Márton Richárd: Ha van bennem düh, sokkal jobban koncentrálok

– Az úszók év végi gáláján Milák Kristófot és önt is díjazták, kettejüket külön a közös római dobogóért is. Sokszor eszébe jut a pillanat, amikor a kétszáz pillangó eredményhirdetésekor a csapattársa felhívta maga mellé a pódium felső fokára?
– Az a történet belém égett, örökre velem marad.

– És segíti, erőt ad a jövőre nézve?
– Mindenképpen. Azt hiszem, vannak olyan sportolók, akik egy-egy nagyobb siker után hátradőlnek, ám én nem tartozom közéjük: egy-két hétig emésztgettem, aztán már előrenéztem, mondván, jöhet az újabb lépcsőfok, vagy inkább hegycsúcs, amit megmászhatunk. Táplálkozom a római eredményekből, és abból is, hogy ezüstérmesként állhattam Kristóf mellett a dobogó felső fokán, de mindenképpen szeretnék ennél feljebb is jutni.

– Elég göröngyös útja volt a sikerig...
– A szüleim két hónaposan levittek az uszodába, hatévesen már versenyúszónak mondhattam magam. Elég hamar kiderült, hogy szorult belém némi tehetség, csakhogy a serdülő- és juniorévek után megrekedtem. Azzal tisztában voltam, hogy nem könnyű az átmenet az ifjúsági korosztályból a felnőttbe, ám hiába dolgoztam keményen, a munka nem térült meg. Nem fejlődtem. Először csak kisebb megingásaim voltam, lázadtam.

– Hogyan?
– Mint az összes tinédzser: úgy voltam vele, hogy minden, amit a felnőttek mondanak, az rossz. Három évvel ezelőtt, 2019 májusában az eredménytelenség és a kudarcok után úgy éreztem, hiába teszek bele sokat, leragadtam egy ponton. Elköszöntem akkori edzőmtől, Horváth Tamástól és az akkori klubomtól, a Budafóka SE-től.

– Elment futárkodni. Hogyan nézett ki akkortájt egy napja?
– Pesterzsébeten laktam, így azzal kezdődött, hogy bebicikliztem a Közvágóhídhoz, de volt, hogy a Jászai Mari térre, mert ott kellett felvennem az első rendelést. Naponta száz kilométert tekertem. Kemény időszak volt.

– Olybá tűnik, valaki ott fent fogja a kezét, hiszen lehetőséget kapott, hogy visszatérjen az úszáshoz.
– Selmeci Attila, Milák akkori edzője szólt, hogy Kristófnak kellene edzőpartner az olimpiai felkészüléshez. A budafoki mesterem úgy vélte, élnem kellene a lehetőséggel. Én azért napokig vacilláltam, nem voltam benne biztos, hogy vissza kell térnem, hiszen nem tudhattam, ezúttal megtérül-e a munkám. Tele voltam bizonytalansággal, mert ugyan azt tudtam, hogy a futárkodás nagyon nehéz munka, de azt is, hogy az úszás is az.

– Visszatért, ám néhány hónap múlva újra elbizonytalanodott.
– Mert úgy éreztem, nem tudok kihozni magamból többet. Nem történt semmi rendkívüli, egyszerűen csak így éreztem. Aztán felhívott Wladár Sándor, a Magyar Úszószövetség elnöke, és bátorított, azt mondta, nagyon sok van bennem.

– Ám akkor még kizárólag azért úszott Biczó Bencével egyetemben, hogy Milák Kristófot segítse olimpiai bajnoki címhez Tokióban. Mikor érezte először, hogy már több annál, mint hogy csak edzőpartner legyen?
– Kristóf tokiói aranyának szívből örültem, néhány hónappal később viszont egyre inkább azt éreztem, többre vagyok hivatva. Ráadásul akkor már nekem is Virth Balázs volt az edzőm, aki a közös munka kezdetén elmondta, lát bennem lehetőséget, és szeretné, ha elfelejteném, hogy én csak Kristóf edzőpartnere vagyok.

– Vagyis mostanra már Márton Richárdként van jelen a Virth-csapatban?
– Már nem csak kisegítő ember vagy „vizesfiú” vagyok... Néhányszor ezt a jelzőt is visszahallottam, egy idő után azért ez sértő is tud lenni. Kinőttem az edzőpartneri szerepkörből.

– Ugyanakkor továbbra is ott úszik ön mellett minden egyes edzésen egy klasszis, egy olyan úszó, akit jó ideje senki sem képes még csak megközelíteni sem kétszáz pillangón. Azon a távon, amelyiken ön ezüstérmet szerzett az augusztusi római kontinensviadalon. Hogyan kezeli ezt a helyzetet, hogyan viszonyul ahhoz, hogy Milák Kristófot vélhetően sohasem verheti meg?
– Tudom, hogy minden sportoló olimpiai aranyról álmodik, de engem az egyáltalán nem zavar, ha Kristóf ver meg. Nem bánt, ha a világ legjobbja, aki a csapattársam és amúgy a barátom is, megelőz – én a többiekkel csatázom.

– Vagyis az ezüst a cél minden versenyen?
– Először inkább a döntő a világbajnokságon egyéniben – a budapesti vébén váltóval már sikerült.

– Nemcsak az útja volt kacskaringós, ön is sokat változott az elmúlt években. Mennyiben más ez a Márton Richárd, mint mondjuk volt az öt vagy éppen három évvel ezelőtti?
– Mostanság én is sokat gondolkozom azon, mennyit fejlődtem, milyen irányba haladok. Az biztos, hogy sokkal kitartóbb lettem, ma már nem adok fel semmit. És nem alszom el reggelente, amikor edzésre kell mennem.

A FÉRFI 200 PILLANGÓ DÖNTŐJE A 2022-ES EB-N

– Ilyen is történt?
– Ó, nem is egyszer... Szegény Selmeci Attila sokszor téphette a kevés haját miattam is. Tényleg sokat változtam, ráadásul már eszembe sem jut, hogy hátat fordítsak az úszásnak. Sokan aggódnak, miként bírják majd, hogy egy éven belül két világbajnokságot és egy olimpiát is rendeznek Párizsig, ám én a sok versenyt is kihívásként élem meg. Régen ez másként lett volna, és inkább azt kérdezgettem volna magamtól, ezt hogy lehet így teljesíteni...?

– Változott az elvárás is. Amíg korábban örültünk minden egyéni csúcsának, jó úszásának, a római érmek után sokan elvárják öntől a még jobb eredményt.
– Én is hallom az edzőimtől, hogy még többre vagyok képes, gyakorta ott van az edzéseinken Sós Csaba kapitány és Wladár Sándor is, ám inkább nem figyelek arra, mit mondanak – szerintem már nem kell attól tartani, hogy nem teszem oda magam az edzéseken és a versenyeken.

– Egyébként milyen versenyzőtípus? Olyan, aki izgul, olyan, aki nagyon ideges, vagy éppen ellenkezőleg: képes nyugodtan kivonulni a rajtkőhöz?
– Régebben izgulósabb voltam, de egyértelműen kiderült, engem a stressz lehúz, és nem feldob. Egy konkrét eset: amikor az egyik váltótagságom bizonytalan volt, és még órákkal a futam előtt sem tudtam, úszom-e vagy sem, rájöttem, én akkor teljesítek igazán jól, ha előhívok magamból valami olyan múltbéli történést, ami felidegesít. Ha van bennem düh, sokkal jobban koncentrálok.

– Akkor ez olyan, mint a kabala: ha Márton Richárd előidézi magából a dühöt, jól úszik.
– Mondhatjuk ezt is. De van másféle babonám is, az, hogy a dobogóra jobb oldalról jobb lábbal kell fellépnem.

– A dobogóra?
– Jaj, rajtkövet akartam mondani...

– Szívesen nézzük önt a jövőben a dobogón is minél többször. Egyébként gyerekként, fiatal úszóként ön kiket látott szívesen a pódiumon?
– Az én korosztályomból sokakat inspirált Gyurta Dániel, meg persze Michael Phelps és Chad le Clos.

– Csak a sportágából választott példaképeket?
– Igen. Azért más sportágakat is követek, leginkább az autó- és motorsportot. A barátaimmal gyakorta összeülünk vasárnaponként, hogy együtt nézzük meg a Formula–1-es futamokat.

– És ilyenkor például ön főz a barátaira?
– Azért ott még nem tartok. A bolognai spagettim már egészen jó, és próbálkozom különböző húsok sütésével is, de egyelőre még mindegyik a kukában végezte. Szerencsére anyukám nagyon jól főz, a muszakája elsőrangú, nagyon szeretem.

– Ha már az édesanyját említette: a szülei mit szólnak a sikereihez?
– Anyukám három napig sírt a római Eb után, apukám is alig-alig hiszi el, hogy elértem ezeket az eredményeket. Az edzőmet, Virth Balázst pedig állandóan dicsérik.

– Vele jól kijön?
– Igen, és talán leginkább azért, mert Balázs jól „nyúl” hozzánk, sohasem csapkod ostorral minket, gyakorta a még Széles Sándortól tanult praktikával vagy vicces megjegyzéssel oldja a hangulatot.

– Ezért is adták neki Milák Kristóffal az év úszópillanatáért megítélt díjat?
– Egy díjat kaptunk, nem vághattuk ketté, és egyébként is megérdemli. Én amúgy megjegyeztem, amikor átnyújtottuk neki a díjat, hogy ha netán egyikőnk nem menne le az edzésre, csak rá kell néznie a plakettre, azon mindketten ott vagyunk...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 24-i lapszámában jelent meg.)