Kiesett minden kupacsapatunk. Nagy baj?

Vágólapra másolva!
2012.03.18. 08:57
null
Sammer aznap se Rosickyre (aki sérült volt...), se csapatára nem volt dühös – de egy korábbi hibára igen (Fotó: archív)
Csúnya pofonokat kapott idén a nemzetközi porondon a Manchester United, de a manapság vele azonos kaliberűként kezelt városi vetélytárs, a City szintén kiesett mindkét kupából. Az Arsenal maradhatott tavaszra is a Bajnokok Ligájában, ám a minap elbúcsúzott tőle, míg a mostani idényre elégé megerősödött Tottenham már az ősszel könnyűnek találtatott az El-ben (a Fulham és a Birmingham, illetve egy körrel később a Stoke is, tőlük azonban ezt sokkal inkább elfogadta a közvélemény). Egyedül a Chelsea van még talpon, és nála is csak hajszálon múlt. Röviden: betliztek az angolok. De vajon ez a Premier League versenyképességi válságát is jelenti? Kilenc éve a németek szerepeltek le, majd ugyanerre keresték a választ.

A helyzet állása szerint 2003. március 18-án az a veszély fenyegette a németeket, hogy tizenkilenc év után először a csapataik nélkül rendezik az európai kupanegyeddöntőket. Az utolsó reménysugár, a Dortmund ugyanis nem volt éppen nyerő pozícióban azóta, hogy Javier Portillo lövése február végén megakadt a sarokban a Real Madrid elleni hazai meccs hosszabbításában.

Most, a második csoportkör utolsó fordulójában a két rivális egyaránt idegenben lépett pályára, ráadásul kevésbé lehetett irigylésre méltónak nevezni a BVB helyzetét, hiszen inkább játszott az ember a moszkvai hidegben a már kiesett Lokomotivnál, mint a biztosan csoportelső Milan stadionjában. Márpedig a Borussiára ez utóbbi várt.

Milánóban amúgy az újabb hét végi „elhasalás" – 0–0 a Reggina ellen – után a klubvezetés szócsöve, Adriano Galliani nagyszabású „ostorpattogtatásba" kezdett. Az alelnök közölte, ez így nem mehet tovább, „nem létezik, hogy míg az ősszel mi nyújtottuk a legjobb szórakozást Európának, addig a téli szünetet követően ennyire gyengén muzsikálunk".

Szerinte az lett volna az üdvözítő, ha a piros-feketék rendre a legjobbjaikkal vonulnak ki a pályára, elvégre „ennek a csapatnak mindig a legjobbat kell nyújtania. A Real és a Manchester példája is mutatja, hogy a sztárok bírják a terhelést, azaz képesek háromnaponta magas szinten futballozni. Csak akkor kell pihentetni őket, ha sérültek vagy ha nincsenek jó formában."

Carlo Ancelottit tehát a főnöke arra ösztökélte, hogy mindenkit szerepeltessen egy, a klub számára már tét nélküli összecsapáson, ugyanakkor a tréner azt is tudta: veszélybe kerül az állása, ha nem sikerül belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba a Juvével megvívandó közelgő bajnokin. A dilemmát végül úgy oldotta fel, hogy nem merte teljesen tartalék(os)ra venni az összeállítást.

Másfajta gondok gyötörték a látogatókat. Először is a történelem nem mellettük szólt: a Milan a német klubokkal szemben addig tíz hazai meccséből kilencet megnyert, egyszer pedig ikszre végzett, ugyanakkor a Dortmund a megelőző 11 idegenbeli BL-találkozóján csupán kétszer győzött. A számokból legalábbis nem következett, hogy vendégdiadalt látnak a San Siróba kizarándokolók, márpedig Matthias Sammer alakulatának még az iksz sem volt elég.

„Nincs veszítenivalónk – kezdte a tűz csiholását a tréner. – Mindent ki kell adnunk magunkból, muszáj megmutatnunk, mire vagyunk képesek. Biztos vagyok abban, hogy csapatom bebizonyítja, milyen tartása van." Ezt katalizálandó, a mester három támadót is a frontvonalba vezényelt – Jan Koller mellett két brazilt, Ewerthont és Márcio Amorosót –, más kérdés, hogy a trió megjátszása nehézkesebb volt a megszokottnál, elvégre az irányító, Tomás Rosicky a combsérülése miatt nem szerepelhetett a sárga-feketéknél.

Akiknek háza táján egyébként meglehetősen vegyes hangulat uralkodott. Michael Meier kereskedelmi igazgató például azt tódította, hogy „reális esélyünk van a nyolc közé jutásra", ugyanakkor a középpálya másképp látta, legalábbis Torsten Frings szavaiból ez tűnt ki: „Szerintem a Real nem fog botlani. Persze, horrorisztikus volna, ha veszítenének a madridiak, mi pedig nem élnénk ezzel az eséllyel. Ennek nem szabad megtörténnie..."

Ehhez képest a milánói összecsapás első félidejében cseppet sem érződött, hogy a Borussiának mindenképpen nyernie kellett a továbblépés érdekében. A már páholyban lévő lombardok sokkal többet támadtak, Rivaldo révén ziccert is hibáztak, miközben a papíron három csatárral felálló németek még csak meg sem dolgoztatták Christian Abbiatit.

A második félidő elején folytatódott az unalmas mezőnyjáték, aztán egy váratlan olasz kapufa felébresztett mindenkit. Ennyi kellett a Dortmund észhez téréséhez, ettől kezdve a játék inkább a hazaiak térfelén zajlott, akik a 80. percben végül kapituláltak is. Lars Ricken remekül ugratta ki a cseh „toronyt", Koller pedig ezúttal lábbal igazolta a klasszisát: laposan a hálóba lőtt, s ezzel eldöntötte a mérkőzés sorsát.

Graham Barber bíró San Siróban felharsanó hármas sípszava után azonban végképp kiderült: a BVB számára nagyon sokba került a három héttel azelőtt hazai pályán a hosszabbításban kapott Portillo-gól. A Real Madrid cserejátékosa akkor 1–1-re mentette a meccset, hihetetlenül fontos ponttal megajándékozva a BL-címvédőt. Az utána következő két körben ugyanis a német és a spanyol gárda is győzött, avagy megmaradt köztük a mérleg nyelvét a „királyi gárda" javára billentő különbség.

Csapatáról Sammer annyit mondott, hogy „ugyan lemaradtunk egy ponttal, ettől függetlenül előre kell néznünk. Nem lepődtünk meg, hogy a Real nyerni tudott Moszkvában. Mi nem most buktuk el a továbbjutást, hanem amikor az utolsó pillanatban egyenlítettek ellenünk a spanyolok. Ezen a találkozón játékosaim már nem nagyon hittek a továbblépésben, de a szünetben rábeszéltük őket, hogy igenis úgy harcoljanak, mintha a siker a nyolc közé kerülést jelentené. Jobban is ment ezután, nyertünk, még ha némi szerencsével is."

MILAN–DORTMUND (2003)


Ám hiába szereztek három pontot a dortmundiak – 47 év után tudott újra német együttes diadalmaskodni a San Siróban –, odahaza azzal a gondolattal kellett megbarátkozniuk a futballbarátoknak, hogy 46 esztendő után először sem Kelet-, sem Nyugat-, sem az egyesített Németországból nem volt reprezentáns az európai kupákban a nyolc között.

(Az ottani RTL televízió rögtön jelezte is: így nem igazán érdekli a folytatás – merthogy a nézőket sem –, és vezetői arról kezdtek tárgyalni, hogyan tudnának kibújni az élő közvetítések kötelezettsége alól...)

A labdarúgó-nagyhatalomnak számító ország leszereplése különösen a 2002-es események fényében hatott meglepően. Az előző évben két kupacsapatuk is döntőt játszott – a Leverkusen a Bajnokok Ligája, a Borussia pedig az UEFA-kupa záró felvonását bukta el –, míg a válogatottjuk ezüstérmet szerzett a távol-keleti vb-n.

Günter Netzer, a hetvenes évek világklasszisa televíziós szakkommentátorként úgy vélekedett, hogy a valóság és az álomvilág picit távol került egymástól: „A világbajnoki második hely, illetve a Bayer és a Dortmund fináléba jutása nem felelt meg a tényleges helyzetünknek. Ennyire nem vagyunk jók. Sajnos néhány eseményt rózsaszín szemüvegen keresztül néztünk."

Csatlakozott a véleményéhez az 1996-os Európa-bajnokságot két góljával eldöntő Oliver Bierhoff is: „Az ezüstérem után túl hamar eufóriába estünk. Időre van szükség ahhoz, hogy a német csapatok ismét a spiccen legyenek."

Ilyen visszafogott szereplésre azonban aligha számított bárki is. A Bayern München már a Bajnokok Ligája első csoportkörében elbukott („egyszerűen rosszul játszottak a bajorok, nincs mentség a kiesésükre" – vélte Netzer), míg a BVB, illetve a Leverkusen (a sorozat történetében negyedikként egyetlen árva pont nélkül!) a második kanyarban fékezett le.

Az UEFA- kupában a VfB Stuttgart (a Celtic ellen) és a Hertha BSC (Boavista) a nyolcaddöntőben köszönt el, s a két csapat közül a Király Gábort és Dárdai Pált is felvonultató berlinieknek akadt kevesebb mentségük a búcsúra.

A Schalkénak és a Bremennek pedig egyáltalán nem volt. A gelsenkircheniek a 3. fordulóban a Wislával szemben estek ki (otthon kaptak ki 4–1-re a krakkóiaktól), míg Lisztes Krisztián gárdája egy fordulóval korábban a holland élvonal kiesőjelöltjével, a Vitesse-szel szemben maradt alul összesítésben.

Természetesen előkerültek az ilyen esetekben megszokott statisztikák is: az eredmények tekintetében majd' fél évszázada nem látott gyászos produkcióval rukkolt ki a német futball. Előtte legutóbb 1957-ben fordult elő, hogy nem volt német gárda a legjobb nyolc között egyetlen európai kupasorozatban sem (ami akkoriban még egyedül a BEK-et jelentette...).

Ha szűkítjük a kört, és az összehasonlíthatatlanul erősebb nyugatnémet futballt vesszük alapul, akkor az 1983–1984-es szezonig kellett visszalapoznunk, hogy hasonló „fejre állásra" bukkanjunk. A legkitartóbbak a nyolcaddöntőben véreztek el: a címvédő Hamburg a BEK-ben (a Dinamo Bucuresti ellen), a Köln a KEK-ben (Újpesti Dózsa), a Bayern pedig az UEFA-kupában (Tottenham). Az akkori mentsvárat az NDK-s Dynamo Berlin jelentette, amely a negyeddöntőig jutott a BEK-ben, ahol a későbbi finalista Roma tette ki elé a stoptáblát.

Kilenc évvel ezelőtt viszont sehol senki... Ettől eltekintve a hangulat továbbra is optimista maradt a szakemberek körében. „Ez csak pillanatfelvétel" – vélte például Rudi Völler, a Nationalelf csapatfőnöke.

A 2003-as bukásban személyesen is érintett Ottmar Hitzfeld, a müncheniek trénere már előretekintésre is vállalkozott: „Természetesen csalódás ez a szereplés, de csapataink sokkal magasabb szintet képviselnek, mint amilyen a mostani eredményekből látszik. Biztos vagyok benne, hogy a Bayern a következő szezonban feledteti a kudarcot."

Sammer, a Dortmund edzője pedig hallani sem akart válságról: „Nem hinném, hogy ilyesmiről kellene beszélnünk a német futballban. Ne feledjük, tavaly ugyanez volt a helyzet az olaszoknál, márpedig náluk most senki sem beszél katasztrófáról. Sajnálatos egybeesés, hogy indulóink egyikének sem jött össze a továbbjutás, krízisről azonban csak akkor ejthetünk szót, ha ez tendenciává válik az elkövetkező öt évben."

A legjobb lesz, ha megnézzük az említett fél évtizedes periódust. Egy kiírással később jött el a mélypont: nemhogy a nyolc közé nem került megint német csapat, de a második számú kupában ezúttal már a legjobb 16-ba se! 2005-ben ismét nem, viszont akkor a BL-ben hárman is, és közülük a Bayern beverekedte magát a negyeddöntőbe.

2006-ban kettőből egynek sem jött össze ugyanez, ám akkor viszont az UEFA-kupában a Schalke egészen az elődöntőig bírta, és ott is csak egyetlen góllal bukott el a későbbi győztes Sevillával szemben. Nem sokkal később pedig a német válogatott biztató játékkal bronzérmes lett a hazai rendezésű vb-n (ennek azért van köze a témánkhoz, mert arrafelé hagyományosan sok játékos kerül ki a hazai bajnokságból, vagyis a világtorna is igazolta a Bundesliga erejét.)

2007-ben a Bayern ismét nyolc között volt a BL-ben, a Leverkusen és a Bremen meg az UEFA-kupában, sőt az utóbbi még egy kört ment (ahol három spanyol társaságába került...). A következő esztendőben pedig a gelsenkircheniek jutottak negyeddöntőbe a Bajnokok Ligájában, a Leverkusen és a Bayern meg ugyanoda egy „szinttel lejjebb".

Ezzel végigtekintettünk a dortmundi szakvezető által felhozott öt éven, és látszik, hogy a két esztendeig tartó mély hullámvölgyet követően érezhető javulás következett be. Hát még ha hozzátesszük, hogy 2009-ben, az UEFA-kupa legutolsó kiírásának elődöntőjében már „színnémet" Hanza-derbit (Bremen–Hamburg) rendeztek, majd 2010-ben a Bayern kiharcolta a BL-döntőt, a Nationalelf pedig Dél-Afrikában a bronzot és a világ csodálatát...

És ha még ennyi sem elég, lássuk a Sammer-idézetben szereplő olaszokat: 2002-es betlijük után (amely persze csak részleges volt, mert közben az UEFA-kupában az Inter és a Milan is a négy között esett ki) legközelebb házi döntővé tették a legrangosabb kupa végjátékát, melyet a Milan nyert meg szétlövéssel a Juventusszal szemben – ám egy körrel azelőtt még talpon volt az Inter is...

Egyszóval a múlt tapasztalatai alapján ne csak azért ne temessük a Premier League-et és élklubjait a jövőre nézve, mert a totális lebőgéstől idén megmentette az angol futballt a Chelsea (bár ez sem sokon múlott...).

Ráadásul ha bármelyiket is követik a szigetországiak a taglalt két ország példája közül, véleményünk szerint kevésbé valószínű, hogy a németekét (azaz hogy jövőre még legalább ugyanekkora gödörben lesznek), s nem az itáliait (vagyis hogy tolongani fognak a BL-hajrában). És persze az utolsó mohikánként felszínen maradó londoni „kékek" elvileg még idén is célba érhetnek – ez pedig, noha nem túl sanszos, a hullámvölgy besorolást is azonnal elfeledtetné...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik