Leandro megígérte: visszajön a Fradihoz

Leandro már ötször volt bajnokcsapat tagja, de először ferencvárosiként élhette át ezt (Fotó: archív)

– Két húgom van – felelte a magyarul kedves akcentussal beszélő, immár ötszörös válogatott 23 éves labdarúgó az NS 2005. április 1-jei számában. – A kisebbik, a tizenhét éves Beatrize pánikbetegségben szenved. Súlyos rohamai vannak. Beszéltem az orvosával, Amerikából speciális gyógyszereket rendeltünk, de azt mondta, mindennél hatásosabb ilyen esetben a megnyugtató családi környezet. A szüleim a nagypapám farmján dolgoznak, ritkán tartózkodnak otthon. Eloisha másik városban tanul, kisebb lánytestvérem sokat van egyedül. Beatrize szeretne orvosi egyetemre menni, mindez még rátett egy lapáttal a magányosságára: stresszes lett. Valamikor február közepén vetődött fel, hogy talán jobb lenne, ha ideköltözne. Furulyás János klubelnök, amint értesült a gondjainkról, felajánlotta, mindenben segít, a testvérem járhatna itt iskolába. Ám a szüleim nem rajongtak az ötletért, hogy még egy gyermekük a világ végére költözzön, s Beatrize sem akart Európába jönni. Én megyek haza...

– Nem repes a boldogságtól!
– Tizenhét éves korom óta itt élek, itt nőttem fel, szinte már minden ide köt. Annyi minden hiányzik majd, a barátok, a csapat, a babgulyás. Csak a tél nem... És még azt sem tudom, hol futballozom addig. A menedzserem azt mondta, kilencven százalék, hogy lesz csapatom.

– Igen ám, de korántsem mindegy, melyik ligában.
– Curitiba városában három élvonalbeli gárda van (Coritiba, Atlético Paranaense, Paraná Clube; Leandro a középsőhöz került, és a bajnokságban négy meccsen jutott szóhoz – a szerk.). Az egyiknél bizonyára lehetőséget kapok. Addig pedig egy erőnléti edzővel tartom magam kondiban.

– Biztosan rengetegen faggatják majd az öltözőben Magyarországról. Mit mesél majd második hazájáról?
– Szép ország, ahol rendkívül kedvesek az emberek, sok szeretetet kapok. Finomakat szoktam enni, na és a lányok...

– Igen, a nők valóban csinosak, de Brazíliában sem akármilyenek. Ráadásul az a közvélekedés, hogy ez egy savanyú nép, mosolygó embert elvétve látni az utcákon, mindig csak a negatívumokat vesszük észre. Brazília meg egyenlő a felszabadultsággal.
– Nem tudom... Jól érzem magam Magyarországon, szeretem a csapattársaimat, a szurkolók pedig megbecsülnek. Tényleg csak a téli hideg zavar. De ennek is van előnye, lesz mivel büszkélkednem: én már hógolyóztam is.

– A futballról mit mesél majd? Merthogy arról jót mondani nem egyszerű. Tegyük fel, valaki megkérdezi, érdemes-e idejönni profiskodni.
– Erre elég nehéz felelni. Teljesen más a játék Brazíliában, viszont ott is előfordul, hogy nem kapják meg a pénzüket a futballisták. Azt hiszem, ha a két-három nagy klubhoz igazolhatnának, a Debrecenhez, az Újpesthez vagy a Fradihoz, akkor nyugodt szívvel ajánlanám, vágjanak bele.

– Annak ellenére is, hogy miként csapattársai, ön sem kapta meg a klubtól az elmúlt hónapokban a prémiumát? Ez ügyben miként állapodott meg a vezetőkkel?
– Amikor a vezetőség beleegyezett abba, hogy elenged, akkor nem beszéltünk pénzről. Abban maradtunk: majd ha visszajöttem!

– Nehéz helyzetben van a Ferencváros is; tartozik a játékosainak, a télen meggyengült a keret, aztán ön is távozik. Hogy lesz ebből címvédés?
– Meglesz az nélkülem is: a tavasszal két meccsen játszottam, mindkétszer kikaptunk... Majd meglátják, mostantól csak győzünk.

– Na, már megint a kishitűség. Azt mondják önről, hogy könnyen elvész az önbizalma, és akkor tud igazán jól futballozni, ha érzi az edzője bizalmát.
– Igen, az egyik legnagyobb problémám, hogy túl érzékeny vagyok. Ha egy-egy rosszul sikerült megmozdulásom után korholnak, azt nehezen viselem. Utána kevésbé merem megcsinálni azokat a cseleket, amelyeket egyébként tudok, nem merem elvállalni a hosszú indításokat. A játékostársaim ezt már tudják rólam, figyelnek is rá.

– Miként viseli, mikor azt kiabálják önnek: műbrazil! Az ötszörös világbajnok játékát azért rajongják nálunk is sokan, mert a mai célfutballban is könnyedén, látványosan játszik, és mindemellett látszik a labdarúgókon: élvezik a futballt.
– Tizenévesen, kiforratlan ifistaként kerültem ide, első edzőm az a Henk ten Cate volt, aki ma Frank Rijkaard segítője a Barcelonánál. Tőle rengeteget tanultam. Akkoriban igazodott a játékom az európai stílushoz, azaz kevesebbet cipelem a labdát, megkapom, adom tovább, aztán futok. Brazíliában ez nem így volt.

– Azt gondoltuk, egy brazil emberből képtelenség kiirtani a technikás játék szeretetét. Az olyan, mint a Fradi–Újpest barátságos mérkőzés: abszolút lehetetlen...
– Egyik sem az! Amúgy meg kispályán el nem lehet tőlem venni a labdát. Viszont nagypályán teljesen másként futballozom.

– Az itt töltött hat év alatt melyik meccset élvezte a legjobban?
– Talán a Haladás–MTK-t, amikor három egyre nyertünk. Kétszer is betaláltam.

– Mire a legbüszkébb, amit Magyarországon elért?
– Arra, hogy megkaptam az állampolgárságot. Büszkeséggel tölt el, hogy félig magyarnak vallhatom magam...