CSURKA GERGELY 2020.02.01 00:07

A többi csak duma – Csurka Gergely publicisztikája

 

Noha volt szerencsém élőben látni a férfi pólósok mindhárom olimpiai győzelmét Sydneyben, Athénban és Pekingben, sőt 1995 óta az összes aranyérmet, ez a múlt vasárnapi Európa-bajnoki cím teljesen egyedülálló a maga nemében, mert mégiscsak hazai pályán arattak diadalt a srácok – ennek az íze pedig semmi máshoz sem hasonlítható.

Pontosan tudjuk, hogy amikor egy csapat nyer (de mondok mást: a férfi rövid pályás gyorskorcsolyaváltó vagy úszásban egy váltó akárcsak érmet szerez) teljesen más a viszonyulás, sokkal magasabbra ér a mámor, és mindez őrült módon szorzódik fel, ha itt történik a szemünk előtt.

Mondjuk úgy, nem gyakran visszatérő élmény ez Magyarországon – a férfi kosárlabdázók 1955-ben, a női pólósok 2001-ben Európa-bajnoki címet szereztek hazai környezetben, illetve a férfi vízilabdázók lettek szintén Eb-győztesek 1926-ban és 1958-ban. Finoman fogalmazva sem a jelen generációinak nagy, közös katarzisa a négyből három; a 19 évvel ezelőtti margitszigeti aranymenetről meg az ugrik be, hogy egyrészt persze parádés bravúr volt, ugyanakkor nem telt meg teljesen az uszoda, épp ezért Benedek Tibor akkori oldalbordája, az olasz Federica magánszáma a maga teljében volt élvezhető szinte az egész Hajósban (minden magyar gól után élénk hangon kiabálta a rivális szövetségi kapitányának, hogy „Bravo, Formiconi, bravo!”, afféle édes bosszúként egy korábbi konfliktusukért). És ennyi.

Emlékezetes módon állt a küszöbön anno a női kézilabda-csapat az 1995-ös, osztrákokkal közös rendezésű vb-n, férfi pólósaink a 2014-es Eb-n, majd a 2017-es világbajnokságon, vagy hokisaink többször is az A-csoport kapujában (náluk az voltaképpen aranyéremmel ér fel), ám a nagy közös mennybemenetel végül csak nem jött össze. Máskor igen – de nem itthon.

És ez – tényleg nagyon más. Megélni, átélni, ahogy a diadalüvöltés ötezer torokból legurul az aréna tribünjeiről, és szinte megfodrozza a vizet – ez egyike azon fejezeteknek, amelyek ott maradnak az emberrel – mindörökre.

Egyébként meg láttam már néhány csapatot a saját nézői előtt csúcsra érni – mégis nagyon kevés helyen, vagy tán sehol sem olyan vibrálású az ünneplés, mint nálunk. A dél-szlávoknál mindig is átsüt az egészen valami durván dacos „most megmutattuk a világnak, megcsináltuk, csak azért is” motívum, a mediterránok bájosan zajonganak, ám érződik, hogy ez nekik egy egyestés élmény – Magyarországon viszont nincs semmiféle mellékíz, az egész csodát a sport iránti határtalan rajongás teszi megfoghatatlanul mágikussá. Meg a magyar szurkolók siker iránti olthatatlan vágya, amely ha kielégítést nyer, azonnal hőssé avat mindenkit, akinek csak egy kis része volt a nagy felemelkedésben, és őket képzeletben (a hőskorban konkrétan) a vállukra veszik, s hordozzák körbe mérhetetlen büszkeséggel.

Ez speciel éppen nem elfogultság: nincs olyan hazai rendezésű világverseny, amely után a nálunk járt külföldiek – nem a kötelező sportdiplomáciai körökről beszélek – ne áradoznának arról, milyen mértékben nyűgözte le őket a hangulat, hogy a magyar drukkerek milyen hihetetlen mértékben lélegeznek együtt a történésekkel, értik és érzik az események minden rezdülését. Talán a legjellemzőbb az amerikai úszósport új csillagának, Caeleb Dresselnek a szövege volt, aki hétszeres világbajnokként azt találta mondani a budapesti vb után, hogy őszintén irigyli a magyarokat, mert hiába a világ No. 1 úszónemzetének versenyzője, pontosan tisztában van vele, hogy akárhány aranyat nyerhet a következő világversenyeken, az életben nem lesz hasonlóban része, mint bármelyik itt érmet szerző hazai versenyzőnek.

Szóval amikor a rajongásnak ez a felülmúlhatatlan fokozata találkozik egy magyar válogatott sikerével, abból születnek az életre szóló élmények – lásd még a nagy körúti vonulásokat három veretlenül megvívott futball Eb-csoportmeccs után.

És persze itt rögtön nyithatunk is egy alfejezetet, idézve egykori lábjegyzeteket, hogy az „csak” egy csoportkör volt. A Duna Arénában nem érződött semmiféle mellékíz, csupán a tobzódást éltük meg, és őrült jó volt a részese lenni – a virtuális térbe természetesen ezúttal is becsattogtak fanyalgóék. Egy részük már a párhuzamosan zajló kézilabda Eb kapcsán tett örök slágernek számító megjegyzéseket a különböző sportágak különböző mélységeiről, hogy milyen brutális csatákat kellett amott megvívni egyáltalán a továbblépéshez, emitt meg nullára verünk egy nudlit, avagy hány erős gárda van ott, és hány itt, szóval nem is értjük, mire ez a felhajtás a pólósok körül satöbbi.

Sportszakmai szempontból nyilván felesleges belegabalyodni efféle összevetésekbe – a mezőny szélessége különböző (és hol van a kézi a kosárhoz, röpihez, focihoz képest), annyit azonban jeleznék tisztelettel, hogy a klasszikus értelemben vett sportági elit mindenütt egyre jobban eltávolodik a középmezőnytől. Vehetünk bármilyen sportágat, tökéletesen elkülöníthető az a hat-hét-nyolc nemzetből álló kaszt, amelynek tagjaiból három, de inkább négy fog eljutni az elődöntőig, azaz tízből kilencszer közülük kerül ki a mindenkori bajnok. A legújabb trendek szerint inkább tízszer. Időnként el lehet kapni közülük egyet vagy kettőt útközben, időnként egy-egy csapat befurakodhat közéjük egy bronz, netán egy ezüst erejéig, de hosszú távon ők, ugyanők uralkodnak, megdönthetetlenül.

Az pedig elég jól látszik, hogy a csúcsragadozók kasztjába évtizedes távlatban sem fogunk bekerülni futballban, kosárlabdában, röplabdában és hokiban (azaz a négy leggazdagabb és a világon leginkább elterjedt csapatsportágban nem lesz esélyünk az érmekért küzdeni, még időnként sem). Kézilabdában fel-felvillan az esély, ám a valóság aztán rendre szembejön, sajnos; a BL-ben a klubok felső csoportjába tartozó Veszprém, Szeged és Győr játékoskerete elég tisztán illusztrálja, momentán hány magyar sorolható a világklasszis kategóriába.

A tavaly BL-t nyerő Fradi pólósainak háromnegyede ugyanakkor hazai eresztés – történetesen a most Eb-t nyerő válogatott több mint fele onnan érkezett. Továbbá: bár kósza gondolatok születtek ezen a téren, a magyar férfiaknál továbbra sem szakítottak az évszázados tradíciókkal, azaz sohasem szerepelt honosított, nem magyar ajkú külföldi a válogatottban. És persze sohasem fordultunk külföldi szakemberhez segítségért, mert ha akadtak is döccenések, ebben a sportágban mi azért ama bizonyos legfelsőbb körbe tartozunk, rendíthetetlenül, saját anyagból építkezve. (Históriában kevésbé jártasak kedvéért: a magyar az egyetlen náció, amelyik vízilabda-világversenyen aranyérmet tudott nyerni a második világháború előtt és után is, konkrétan a nyolcvanas éveket – és a világégés dekádját – leszámítva minden egyes évtizedben, 1920 óta.)

Persze léteznek mifelénk kevésbé haladó, szintén évszázados tradíciók, akár az olyan jelentősebb műfajban, mint a hazaárulás, akár abban, hogy nincs olyan szent ügy, amelynek kapcsán ne találnánk akár több „kiválóságot”, aki ne verné bele bármibe készséggel a csúfot, ne viselkedne bármilyen siker ellendrukkereként, s tekintene bármilyen nagyszerű eredményre leszólható/köphető vergődésként a frusztráltság rémisztően torzító prizmáján keresztül.

Mindennek árnyában, egyszersmind a pólósiker nekünk megkérdőjelezhetetlen fényében a józanoknak talán megéri jelezni: az oly hőn tisztelt, igen egészséges szellemiséggel megáldott sportnemzet, mint a brit vagy az ausztrál, igazi szent őrülettel követi a krikettet, ami messze nem univerzális sportág, hanem az egykori gyarmatbirodalom labdajátéka, ám ott fel sem vetődik, hogy ne a vezető sportágak között tartsák számon, s ennek megfelelő médiafigyelmet szenteljenek neki. (Sőt, a legendás miniszterelnök asszony, Margaret Thatcher legismertebb, sporttal kapcsolatos mondása így szól: „Szebb hely ez a világ, amikor megverjük az ausztrálokat krikettben.”)

Amiért a krikett ezt a kiemelt helyet élvezi, úgy hívják: nemzeti értékrend. Náluk ez olyan műfaj, amelyben a pont az egyetlen elfogadott írásjel a mondatok végén – kérdőjel nincs.

Normális magyar emberben a pólósok csúcsra érése kapcsán sem adódott kérdőjel – avagy hála a Teremtőnek, egészséges lelkületből még mindig jóval többet porcióztak ki a Kárpát-medencében, ezért is volt olyan a hangulat a Duna Aréna medencéje körül, amilyen, és ezért is tetszik szebb helynek a világ, amikor a vízilabdás srácok aranyéremmel a nyakukban vigyorognak a dobogó tetején.

Azon a vasárnap estén pedig ismét tökéletes érvényt kapott a 88. születésnapját nemrég betöltő Kemény Fecsó bá (az Isten éltesse!), illetve a nagy diadalt sajnos már meg nem érő Szivós István (Isten nyugosztalja!) aranyszabálya, melyet igen nagy szeretettel ajánlanék sportrajongóknak és hivatásos fanyalgóknak egyaránt:

„Fel kell nézni az eredményjelzőre – a többi csak duma.”

 

2020.03.19 10:51:20

Vízilabda H. D.

„Szeretnénk elismerésünket és tiszteletünket kifejezni az egészségügyben dolgozóknak.”

2020.03.09 18:13:50

Vízilabda ROSKA EMESE BOGLÁRKA

A legutóbbi vb-n és két Eb-n ezüstérmes vízilabda-válogatott edzője elárulja azt is, mitől ennyire jók a spanyolok a csapatsportágakban.

2020.03.11 11:35:52

Vízilabda H. Á.

A FÉRFI OB I KÖZÉPSZAKASZÁNAK MENETRENDJE, EREDMÉNYEI, ÁLLÁSA.

2020.02.01 00:07:12

Vízilabda CSURKA GERGELY

ALAPVONAL. Ezért is tetszik szebb helynek a világ, amikor a vízilabdás srácok aranyéremmel a nyakukban vigyorognak a dobogó tetején.

2020.01.28 00:16:41

Vízilabda MALONYAI PÉTER

NS-VÉLEMÉNY. Hodie mihi, cras tibi, azaz ma nekem, holnap neked.