Hosszú Katinka és az uszodaforradalom

szabados | 2016.11.17. | 17:18 | SZABADOS GÁBOR

„Ez lázadás!” – mondta 1789-ben XVI. Lajos, amikor a párizsi tömeg megtámadta a Bastille-t, ám egyik tanácsadója kijavította: „Nem, felség, ez forradalom!”


Hirdetés

Valahogy így érezheti magát a Magyar Úszószövetség elnöke, Gyárfás Tamás, amikor a legeredményesebb úszók egymás után adnak ki közleményeket, követve a harcot már sokkal korábban megkezdő Hosszú Katinkát. Az idő fogja eldönteni, hogy ez csupán az úszók lázadozása-e vagy egy sportági forradalom kezdete, az azonban biztos, hogy ezt a problémaköteget már nem lehet azzal a szőnyeg alá söpörni, hogy minden rendben, mindent jól csinálunk – ennyi világklasszis sportoló egyszerre nem lehet hülye.

Miért pont az úszásban történik mindez?

Az eset nagyon jól mutatja a magyar úszósport gazdasági ereje és nemzetközi eredményessége között feszülő ellentétet.

Szögezzük le: ez a sportág nem piacképes, tisztán piaci bevételekből nem tudna megélni. Ez így volt mindig is – még akkor is, ha az Egyesült Államokban teljesen más az úszás piaci helyzete, ott az egyik legjobban eladható egyéni sportnak számít, amelynek kiemelkedő televíziós nézettsége miatt az amerikai tv-társaságok lelkiismeret-furdalás nélkül felforgatják bármelyik olimpia időbeosztását, lásd a késő esti döntőket Rióban és a délelőttieket Pekingben.

Magyarországon azonban a szövetségtől érkező, jellemzően állami forrásokból táplált támogatások jelentik a sportág finanszírozását, erre építhetnek a klubok és a versenyzők. Vagyis mindenki megszokhatta, hogy a szövetség adja a pénzt, és így a szövetség diktál.

Teljesen más ez a kapcsolati viszony, mint a csapatsportágakban, ahol lényegesen több valós bevételük van még a hazai kluboknak is, a külföldi egyesületekben játszó válogatottjaink pedig olyan összegeket keresnek, amelyek mellett a magyar szövetségek anyagilag nemigen tudnak hatni a sportolókra, ezért azoknak sokkal nagyobb a befolyásuk a viszonyokra. Arról nem is beszélve, hogy amíg egy külföldön játszó futballista vagy kézilabdázó pénzügyi szempontból „elvan" a válogatott nélkül is – lásd Huszti Szabolcs vagy korábban Nagy László esetét –, addig egy úszó számára az olimpia, vb, Eb jelenti a megélhetése alapját, oda viszont a magyar szövetségen keresztül vezet az út.

Akármilyen is tehát a magyar úszósport és a szövetség felépítése, akár jó, akár rossz, eddig úgy működött a rendszer, hogy az úszók úsznak, a vezetők vezetnek, és előbbiek nem dumálnak bele utóbbiak dolgába.

Ez okozza tehát a mostani eset lázadásjellegét: olyat látunk, amit korábban soha, az úszók immár beszélnek is.

Ehhez kellett természetesen Hosszú Katinka, az első olyan magyar sportoló, aki többé-kevésbé függetleníteni tudta magát ettől a rendszertől, mind anyagilag, mind szakmailag, így megteheti, hogy széttépjen egy szerződést, vagy éppen lemondásra szólítsa fel a szövetség elnökét.

Amikor Katinka tavaly tartott hasonló sajtótájékoztatókat ebben az ügyben, akkor úszótársai még jobbára csendben voltak, ami nem is meglepő: az olimpiai ciklus végén jártunk, mindenki Rióra koncentrált, és persze arra, hogy az életük versenyét jelentő olimpia előtt ne kerüljenek konfliktusba a szövetséggel. Ha viszont valamikor van helye és ideje a vitáknak, az éppen most van, egy olimpiai ciklus kezdetén – jelenleg persze a jövő évi budapesti világbajnokságot lehet kifogásként említeni, de ha csak azután állunk neki rendezni az ügyeket, akkor egy évet talán elvesztegetünk a rendelkezésre álló négyből. Arról nem is beszélve, hogy az állami finanszírozási rendszer átalakítása (a MOB helyett az államtitkársághoz kerül vissza a végrehajtás) megint csak most nyújt lehetőséget az újratervezésre.

Így hát egyre többen hallatják a hangjukat, és bár mindenkinél mások kicsit a hangsúlyok, azt még – a szövetséggel ellentétben – egyetlen úszó sem mondta, hogy minden rendben van, és a szövetség a lehető legjobb körülményeket biztosítja.

Az ügyben nyilván óriási a szerepe Hosszú és edző-férje, Shane Tusup (egyszerre jó és rossz értelemben vett) agresszivitásának, hiszen biztosan van még több olyan hazai szakszövetség, ahol lenne mit kritizálni, de sehol nem áll senki ennyire határozottan ezekben a kérdésekben, hogy aztán mögé fel tudjanak sorakozni (kicsit azért a háta mögé elbújva) a többiek. Vagy ha mégis kiáll valaki, akkor az nem egy háromszoros olimpiai bajnok – mert Hosszúék érveit a riói eredmények legitimálják, ezért is lehet sokkal hatásosabb mindez most, mint volt tavaly év végén.

A magyar sport rendszerére talán az egyik legélesebb kritika, hogy az idei olimpia két legeredményesebb magyar versenyzője, Hosszú Katinka és Kozák Danuta egyaránt a saját férje irányításával, a rendszertől függetlenedve készült fel a játékokra, így szállítva az aranyérmek felét. (Ha Kozák esetében – nagy jóindulattal – csak az egyéni sikerét számoljuk.) Tökéletesnek tehát nem lehet látni a helyzetet, a sportba irányított, soha nem látott mennyiségű állami támogatások ellenére sem.

A vita helyett egyfajta BPR-ra, „business process reengineering"-re van szükség: a folyamatok teljes újratervezésére. A menedzsmenttudományokban így hívják azt, amikor nem azzal foglalkozunk, mi hogyan volt eddig, hanem helyette megpróbáljuk kitalálni, hogy milyen lenne ez ideális esetben. Break the china, azaz törjük össze a porcelánvázát, hogy egy teljesen újat alkothassunk helyette. Mindezt természetesen a szereplőknek közösen kell végrehajtaniuk. Óriási a felelősségük, hiszen nem egyszerűen csak az egyik legsikeresebb magyar sportágról van szó, hanem – ha szabad így megközelíteni – az egyik legtöbb közvetlen állami támogatást vonzóról is, amelyben éppen most folyik az utóbbi évek egyik legnagyobb egyedi sportberuházása a Dagály uszoda építésével.

Muszáj megtalálni a közös hangot.

 

szabados

Címkék

Friss kommentek

Blog archivum