Nemzetisport.hu 2012.07.10 08:32 Frissítve: 2015.03.13 01:44

Klublegenda: Dél-Itália csillaga, a Napoli

Az olasz futball a minapi Európa-bajnokságon ismét felhívta magára a figyelmet, Itálián belül pedig a Napoliról mondható el, hogy az elmúlt időszakban szépen előretört a csúcs közelébe – mégpedig ugyancsak ismét. Hiszen már járt ott. Ám a kezdettől az elitbe tartozó válogatotthoz képest a nápolyi klub nagy korszaka rendhagyó sikertörténet.

 

Rég elmúltak azok az idők, amikor Diego Maradona varázsolt a San Paolóban, de az emléke él

 

 

Az áldás és – bizonyos források szerint – az átok is Spanyolországból érkezett Nápolyba. Az utóbbi neve Camorra, és gyökerei a régió spanyol uralom alatt álló időszakára nyúlnak vissza, az előbbi viszont, mint a mesében, egyetlen személyben öltött alakot: Diego Maradonában.

Persze minden viszonyítás kérdése. A Camorra, a Nápolyban és Campania tartományban működő, a kutatások feltételezése szerint sevillai gyökerű, maffiatípusú titkos társaság megítélése korántsem egyértelmű: bűnöző tevékenységgel foglalkozó erőszakszervezet, amely ugyanakkor az általa diszponált területeken fenntartja a rendet, védelmet nyújt, ezért mindig volt annyi társadalmi beágyazottsága, hogy fenn tudjon maradni.

Ezzel szemben a fél évezreddel később Barcelonából „behajózó" argentin zseni révén az 1926-ben alapított, az évtizedek folyamán több újrakeresztelésen áteső SSC Napoli a nyolcvanas évek második felében az olasz labdarúgás egyik megkerülhetetlen tényezője lett –nem akadt, akit ez ne tett volna boldoggá a környéken.

A „futballgenetika" lényegesen megengedőbb a természeténél: az olasz bajnokság egyik legfényesebb peridusában elnyert 1987-es scudetto és hazai kupagyőzelem (más igazán déli klub azóta sem zárt az élen a Serie A-ban, a duplázás meg pláne unikum), valamint az 1989-es UEFA-kupa-diadal és a második élvonalbeli arany (1990) ugyanis „két apa gyermeke" – a San Paolo Stadionban a publikumot és a riválisokat is elkábító Maradonáé, s még inkább az argentin „megváltót" Nápolyba csábító elnöké, az aranykor kulcsfigurájáé, Corrado Ferlainóé.

A Mérnök becenevű presidente 1969-es első megválasztása után egy bankár precizitásával rakta rendbe az egylet büdzséjét, ám sokak szerint az általa teremtett jólét önmagában nem lett volna elegendő ahhoz, hogy harmadik terminusának második évében, 1984-ben világrekordot jelentő összegért megszerezze a dél-amerikai klasszist.

A 13 millió fontos vételár származási helye nagyjából azóta vitatéma, forrásként, finanszírozóként a Camorrát emlegetik, de mint annyi minden mást a bűnszervezettel kapcsolatban, ezt a tételt sem sikerült bizonyítani. Az 1988-as bajnoki ezüst kapcsán a 90-es évek második felében viszont már vizsgálódott az ügyészség – igaz, csak közvetve, a fő csapásirányt ugyanis a futballisták egykori drogügyletei jelentették.

TUDTA-E, HOGY…
 ...a Napoli-trénerek lajstromában három magyar is szerepel? A két világháború közti időszakban Molnár Ferenc és Payer Jenő is csak rövid ideig dirigálta a gárdát (előbbi ráadásul harmadmagával), míg Csapkay Károllyal a kispadon (és az 1930-as vb gólkirályával, az argentin Guillermo Stábilével a csatársorban) az 1935–1936-os idényben 8. lett a csapat.
...az állami televízió, a Rai első Serie A-s közvetítése az 1956-os Napoli–Fiorentina találkozó volt?
...a védő Giuseppe Bruscolotti 1972 és 1988 között 511 mérkőzésen öltötte magára a csapat mezét, amivel összesített csúcstartó, ugyanakkor a bajnokikat tekintve viszont ő szorul kicsivel az 1968-ban Eb-aranyérmes, 1970-ben vb-döntős fedezet, Antonio Juliano (1962–1978; 394 meccs, ebből 355 az élvonalban) mögé?
...számos remek támadója ellenére a Napoli egyetlen gólkirályt adott az olasz élvonalnak? Az 1987–1988-as szezonban 15 találattal Diego Maradona zárt az első helyen, és az „isteni" ezzel a klub mesterlövészeinek örökrangsorában is vezet 115 (ezen belül 81 bajnoki) góllal.
...a Napoli a negyedik legnépszerűbb itáliai egylet? A három északi elitklubhoz hasonlóan az égszínkékek szurkolóinak tekintélyes hányada is „csizmaország" határain túl él, egyes felmérések szerint az SSC fanatikusainak száma hatmillió környékén lehet.
...az edzőfaló olasz bajnokságban is kivételes esztendő volt 1997 a Napoli történetében? Az adott naptári évben öt tréner (sorrendben: Luigi Simoni, Vincenzo Montefusco, Bortolo Mutti, Carlo Mazzone, Giovanne Galeone) irányította a kék-fehéreket.
...a Napolihoz kötődik a harmadik liga (Serie C) közönségrekordja? A 2004-2005-ös idényben a Sao Paolóban átlagosan 51 ezren tették tiszteletüket az együttes egy-egy fellépésén.

A fő díler Guillermo Coppola, Maradona korábbi menedzsere volt, a kokaincsíkok pedig a Camorráig kígyóztak. A nyomozók üzletet sejtettek az „anyagi" támogatás mögött, egy szívesség viszonzásaként aposztrofálták a futballisták számára korlátlan mennyiségben biztosított call girlök és kábítószer elszaporodását.

A feltevés szerint a klub a Camorra bukmékereinek tett gesztust a scudetto „szándékos" elbukásával (a kikötővárosiak az utolsó öt fordulóban csupán egy döntetlent hoztak össze), akiknél a Milan volt a befutó. A bajnokságot mindenesetre a piros-feketék nyerték meg...

Az alvilág és a labdarúgók kapcsolata egyébként nem lehetett mindig ennyire harmonikus – még „az isteni Diego" esetében sem. Amikor például felvetődött annak a lehetősége, hogy Marseille-be igazol, maga az érintett fakadt ki a sajtónak, mondván: a Camorra, amely cseppet sem nézné jó szemmel a Dél-Franciaországba költözését, megfenyegette.

Luciano Moggi, a csapat akkori általános menedzsere beszédes nyilatkozattal hűtötte le a nápolyi szegénynegyedek kétségbeesett, egyetlen földi „örömük" esetleges elvesztése miatt haragos szurkolóit: „Maradona nálunk futballozik – vagy sehol..." Futballjólét és társadalmi béke így jár kéz a kézben – a közvetítő személye szinte mellékes.

Maradona 1991-es távozása óta jelentős trófea nagyon sokáig nem került a vitrinbe. Egyébiránt az ő lelépésével egy Milánóból útra kelt tétel is beigazolódott – a lombardok szerint a Napoli az argentinnak köszönhetően lett fontos magaslat a világfutball térképén, nélküle maradt a középszerűség. Vagy még rosszabb.

Corrado Ferlaino utódai mit sem törődtek a számokkal – a klub szakmai és financiális szempontból zuhanórepülésbe kezdett. 1998 után egyetlen idényt leszámítva már a másodosztályban kellett szerepelnie, az igazi becsapódás azonban 2004-ben következett be: a majd' 80 millió eurós adósságot maga előtt görgető klub csődbe ment, s a gárda a harmadik vonalba „ért földet".

A filmproducer megmentő, Aurelio Di Laurentiis garantálta anyagi biztonság azonban három éven belül a Serie A-ig röpítette vissza az együttest (amely újabb egy esztendővel később Zalaegerszegre jött edzőmeccset játszani – 1–1 lett amúgy –, aminek alkalmából az NS 2008. július 10-én részletesebben foglalkozott a vendégekkel).

Persze a tifosók igazából arra lennének büszkék, ha a szeméthegyek közül templomként kiemelkedő San Paolo ismét aranybányaként működne.

Bár a szegényebb klubok komolyabb vagy tartósabb esélyeinek a nyolcvanas évek óta a labdarúgás nagy (f)eltőkésedése miatt mára leáldozott, azért a Napoli képes volt újra megközelíteni a szűkebb elitet: Walter Mazzarrival a kispadon a legutóbbi három idény mindegyikében az első hatban végzett, és mivel a hosszabb ideig őrzött második pozíció után tavaly dobogós (harmadik) lett, múlt ősszel már a BL-ben indulhatott.

Ott pedig a csoportkörben megelőzte és ezzel kiejtette a jelenlegi (hivatalosan) legjobb Premier League-csapatot, a Manchester Cityt, vagyis az egyenes kieséses szakaszban, azaz a top 16 között szállt csak ki – ám csupán hosszabbításban a későbbi végső győztessel szemben. Eközben mindössze kétszer szenvedett vereséget, s egyedül a leendő két döntőstől (Bayern, Chelsea), egyaránt idegenben.

Végül pedig a római Stadio Olimpicóban felülmúlta a bajnokságot veretlenül megnyerő Juventust, s ezzel a klub történetében negyedszer is elhódította az Olasz Kupát – pontosan 25 évvel a Maradona-féle előző alkalom után. Ha nem is egy egész bánya, de azért ez is arany – mint a régi szép időkben...

A NAPOLI ÉS A MARADONA-CSODA