BÁLINT MÁTYÁS
BÁLINT MÁTYÁS
2019.01.23 15:04 Frissítve: 2019.01.24 17:59

Lewis Hamilton a tájban gyönyörködik

Szeretik a kutyákat? És a természetet? A havas téli tájat? Képzelték már el, milyen lehet kutyaszánon állva átszelni az északi erdőségeket? És azt, milyen lehet ezt versenyzőként, az elemekkel és a többi hajtóval küzdve megtenni egy hűséges négylábúcsapattal? Áh, ez már tényleg csak szép álom, igaz? Nos, vannak, akiknek több annál – pedig ugyanolyan átlagemberek, mint bármelyikünk, csak éppen feltették az életüket egy gyönyörű és északon igen népszerű sportágra. Kutyaszánverseny Norvégiában – ráadásul magyar résztvevővel.

„Útközben meg kellene állni tüzet rakni, megetetni a csapatot és csak gyönyörködni” (Fotó: Elisabeth Edlund)

 

Lélegzetelállító felvétel.

Végtelen, vakító hómező, ameddig a szem ellát, a háttérben fenséges hegylánc, amely mögött éppen felkel a nap, és narancssárgára festi az eget. A kép előterében pedig nyolc alaszkai husky feszíti meg az izmait szinte tökéletes összhangban, hámmal a hátán, kettes sorban egy szárra kötve.

A szán, amelyet húznak, már nem látszik, az őket hajtó apró asszony pedig főleg nem: ő készítette a fotót még hajnalhasadáskor a norvégiai Synnfjell-hegység egyik fennsíkján, menet közben, és most a telefonján mutatja meg, miközben hatalmas vehemenciával eszi a száraz süteményt. Na igen, nemrég ért célba a Mush Synnfjell elnevezésű kutyaszánhajtó-versenyen, csaknem egy napot a szánon és a szán körül töltve, talán másfél órát pihenve egy hálózsákban a mínusz tíz fokban a szabad ég alatt, szóval elkélnek a kalóriák. Ráadásul nem mindennapi tempót diktált a csapatának (mert ebben a sportágban nem kutyák és hajtó a felállás, hanem közösen alkotnak egy csapatot), hegynek felfelé általában rollerozó mozdulattal lökve-tolva a szánt segítségképpen, és végül 200 kőkemény kilométer megtétele után legfeljebb 80 méterrel maradt le az első helyről.

A Mush Synnfjell magyar indulója, a 13. helyen célba érő Rácz Virág (balra) teljesítményével igencsak elégedett lehetett felkészítője és mentora, Inger-Marie Haaland (Fotó: Bálint Mátyás)

Ami különösebben nem izgatja, pedig nem hétköznapi versenyző. Az aktívabb kisnyugdíjasnak látszó néniből ugyan előbb néznénk ki, hogy egy húzós kocsit hajt a vásárcsarnokban, mint azt, hogy négyszeres Európa-bajnok, világbajnok és gyakorlatilag örökös norvég bajnok kutyaszánhajtó a nyolckutyás, hosszú távú kategóriában (és ne tévedjünk, itt nincs férfi-női felosztás), Elisabeth
Edland azonban egy különleges lelkierőt, önfegyelmet és állóképességet igénylő sportág egyik legnagyobbja.

„Dehogy zavar, hogy most nem nyertem! Na de nézd meg ezt a fotót! Látod? Csodálatos – hajol közelebb a telefon képernyőjéhez, mert hatvanévesen szemüveg nélkül már nem lát minden részletet. – Azt kérdezted, miért csinálom még ennyi év után is – hát ezért. Reggel arra gondoltam útközben, lehet, hogy inkább meg kellene állni, tüzet rakni, megetetni a csapatot, és csak gyönyörködni a tájban.”

És látszik az arcán, hogy teljesen komolyan beszél.

És most képzeljük el, hogy Lewis Hamilton a Monacói Nagydíjon lefékezi a Mercedest az alagút után, hogy kicsit csodálhassa a Ligur-tenger hullámain megcsillanó napfényt.

***

A Formula–1-gyel való összevetés nem is túlzó – jó, legalábbis a hőskorral: ahogy például Jack Brabham is a maga építette autóval lett világbajnok annak idején, a verseny előtti este itt is nagy csavarozás és fűrészelés megy a versenyzők garázsában, sufnijában vagy éppen előszobájában, hogy a nagyrészt kézzel készített szánokat sikerüljön tökéletesen testre szabni. A motorteljesítményt lóerő helyett természetesen kutyában mérik, és ez az erőforrás milliószor értékesebb, mint holmi benzinfaló gépezet.

Elisabeth Edland szenvedélye a szánozás (Fotó: Bálint Mátyás)

A kutyaszánhajtók, azaz a musherek parancsolata szerint „első a kutya”, és valóban eszerint is élnek és versenyeznek: Elisabeth Edland is majd' éhen pusztul a célba érkezés után (nem csoda, most tette meg a szánon állva a Budapest–Nyíregyháza távolságot, ha két pihenővel is), de mielőtt ezzel törődne, egyesével alaposan megdicséri és összesimogatja a nyolc lihegő, magát a hóban hemperegve hűtő négylábú csapattagot, majd lecsatolja a szán elől és megeteti mindőjüket, és csak akkor kezd el saját magával is foglalkozni, amikor a jószágok már jóllakottan hevernek az Edland-istálló versenykamionja mellett. Merthogy versenykamion is van, vagy legalábbis viharvert kisbusz egy ebszállításra átalakított utánfutóval, amelyről kezd lekopni az egyik nagy norvég közértlánc emblémája. Az egyszemélyes szerelőcsapat pedig a versenyző férje, aki szorgalmasan tépőzárazza le a mancsokat védő kis kutyazoknikat, adogatja a kutyatálakat és kotorássza elő a már korábban méretre vágott ízletes húsdarabokat.

„Lejárt a szponzori szerződésünk, és nem újították meg – jegyzi meg Elisabeth, amikor kiszúrja, hogy az utánfutót nézzük. – Drága sport ez, a versenyzés viszi a pénzt, nem hozza, de senki sem ezért csinálja. Nekem is ez a szenvedélyem.”

És ez a szenvedély a leglenyűgözőbb az egészben: hogy egyszerű, hétköznapi emberek puszta lelkesedésből és elhivatottságból töltenek olykor napokat kint hóban-fagyban-jégviharban, rettenthetetlenül küzdve egymással és az elemekkel.

„Amikor kint vagy a pályán együtt a kutyáiddal, amelyekkel végigdolgoztad az évet, és látod, hogy érdemes volt, mert nemcsak jól mennek, hanem ők is élvezik az egészet és te is, az megéri a rengeteg pénzt és időt, amit erre áldoztál” – mondja ragyogó arccal Elisabeth, és a célba érkezés után fél órával (a rajtot követően meg csaknem huszonnéggyel) végre nyugalomban ülhet le kicsit.

Úgyhogy felhívja telefonon az unokáját.

***

Egy nappal korábban, egy januári szombat reggelen először csak elkezdenek gyülekezni a kopott kisteherautók, minibuszok, utánfutók és lakókocsik a Torpa település melletti erdő szélén, szépen, rajtszám szerint beállva a nekik fenntartott helyre, hogy aztán szürke átlagemberek kászálódjanak elő belőlük. Mintha egy lassú, pusztulásra ítélt bányászváros buszvégállomásán lennénk: koszos téli ruhák, karakteres, a hidegtől kipirult, az évtizedektől cserzett arcok, elszánt tekintetek – leginkább csak a kutyamintás sapkák és pulóverek feltűnő gyakorisága árulja el, hogy nem Komlón várjuk a hét húszas pécsi járatot.

A rajt utáni pillanatok (Fotó: Bálint Mátyás)

Az egyik beállóban nagy zsákokat pakoló, mosolygós harmincas hölgy, Guro például a szakmája szerint állatorvos, így áldoz heti harminc-negyven órát az edzésekre és a kutyákra. Néhány méterrel odébb egy öregkorára kissé lecsúszott egykori viharisten benyomását keltő, loboncos hajú férfiú gyújt cigarettára. (Még a neve is Thor, pontosabban Thorvild, és csak a kutyáinak él, meg a favágásnak – neki az a munkája.) Nem messze tőle a civilben speciális nevelési igényű gyerekeknek fenntartott iskolában dolgozó Elisabeth Edland rendezgeti a felszerelését. („Tudod, a szánozást csak a magam örömére csinálom, az iskolai munkám az, amivel mások életén is változtatni tudok, így van összhangban a kettő” – árulja el utóbb.) De vidáman simogatja itt a kutyáit az oslói egyetem elismert professzor asszonya, Johanne, aki a harmadik világbeli országok gyermek- és nőegészségügyi helyzetéről szóló, világszerte idézett tudományos tanulmányok írása között versenyez, meg Marit Beate, a norvég szinten kimondottan híres bestselleríró és újságírónő, vagy Ralph, a kissé már pocakosodó szociális munkás. Ő ugyancsak norvég bajnok, és alig három éve az első tízben végzett az 1600 kilométeres legendás alaszkai viadalon, az Iditarodon, kilenc nap alatt átszelve a sarkvidéki vadont, noha ránézésre inkább tűnik tréfás kedvű trolibuszsofőrnek, mint az Északi Jégmezők Vakmerő Lovagjának.

Szóval egy csapatnyi egyenkabátban fontoskodó svédet és néhány, minden mozdulatában és gesztusában letagadhatatlanul franciás franciát (köztük a későbbi győztes Jean-Philippe Pontier-t) leszámítva látszólag hétköznapi figurák készülnek itt embert próbáló, megsüvegelendő kitartást igénylő teljesítményre egy északon mindenki által ismert, tévében-sajtóban jól futó, a közbeszéd részét képező jelentős sportágban, amely önmagában is teljes embert és nagy anyagi ráfordítást kívánna – és ők mégis szerelemből, szenvedélyből hoznak érte temérdek áldozatot.

Még az sem csak ebből él közülük, aki valamennyire azért ebből él: egy még a többiekénél is barázdáltabb arcú, borostás illető a sapkát a szemébe húzva próbál elvegyülni a versenyzők között. Egyetlen mentsége arra, hogy mogorva sarkvidéki kalandornak látszik az, hogy valóban sarkvidéki kalandor, és éppen elég mogorva is: a neve Lars Monsen, és ő Norvégia Fa Nándora, Hosszú Katinkája és Benyovszky Mórica egy személyben, népszerű tévéműsorok és motivációs előadások sztárja, aki átgyalogolta és -kenuzta már Alaszkát, átkutyaszánozta Kanadát és keresztbe-kasul végigjárta Skandináviát, mindezt a lehető legalaposabban dokumentált módon. Saját sportmárkája van, és norvég gyerekek ezreinek a példaképe, de most csak szeretné kivételesen kamerák nélkül, csendben élvezni azt, amit a legszívesebben csinál, úgyhogy gyorsan lefut néhány közhelyes kötelező kört a helyi sajtóval, de aztán visszavonul a kívülről teljesen jellegtelen, belülről kisebb vagyont érő kisbusza árnyékába, elvégre a kutyák már türelmetlenek.

***

Aki rosszkor állt túl sokat sorba kávéért a parkolóban felhúzott óriási sátorban, igencsak meglepődhetett, amikor ismét kilépett a napfényre, legalábbis ha hajlamos meglepődni azon, hogy a legutóbb még jobbára néptelen tisztáson hirtelen legalább négyszáz kutya csahol, vonyít, nyüszít, üvölt, vinnyog, szűköl és kaffog, követelve, hogy azonnal indulhasson már, vérmérséklettől függően vagy csak egész testében remegve az izgatottságtól, vagy felugrálva és a ráapplikált hámba akasztott kötelet rángatva, hátha attól végre meglódul a méretes fémhorgonnyal a hóba rögzített szán.

A négylábú bajnokok csinosan,
de izgatottan várják a rajtot (Fotó: Bálint Mátyás)

A szőrös versenyzők kisebb része az általunk itthon „a” huskynak tartott szibériai fajta, vagyis a jól ismert bundás, farkasszerű jószág, a legtöbb kutya azonban ránézésre elmehetne a bármelyik falusi portán megtalálható korcs Kormikának vagy Rexikének is, amely gyanúsan megizmosodott a házi ételmaradéktól. Legalábbis amennyiben Kormika vagy Rexike is fut edzésképpen naponta száz kilométert egy szán elé fogva, és képes nemcsak kitartóan talpalni napokig, de a legnagyobb ködben és hóviharban is követni a versenyzőknek kijelölt ösvényt, merthogy ezeket a kutyákat, az alaszkai huskykat erre tenyésztették az eszkimók, hogy aztán az utóbbi fél évszázadban tovább nemesítsék őket, különféle fajták legjobb tulajdonságait keverve a vérvonalba. A legváltozatosabb színű és mintázatú jószágokban csak a csillapíthatatlan vágy közös, hogy lobogó nyelvvel szaladhassanak, ameddig csak bírnak, de lehetőleg máris – a gondos tenyésztői munka ellenére az egyéni indításos versenyrendszer működését átlátó és a rajtszám szerinti szólításig türelmesen várakozó altípust egyelőre nem sikerült kikísérletezni.

Mire a rajtvonalhoz vezetik az első szánt, már nagyobb a jól szervezett káosz, mint a Hungaroring rajtrácsán. A versenyzők és segítők egyesével ráadták a hámot és a cipőcskét az ebekre, mielőtt a helyükre tennék őket a fogatban: előre a legbölcsebb, legtalpraesettebb és legszófogadóbb vezérkutyák jönnek, amelyek közül a legjobbak nemcsak parancsra irányba kanyarodni képesek és ismerik a pályát kijelölő jelzéseket, hanem az erejüket beosztva, okosan diktálják is a tempót az egész csapatnak; mögéjük a második párba fegyelmezett kollégák kerülnek, mert ők szolgálnak kormányrúdként és veszik fel a vezérkutyák tempóját; leghátulra pedig a legerősebbek, a csapat zongoracipelői, mert hegynek felfelé a legnagyobb terhet nekik kell majd vontatniuk.

Teher márpedig van rendesen, mert már egy 200 kilométeres, a hosszú távú versenyek között rövidebbnek számító viadalon is tele kell pakolni a szánt felszereléssel a váltás ruhától a hálózsákon, derékaljon és tűzgyújtó folyadékon, na meg az ember- és kutyaelsősegély-készleten át a baltáig és a jelzőfényig, hogy ha a versenyző balesetet szenvedne az északi éjszakában, és elhagyná a csapatot és a szánt, amelyen alapesetben a GPS-jeladó van, könnyebben rátaláljon a mentőosztag. Na meg ott az irdatlan mennyiségű kutyaeledel, mert egy versenynapon a „motor” több mint tízezer kalóriát éget el hengerenként, vagyis kutyánként, amit menet közben és az ellenőrző pontokon is pótolni kell.

Először azonban el kell indulni, ami minden versenyzőnek hideg­lelős élmény. („Negyven év után még mindig minden rajtnál izgulok” – vallja be Elisabeth is.) A Mush Synnfjell rajtját bölcsen egy lejtő aljába tették, mégis olyan tempóban lőnek ki a kutyák, hogy minden hajtó bőszen tapossa a szán mögötti fékezőszőnyeget, különben jó eséllyel felborulna. Az emelkedő mindkét oldalán a kordon mellett toporgó-kiabáló nézők, az izgalom, a feszültség, a többi kutya mind száguldásra ösztökéli az eleve rohanni vágyó ebeket, akiknek kell vagy fél óra, mire felveszik a hosszú távú versenyeken jellemzően óránként 15 kilométer körüli utazósebességet.

***

 

"We gotta get out Go far away" #alaskanhusky #sleddog #workingdog #happydog #musherlife #trillemarka #hundekjøring #alaskahusky #sledehund #friluftsliv

61 Likes, 1 Comments - Virag Racz (@viragandthehuskies) on Instagram: ""We gotta get out Go far away" #alaskanhusky #sleddog #workingdog #happydog #musherlife..."



 

A következő órákban a szurkolók és kísérők a rajtnál várakoznak, amely az első megállóhely is egyben: gyerekek szánkóznak a versenydomboldalon vagy mosolyogva ülnek az ötperces köröket futó turistakutyaszánban, a felnőttek pedig ücsörögnek – van, aki teljes összetekert rénszarvasbőrrel a hóna alatt jár-kel, és csak leteríti ott, ahová éppen letelepszik –, iszogatnak és beszélgetnek. A hangosbeszélőből édes-bús népies norvég nóta szól arról, hogy hajtó és kutyái teljes harmóniában suhannak a csillagos égbolt alatt, de még a sportág európai bölcsőjében sem ez a legfelkapottabb popzenei téma, úgyhogy az egyetlen idevágó szerzemény legalább ötvenszer forog le a verseny alatt.

Eközben kilométerekkel odébb harminchét hajtó és kutyáik valóban teljes összhangban suhannak a korai naplemente miatt hamar csillagossá váló égbolt alatt.

„Ezért kezdtem el az egészet: kint lehetsz a természetben, csak te meg a kutyáid, és csak mentek” – mondja már a célban Elisabeth, aki az első, 70 kilométeres szakasz után a második legjobb idővel áll be a bokszutcába a kutyák érdekében kötelező háromórás pihenőre, amely valójában csak az ebeknek pihenő. A versenyzőknek – akik ilyenkor már nem kaphatnak segítséget – ellenben minden, csak nem az, inkább hasonlít egy összetett Formula–1-es bokszkiállásra: levenni az ebekről a cipőcskéket, szalmából fekhelyet készíteni nekik, közben felállítani a tábori vízforralót és megfőzni a tudományosan adagolt összetevőkből álló meleg kutyalevest, mindegyik jószágot végigtapogatni, hogy nincs-e húzódása, izomláza, görcse, végigasszisztálni az állatorvosi ellenőrzést (mert sztetoszkópos önkéntesek járkálnak fel-alá a versenyzők között), be-, fel- és átpakolni a szánzsák tartalmát, és ha jut rá idő, esetleg relaxálni negyedórát a kisbuszban, mert egy órával a rajtidő előtt már ismét készülni kell a következő, 80 kilométeres szakaszra. Na meg az éjszakára, amelyet a második, ötórás megálló alatt egy erdő közepén tölt a mezőny, ott pedig csak annak jöhet össze legalább másfél órányi szundikálás a bokszkiállás kötelező tennivalói után, aki hangzavarban (mert négyszáz kutya közül negyven mindig ugat) és hidegben (mert csak hálózsákban, esetleg a szánba bekucorodva lehet szó pihenésről) is képes elaludni. Amíg az álmatlanok a tűz mellett beszélgetnek, Ida Sofie, a fiatal norvég versenyzőlány inkább megpróbál a kutyái mellé bújva melegedni. Ők azonban ezt játszásra való felhívásként értelmezik, amire szerintük is a hajnali fél négy az abszolút legalkalmasabb időpont, úgyhogy Ida Sofie csalódottan és értékes alvásperceket veszítve mászik be a szánjába – nemsokára kelnie kell, mert következik az utolsó 50 kilométer.

***

A Mush Synnfjellnek idén van magyar résztvevője is: a 27 éves Rácz Virág nagyjából az ötödik magyar, aki egyáltalán eljutott valamelyik északi hosszú távú versenyre. Az első szakasz után a 22. helyen áll, a másodikat követően már a 16., és éjjel a többiek idejét és átlagsebességét nézegeti a telefonján, azt latolgatva, kiket érhet még be. Kutyái másnap is jól bírják, köszönhetően annak, hogy taktikusan visszafogta őket az első szakaszon: az emelkedőkön, ahol sokan megszenvednek, ők tétovázás nélkül vágtatnak fel, nem hiába tréningezett velük hosszú órákat augusztus eleje óta szinte mindennap, ha esett, ha fújt.

Rácz Virág célja, hogy kutyáival eljusson az Iditarodra (Fotó: Gunn Merete Bergli)

Végül még három riválist megelőz, és az előtte haladó Arnt Ola Skjervére is elkezd felzárkózni, pedig egyikük kétszeres norvég bajnok, évtizedes rutinnal, a másikuknak pedig ez az első ilyen versenye, mégis alig látszik a különbség. A végül csatakosan és holtfáradtan a 13. helyen beérő magyar lányt a célban elsőként mentora, Inger-Marie Haaland öleli meg: az 57 esztendős norvég hölgy vérbeli Formula–1-es csapatfőnök, az egyik legsikeresebb norvég kutyaszánhajtóként kétszer nyerte meg a legnagyobb és legészakibb európai viadalt, a Finnmarkslöpetet, 1000-1200 kilométert megtéve a sarkkörön túl, visszavonulása után pedig most Virág bimbózó pályafutását egyengeti. A nyíregyházi lány tőle tanulja a szakma mesterfogásait, és az ő tenyészetéből származó kutyákkal versenyez, márpedig ennél jobb iskola aligha létezik ebben a sportágban. A délután folyamán aztán a csapatfőnök büszkén fogadja az érdeklődő kérdéseket és gratuláló telefonhívásokat új felfedezettjével kapcsolatban, aki ezalatt leginkább csak aludni szeretne.

„Remek csapatom van, imádom mindegyik kutyámat. Óriásit mentek. Most én is legalább olyan fáradt vagyok, mint ők, de hihetetlenül élveztem a versenyt, és már alig várom a következőt – mondja láthatóan kimerülten. – Másfél éve döntöttem úgy, hogy mindent otthon hagyva megpróbálom valóra váltani az álmom, és egy pillanatra sem bántam meg. Az a célom, hogy élversenyző legyek és eljussak a legnagyobb versenyekre, a Finnmarkslöpetre vagy az Iditarodra, és jól is szerepeljek, ami persze nagyon sok munkát igényel és rengeteg lemondással jár, de ezekért az élményekért érdemes dolgozni.”

***

Szép lassan célba ér mindenki. Az ebek már elégedetten szundikálnak a ketreceikben, a versenyzők még körbejárnak, beszélgetnek, ölelésekkel búcsúznak egymástól. Összetartó közösség az északi mushereké: aki betartja a sportág íratlan szabályait, megadja a tiszteletet az állatoknak és a többi versenyzőnek, az számíthat a társakra a pályán, a vadonban és a hétköznapokban is – a kutyák és a természet szeretete, a közös szenvedély összekapcsol mindenkit.

„Nézz csak körül: itt mindenki megszállottan imádja, amit csinál, kerüljön bármibe – mondja
Elisabeth elgondolkodva. – Persze, néha úgy érzed, halálra fagysz a szánon, és nincs már erőd hajtani, de aztán mindig túljutsz ezen, és csak a semmihez sem hasonlítható felemelő érzés marad meg. Mondtam, negyven éve állok a szánon, és nem cserélném el semmiért. Meg szoktam kérdezni a gyerekeket az iskolában, miről álmodoznak, és legtöbben addig jutnak, hogy egy kiscicáról vagy egy új táblagépről. Én pedig mindig azt mondom nekik, ne érjék be ennyivel: akkor lesz boldog életük, ha a legnagyobb álmaikat is követik. Lehet, hogy tizenöt évig kell majd küzdeniük, hogy valóra váltsák őket, de megéri. Mi vagyunk rá az élő példa.”

 

Instagram post by Virag Racz * Sep 19, 2018 at 6:11pm UTC

32 Likes, 0 Comments - Virag Racz (@viragandthehuskies) on Instagram



 

2014.03.27 18:06:37

Archív téli olimpia nemzetisport.hu

A 30 évvel ezelőtti téli olimpia helyszínei siralmas látványt nyújtanak.

2014.03.16 16:16:54

Archív téli olimpia nemzetisport.hu

A sílövő Martin Fourcade három versennyel a vége előtt megnyerte az összetett világkupát.

2014.03.12 12:49:01

Archív téli olimpia nemzetisport.hu

Svindal és Höfl-Riesch lett az évad a legjobb lesiklója. A német bukott, kérdéses a folytatás.

2014.03.02 17:35:58

Archív téli olimpia nemzetisport.hu

A síző szerint sportszakmailag az olimpiaihoz hasonló eredmény a Crans Montanában elért 5. hely.

2014.02.24 11:35:20

Archív téli olimpia KARÁDI ZOLTÁN

Björndalen két arannyal zárt a téli olimpián, a női curlingdöntő hat játékosa elmúlt már 37 éves.