BAKOS GÉZA 2010.09.14 07:40 Frissítve: 2014.11.15 02:03

Mourinho BL-rajtja „Szuperlativisztánban"

José Mourinho nem volt mindig „Special One", de nagyon gyorsan felemelkedett az edzőelitbe, amikor a Portóval előbb UEFA-kupát, majd BL-t nyert. Így kerülhetett 2004-ben a milliárdos hátszelű Chelsea-hez, ahol óriási lehetőségek nyíltak meg előtte, és neki nem okozott gondot, hogy egyéniségével idomuljon a fantasztikus háttérhez, sőt egyre inkább túl is csillogja azt. Amikor együttesével pont hat éve megkezdte szereplését a Bajnokok Ligájában, szuperlatívuszokban bővelkedő nyilatkozatokkal is gondoskodott a figyelemről, pláne hogy a francia földre sikeresen visszatérő Didier Drogba révén nyertek is.

Amit Mourinho magyaráz, arra az elmúlt évek tapasztalatai alapján érdemes odafigyelni... (Fotó: Action Images)

Roman Abramovics hét esztendeje vásárolta meg kedvenc játékszerét, a Chelsea-t, és az első idényre meghagyta menedzsernek Claudio Ranierit. Az olasszal a klub az előző szezonbeli negyedik helyről fellépett a másodikra, de az Arsenal akkor (még) megelőzte, és a BL-ben is elbuktak a négy között, hiába költöttek egy év alatt több mint 200 millió fontot játékosvásárlásra.

Az orosz milliárdosnak ennél több kellett, ezért 2004 nyarán szerződtette a Portótól a tehetséges José Mourinhót, aki kisebb csodát tett – a hazai sikerek mellett 2003-ban UEFA-kupát, majd rögtön utána BL-t nyert – az óriások között viszonylag kicsinek számító portugál együttesével.

Szeptember 14-én aztán elkezdődhetett az újabb nagy menetelése a nemzetközi porondon is, ezúttal már a világ legerősebb (legtehetősebb) futballklubjának élén. „Ha többé sohasem nyerek semmit, Isten után akkor is én jöttem volna a sorban Portóban. De nem akartam maradni, pontosabban fiatalon kívántam szembenézni a Chelsea kínálta kihívással. Ha nem járok sikerrel, nyilván mennem kell, ám hiszek abban, hogy a Chelsea-t érdekelni fogja a szerződéshosszabbítás" – nem kis szavak, a szakember önbizalma máris irigylésre méltó volt.

Persze ahonnan Crespo, Verón, Desailly, Petit és Grönkjaer egyszerre elmehetett, ott könnyű volt bizakodni. Fentiek kirajzását Cech, Kezsman, Drogba és Robben érkezése tette lehetővé, meg persze Paulo Ferreiráé és Ricardo Carvalhóé a mester előző gárdájától.

A kékek rossz emlékekkel érkeztek első ellenfelükhöz Franciaországba, hiszen a tavasszal a Monaco állta az útjukat a Bajnokok Ligája elődöntőjében. Ám egyrészt ez már nem az a Chelsea volt, másrészt a látogatók kispadján Mourinho ült, aki viszont a Portóval nagyon megleckéztette a hercegség csapatát a londoniak kiejtését követő BL-fináléban. Arról nem is beszélve, hogy ez a PSG nyomába sem érhetett annak a Monacónak.

„Szerettem volna jobb körülmények között találkozni a Chelsea-vel, de sajnos nincs választási lehetőségem" – jelezte Vahid Halilhodzic, a vendéglátó Paris Saint-Germain bosnyák vezetőedzője, hogy övéi esélyeit ő sem tartotta jónak. A párizsiak az addigi öt forduló során még nem nyertek a bajnokságban, így meglehetősen feszült volt a hangulat az öltözőjükben. Mivel a Parc des Princes-ben már több mint három esztendeje nem rendeztek BL-mérkőzést, a játékosok jobb híján a kiéhezett szurkolók frenetikus biztatásától remélték a szükséges pluszt...

A londoniak, bár favoritként érkeztek, otthon hagyták a nagy mellényt. „Az a tapasztalatom, hogy a Bajnokok Ligájában minden gárda jobban játszik, mint a hazai bajnokságban, úgyhogy nehéz kilencven percre számítok – indokolta Mourinho edző a tőle szokatlan óvatosságot, ugyanakkor érzékeltette a csapatában rejtező erőt is: – A döntetlennel is elégedettek lennénk, de a mi mentalitásunk nem olyan, hogy ikszre játszhatnánk."

A nedves, szeles estén a felek az alábbi összeállításban léptek pályára: PSG: Letizi – Mendy, Hélder, Armand, Pierre-Fanfan – Cana, M'Bami, Coridon (Ljuboja, 66.), Rothen (Ateba, 84.) – Ogbeche (Pancrate, 72.), Pauleta; Chelsea: Cech – Paulo Ferreira, Terry, Gallas, J. Cole (Geremi, 70.) – Tiago, Lampard, Makelele, Bridge – Drogba (Duff, 81.), Gudjohnsen (Kezsman, 11.).

Általában a londoniak lábán járt a labda, az első húsz percben például 60 százalékos birtoklást mértek nekik a statisztikusok. Igaz, helyzetük ekkor még nekik sem volt. Aztán Letizi besegített nekik. A 29. percben a francia kapus olyan nevetségesen jött ki Lampard bal oldali szögletére, hogy tán a felette elszálló labda is röhögött, Terry ellenben nem mulatott, csak miután az üres kapuba fejelt.

A párizsiak hátrányba kerülve sem voltak képesek többre távoli kísérleteknél, majd a sérülés miatti hosszabbításban eldőlt a meccs: egy labdaeladást követően Kezsman átsétált a hazai védelmen, és lövését Letizi hiába védte, a kipattanót Drogba ballal az elhagyott kapuba lőtte.

A szünet után a Chelsea némiképp kényelembe helyezte magát, a PSG meg valamelyest feléledt, de két Pauleta-lövésen túl – Cech mindkétszer hárított – nem sok reménye volt a szépítésre. Mi több, a 76. percben Drogba a tizenhatos előteréből elvégzett szabadrúgásból a sorfal fölött a kapuba emelt, és ezzel beállította a 3–0-s végeredményt.

José Mourinho ezután nem spórolt a dicséretekkel. A diadaltól valósággal eksztázisba kerülő szakember kezdésként kijelentette, „ez tökéletes produkció volt", majd a következőkkel folytatta: „Úgy gondolom, minden játékosom fantasztikusan teljesített, egyénileg is és csapatemberként is. Teljes egészében uraltuk a találkozót, hihetetlenül jól védekeztünk, rengeteget volt nálunk a labda, mindenki motiváltan futballozott. Egyszerűen csodálatos volt" – ujjongott a portugál, megjegyezve, annak külön örül, hogy embereinek végre sikerült három gólt lőniük.

Az angol sajtó által korábban fölösleges vételnek kikiáltott Didier Drogba kettőt vállalt magára, ezért kétszer is volt alkalma korábbi OM-játékosként a PSG ultrái előtt illegetni magát, sőt nem átallotta ünneplés közben a Marseille-t éltetni, ami a Parc des Princes-ben a lehető legnagyobb illetlenségnek számít. „Hogy kétszer eredményes voltam, csak hab a tortán, a legfontosabb az eredmény. De a jó produkcióm valóban növeli az önbizalmamat. Miután elkezdődött a meccs, számomra hamarosan egyértelművé vált, ki fog nyerni" – emlékezett az elefántcsontparti támadó, aki bár hosszú éveken keresztül játszott Franciaországban, eddig nem volt sikerélménye a párizsiak ellen.

Mourinho egyébként úgy vélte, a PSG-nek nem kell restelkednie, mert ezen az estén egyetlen más ellenfél sem tudott volna lépést tartani a Chelsea-vel... Mi több, hozzáfűzte: szerinte riválisuk sokkal jobban futballozott, mint a bajnokságban (ezzel persze nem mondott sokat: a francia együttes öt forduló után nyeretlen volt a Ligue 1-ben...).

Az értékelés nagylelkűen hangzik, és a portugál trénernek hamarosan alkalma nyílt saját honfitársaival, egykori munkatársaival is jót tenni: előbb ugyan 3–1-re legyőzték a Portót (merthogy pikáns módon egy csoportba került a két alakulat), azonban az utolsó fordulóban, már biztos első helyezettként a Chelsea megtette azt a szívességet, hogy 1–0-s félidei vezetésről 2–1-re kikapott a címvédő otthonában. Ha nem hajt fejet, a PSG-nél diadalmaskodó CSZKA Moszkva jut tovább másodikként...

Lehet persze, hogy így tett jót az oroszokkal. Mert míg a Porto már a következő körben kiesett a legrangosabb sorozatból, addig a CSZKA végigmenetelt az UEFA-kupa mezőnyén és elhódította a serleget – nemzetközi vonalon máig az egyetlent a csapat történetében. Eközben a Chelsea megint eljutott a BL elődöntőjéig, de most a Liverpoolban bukott el.

Amíg Mourinho a klubnál volt, nem is sikerült bejutni a fináléba (nyerni azóta sem), viszont Abramovicsot azért előbb Ligakupa-, Szuperkupa- és bajnoki címmel (2005), aztán az utóbbi kettővel ismét (2006), végül FA- és Ligakupa-elsőséggel (2007) boldogította. Ez sem kevés egy olyan csapatnál, amely előzőleg 1955 óta várt a második élvonalbeli aranyérmére...

 

 

1954-ben e napon arról írt a Népsport, hogy Helsinkiben befejezte munkáját a házigazda Finnország, illetve a Szovjetunió, Svédország és Norvégia képviselőiből álló bizottság, amely az egységes szabályrendszer kidolgozása mellett megtárgyalta a Nemzetközi Jéglabdaszövetség megalakításának kérdését. Az értekezleten az IFB létrehozására előkészítő bizottságot választottak, melynek elnöke a svéd Gunnar Galin lett. A résztvevők jóváhagyták a nemzetközi találkozók előzetes naptárát is. Mindezek jegyében 1955-ben Stockholmban hivatalosan is megalakult a szövetség, amely aztán 2001-ben – amikor a NOB felvette az elismert sportok listájára – FIB-re változtatta a nevét, hogy ne ütközzön az IFB elnevezést már korábban lefoglaló tollaslabdázókkal. Az első vb-t 1957-ben rendezték, és 11 torna múlt el, mire először nem a szovjetek nyertek. Máig az oroszok vezetik az összesített éremtáblázatot (19 arany a nagy elődállamot is beleszámítva), és rajtuk kívül csak másik két alapító nemzet, a svédek (10-szer – a rendszerváltás után ők kerültek némi fölénybe), illetve a finnek (1 alkalommal, 2004-ben) tudtak az élen végezni. A norvégoknak mindössze 1 ezüst és egy bronz jutott, a kazahoknak pedig – akik szintén a szovjet örökséget vitték tovább – két harmadik hely. Másoknak semmi, de nem árt tudni, hogy a sportágnak (másik nevén: bandy) itthon is létezik szövetsége!

1964-ben e napon Jurij Masin, a Szovjet Sportszövetségek és Egyesületek Központi Tanácsának elnöke – magyarán az első számú ottani „sportfejes" – sajtótájékoztatón számolt be hazája versenyzőinek nyári olimpiai felkészüléséről és esélyeiről. „Sportolóink arra számítanak, hogy negyven-ötven aranyérmet nyernek Tokióban és legalább 720 pontot szereznek a nem hivatalos pontversenyben – mondta. – Minden meg fognak tenni annak érdekében, hogy tovább növeljék Rómában kiharcolt előnyüket az Egyesült Államok küldöttségével szemben." Masin kijelentette többek között, hogy az amerikaiakon kívül a közös német csapatot és a rendező Japánt véli sportolóik legnagyobb vetélytársának. A szovjetek egyébként 341 versenyzőt (273 férfit és 68 nőt) indítottak, s egyedül labdarúgásban meg gyeplabdában nem képviseltették magukat. Most nézzük, mi valósult meg a várakozásokból: Masin az első négyet eltalálta, de nyilván nagyon csalódott volt, mert hazája 30 győzelemmel a 36-ot elérő Egyesült Államok mögé szorult (éremszámban ugyan 96:90-re nyerni tudott, de ezt a fajta számítást éppen a tengerentúliak szeretik alkalmazni...). A japánok 16, az „egységes" németek 10 elsőségig jutottak – utóbbiak csak több ezüstjükkel előzték meg az ötödik és hatodik helyen záró olaszokat és magyarokat!

1974-ben e napon – egymástól függetlenül – két magyar nagycsapat bajnokija is félbeszakadt a labdarúgó NB I ötödik fordulójában. A címvédő (egyben leendő bajnok) Újpest a Pécset fogadta, és egy második percben szerzett góllal 1–0-ra vezetett, amikor a második félidő második perce (vagyis a meccsen a 47.) már nem hozott szerencsét: egy tompa robbanást lehetett hallani, majd a Megyeri úti stadion fényszórói kialudtak. Emsberger játékvezető – és a hatezer szurkoló jó része – 38 percig várt, ám mivel a korabeli ELMŰ szerelői még akkor sem érkeztek meg, lefújta a találkozót. A mérkőzést később újrajátszották, és a szezon végén majd búcsúzó Pécsi MSC akkor már még nagyobb verést kapott: 1–5. Na de visszatérve az eredeti időpontra: a Ferencváros a Videotont fogadta, és a 23. percben a vendégek centere, Nagy II szabálytalankodott Pusztaival szemben – mégis őt kellett az oldalvonal mellett ápolni. Amikor pár perc múlva rendbe hozták és visszaállt, Kovács Ferenc edző szólt neki és próbálta higgadtságra biztatni, de mivel válaszul ingerlékenységet tapasztalt, egyből lehívta a pályáról a méltatlankodó futballistát, akinek előbb-utóbb piros lap nézett ki. A lecserélt csatár épp ment be az öltözőbe, amikor a nézőtérről elkezdték dobálni – erre Mohácsi játékvezető lefújta a meccset. Igaz, miután a rendezők elvezettek három embert, három perc elteltével itt folytatódhatott a küzdelem. Végül egy remek színvonalú (négycsillagos), változatos mérkőzésen a vendég fehérváriak előbb 2–0-ra elhúztak, majd a Fradi egyenlítése (azaz Szabó duplája) után Tieber egy nagyszerű egyéni szóló végén betalálva megnyerte a Vidinek a találkozót (3–2 a látogatóknak).

1984-ben e napon Madridban ismét találkoztak a spanyol klubok, illetve a sztrájkoló futballistákat tömörítő AFE nevű szervezet vezetői, ám a megbeszélések újfent zsákutcába jutottak. A bajnokság első és másodosztályában szereplő több száz labdarúgó az idény második fordulója előtt tagadta meg a játékot, ami miatt a csapatok ifjúságiakkal és amatőrökkel voltak kénytelenek kiállni. Ezt azonban a sportág irányítói nem nézték jó szemmel, ezért utóbb a harmadik kör már teljesen elmaradt. Végül két nappal ezt követően sikerült megegyezésre jutni, mivel az egyesületek elfogadták a futballisták számos előterjesztését – többek között a szerződésekre vonatkozó szabályrendszer módosításáról, valamint hogy a játékosok is részt vehessenek a televíziós jogokról szóló tárgyalásokon. Ez egyébként 1979, 1981 és 1982 után már a negyedik sztrájk volt a spanyol bajnokságban.

1994-ben e napon megkezdődött a hatalomátadás az európai klubfutball színpadán. A Bajnokok Ligájában egy csoportba került ugyanis a címvédő Milan, amely az előző kiírás döntőjében nem akárhogy kerekedett felül: valósággal legázolta (4–0) az amúgy fantasztikusan erős Barcelonát. Most viszont a piros-feketék 12 mérkőzés óta dédelgetett BL-veretlenségi sorozata szakadt meg Amszterdamban, ahol a Louis van Gaal-féle fiatal Ajax Ronald de Boer és Jari Litmanen góljával ellátta az olaszok baját. Ínyencek kedvéért az összeállítások: Ajax: Van der Sar – Reiziger, Blind, F. de Boer – R. de Boer, Rijkaard, Litmanen, Davids (Seedorf, 89.) – Finidi, Kluivert (Van Vossen, 75.), Overmars; Milan: Rossi – Nava, Baresi, Galli, Maldini – Donadoni, Sordo (Lentini, 67.), Boban, A. Orlando (Stroppa, 64.) – Gullit, Szavicsevics. Bár Fabio Capello lombard együttese láthatóan tartalékosan állt ki, végül azért csak kiderült, hogy vereségük nem a véletlen műve volt: a hollandok a (trieszti) visszavágón is 2–0-ra győztek, és mert három az Ajax igazsága is, a döntőben megint felülmúlták a Milant – igaz, akkor már csak 1–0-ra Kluivert hajrábeli góljával.