BAKOS GÉZA 2010.12.19 09:23 Frissítve: 2015.03.24 02:31

Olli haragjától ments meg Uram minket!

A Bayern München a kétezres évek elején megnyerte a BL-t, a végén pedig ugyancsak eljutott a döntőig. A kettő között akadtak kisebb-nagyobb hullámvölgyek, 2007-ben például még csak nem is tudta kvalifikálni magát a Bajnokok Ligájába. Végül nem szerepelt olyan rosszul az újbóli fellendülést sztárok igazolásától remélő csapat, de amikor menetközben gondok adódtak, volt némi ijedelem – és jó adag feszültség is. Ez utóbbi megteremtésében élen járt a legendás kapus, Oliver Kahn, hiszen ember legyen a talpán, aki nem rezelt be, ha ő feldühödött... 

Oliver Kahn sokszor hangot adott a véleményének (Fotó: Action Images)

Rég volt akkora szükség a Bayern Münchennél a közösségi szellemre és összetartásra, mint 2007. december 19-én, az UEFA-kupa őszi idényének záró fordulójában, a továbbjutásról döntő mérkőzés előtt.

A helyzet fenyegetőnek tűnt: ha az együttes a görög Arisz elleni hazai találkozót elbukja, megeshetett az a szégyen (döntetlen esetén is!), hogy a hagyományosan Európa élklubjai között emlegetett, ám abban az évben a Bajnokok Ligájáról lemaradó csapat még a második számú sorozatban sem jut túl a csoportkörön.

Nem kellett félteni a német kereskedelmi televíziós csatornákat (sem), megmutatták, hogyan kell egy-egy műsort hatásvadász módon felvezetni. Mivel a folytatás joga forgott kockán (amelyről korábban senki sem gondolta volna, hogy kérdéses lehet...), a meccset közvetítő társaság világvége-hangulatot sugallva, drámai hanghordozással buzdította a nézőket a szurkolásra. „Most vagy soha! Varázsolunk vagy reszketünk?" – dübörgött a tévékészülékek hangszóróiból.

Csakhogy éppen ebben a különös jelentőséggel bíró időszakban látszott darabjaira hullani a bajor gárda egysége. A megelőző napokban a müncheni szimbólumnak számító veterán kapus, Oliver Kahn kis túlzással még a szertárosba és a büfésbe is belekötött, Ottmar Hitzfeld vezetőedző szidott és büntetett, a csapatkapitány által kritizált játékosok pedig nem győzték hangsúlyozni az ártatlanságukat.

Hogy az amúgy is sokszor idegileg megviselt ember benyomását keltő Oliver Kahn miért rendezett több ámokfutást akkoriban, nem tudni, de tény, hogy előbb a gárda karácsonyi ünnepségéről lépett meg váratlan sietséggel – ez utóbb 25 ezer euróba és egymérkőzéses eltiltásba került neki –, majd a sajtón keresztül hadat üzent a nyáron eurómilliókért megváltóként szerződtetett új fiúknak.

Pedig a Bayern szóvivője a Nemzeti Sport érdeklődésére a nyáron még nem győzött lelkendezni Luca Toni és Franck Ribéry átigazolása kapcsán. Markus Hörwick elmondta, hogy a két játékos nemcsak szakmailag, hanem emberileg is jól illik a müncheniek (olajozottnak már eleve nemigen nevezhető) gépezetébe.

A szigorú, napközis rendszerben zajló felkészüléskor kiderült, később pedig megerősítést nyert: Ribéry egy poéngyáros, Luca Toni pedig sokkal közvetlenebb annál, mint azt első ránézésre gondolnánk róla. Illetve... Néhány hónappal később, hogy már nem ment a csapatnak, lassan senkinek sem maradt kedve a francia tréfáin kacagni, és az olasz támadó sztárallűrökkel megspékelt rigolyái is egyre többek szemét szúrták – a legfrissebb „húzása" például az volt, hogy saját gyúrót követelt magának.

Amikor pedig mindketten – különösebb következmények nélkül – késve csatlakoztak a kerethez válogatottbeli kötelezettségeik után, többek számára világossá vált: amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek...

Nem csoda, hogy a nagy öreg Kahn támadásba lendült. Tette főképp azért, mert rettegett, hogy tizenegy, a szélrózsa minden irányába szaladó társsal képtelen lesz profi pályafutásának utolsó idényében megszerezni – jobb híján – a „vesztesek kupájának" csúfolt UEFA-kupa első helyét.

„Az új játékosoknak meg kell felelniük a klub magas követelményeinek – harsogta a 38 éves kapus. – A Bayern München nem a Marseille és nem a Fiorentina: mi a Real Madriddal, a Barcelonával vagy a Manchester Uniteddel vagyunk egy szinten. Kevés a fényes bemutatkozás, egy-két labdarúgónak meg kell tanulnia nemcsak alkalmanként, hanem folyamatosan jól teljesíteni."

Az érintettek persze kiakadtak kissé „Olli" számon kérő kirohanása után. „Nem sokkolt, de azért jócskán meglepett. Ő az egyetlen, aki ezt így látja – méltatlankodott Franck Ribéry. – Csodálkozom, hogy Oliver Kahn nem szemtől szembe nekünk, hanem az újságíróknak mondja el a véleményét. Én is azt gondolom, hogy a Bayern nagyszerű klub, de ettől még tisztelni kellene az olyan együtteseket is, mint a Marseille vagy a Fiorentina."

Pedig a franciára aztán igazán nem lehetett panasz – a szakemberek véleménye mindenesetre őt (és Tonit) igazolta, hiszen sokak szerint éppen ők ketten vitték a hátukon a gárdát.

A Kicker című szaklap osztályzatai alapján az ősszel a Bundesliga ötödik legjobbja – a bal oldalvonal mellől indulva is – a bajorok vezéregyénisége lett. Más kérdés, hogy játékának erényeit (ugyanúgy, mint az egész alakulatét) gyorsan kiismerték az ellenfelek. Sőt a hiányosságait is, amire a némiképp sértődött Bastian Schweinsteiger világított rá: „Franck támadásban általában remekül teljesít, viszont a többieknek kell helyette védekezniük..."

Ám hogy a két sztárt olykor ok nélkül kritizálták, az éppen az Arisz Szaloniki ellen bizonyosodott be a legfényesebben: mesternégyesével Luca Toni egymaga lőtte tovább a veszélyeztetett társulatból hirtelen csoportelsővé előlépő németeket, míg az ugyancsak kereszttűzbe kerülő Ribéry „csekély" három gólpasszt adott...

És ezzel a lehengerlő 6–0-s sikerrel még nem volt vége. Az egész kupaszezonban döntetlenekre és alkalmankénti nagy különbségű győzelmekre specializálódó bajorok a 32 között az Aberdeent, a következő körben pedig a belga Anderlechtet tömték ki alaposan a párharc egyik meccsén (a skótok ellen 5–1 Münchenben, illetve később 5–0 Brüsszelben), majd a spanyol Getafét 4–4-es összesítéssel búcsúztatták.

A madridi visszavágón Ribéry a 88. percben mentette 1–1-re, azaz hosszabbításra a meccset, majd a ráadás végén a másik „haszontalan fiú", Toni szerzett két gólt és egyenlített ezzel 1–3-ról...

A Zenit elleni elődöntő első felvonásán Ribéry megint betalált, de Szentpéterváron sem ő, sem a nyurga olasz nem tudta ellensúlyozni, hogy a Kahn-vezérelte védelem négyszer kapitulált az oroszok előtt. Ez a vereség csúnya szégyenfolt a német rekordbajnok mundérján, és a 0–4 után az se nagyon vigasztalta a csapatot, hogy egészen a döntő küszöbéig eljutottak, ahol a leendő győztes bánt el velük.

Mondanánk, hogy Olli ezzel a kínos élménnyel intett búcsút az aktív futballéletnek, de azért az Ottmar Hitzfeld irányításával az utolsó évadjában elért hazai mesterhármas – Ligakupa, DFB-kupa és főként a bajnoki cím visszahódítása – nem olyan gyenge termés.

Más kérdés, hogy a sokat látott hálóőr (hasonlóan a tavaly ilyenkor az idény felénél hazaengedett Tonihoz) már nem „érhette meg", amikor két és fél évvel később az időközben Louis van Gaal által kezelésbe vett együttes BL-döntőbe jutott, azaz ismét a legmagasabb szintre, a legnagyobbak közé kapaszkodott (azzal együtt is, hogy múlt májusban az Internazionale előtt végül meg kellett hajolnia).

Igaz viszont, hogy ha a Ribéry-féle „új generáció" meg akarja tudni, milyen lehet közelről a Bajnokok Ligája trófeája, mégiscsak a jó öreg Kahn mesterhez kell fordulniuk – ő ugyanis elmesélhetné nekik, hogyan érezte szinte már a kezében a veretes serleget 1999-ben, illetve miként ragadta meg a fülét (vagyis a nekik ritka mód megadatott újabb esélyt) két esztendővel utána, a megnyert 2001-es finálét követően.

Az utódok pedig februárban nekiállhatnak, hogy a legjobb 16 között maguk is élni próbáljanak a javítási lehetőséggel – a tegnapelőtti sorsoláson ismét útjukba kerülő Inter testén át.

 BAYERN MÜNCHEN–ARISZ 6–0