapest Orfeum előadásán a Játékszínben:     „Imádtam, ami persze tízévesen érthetetlen dolog, mégis, szerettem, hogy sokat énekelnek benne, és én tudom kívülről az egészet. Egy hatásszünetben be is énekeltem a következő dalt! Na, akkor nagyon mérges volt. Egyébként rettegtem, amikor szigorúan nézett rám, azt kívántam, bárcsak inkább adna egy pofont, de az sohasem történt meg.”

Pofon helyett egy atyai jó tanács érkezett, amikor Tibor tizenhét évesen nagy dilemma elé került. Ekkor három ob I-es csapat jelentkezett be az ifjú balkezesért: a Szpari, a Vasas és az Újpest. Az első kettő havi 20-20 ezer forintos fizetést ajánlott. A lilák 10 ezret. Ő mégsem a pénzt nézte.

„Szakmailag, a stílusomnak a Dózsa lenne a legjobb”     – vázolta fel a helyzetet egy családi ebéd alkalmával Szentendrén.  „De ott már ketten is játszanak a posztomon”     – tette hozzá. Feleannyi fizetés, duplaakkora kihívás, könnyű lett volna rábeszélni a másik két gárdára.

Miklós azonban kimondta a kulcsmondatot:   „Ha a legjobb akarsz lenni, mindegy, hány ellenfeled van.”

Így került Benedek Tibor az Újpestbe. És hamarosan kezdetét vette egy szédületes szárnyalás.

(A 2. részben: Szárnyalás Újpesten)

2020.07.12 21:21:09

Vízilabda SZABÓ LÁSZLÓ

ALAPVONAL. A »mit tanulunk Benedek Tibortól?« kérdésre adott válaszokból adódó következtetés: nincs semmi, de semmi fontosabb ebben az országban annál, mint hogy csapatokat alkossunk.

2020.07.10 18:46:08

Vízilabda BABJÁK BENCE

Nem tartja magát a világ legjobb vízilabdázójának, még mindig motivált. Úgy véli, ami ma elég, holnap már kevés.

2020.07.09 21:30:05

Vízilabda BERTA MIHÁLY

ALAPVONAL. A Last Dance-t látva ezen és a végtelen akaraterőn kívül több összekötő kapocs nincs is az önnön szorgalmát a tehetség egy válfajaként értelmező, a csapathoz a szeretet és az összetartozás irányából közelítő Benedek és Jordan között.

2020.07.06 21:31:14

Vízilabda CSURKA GERGELY

A HARCOS ÚTJA, 8. RÉSZ. Tibor tanítványai rutinszerűen maradnak plusz 30-40 perceket az edzések után a vízben. Mert ezt látták a Mestertől.

2020.07.05 21:11:18

Vízilabda CSURKA GERGELY

A HARCOS ÚTJA, 7. RÉSZ. A vízilabdavilág egy félmosollyal nyugtázta: Kásásék nélkül most néhány évig nem kell számolni a magyarokkal.