BAKOS GÉZA 2011.05.24 12:29 Frissítve: 2015.03.29 03:32

Karduralmunk ősatyja, a legkülöncebb úr

Senkit sem illet szemrehányás, ha nem mond neki semmit Mészáros Ervin neve. Valaha kardozóink sokáig uralták a világot, így megszámolni is nehéz, hányan nyertek közülük olimpiai aranyat, ráadásul igen régen. Hát még úgy hogyan maradna élő valakinek az emléke, ha – a korabeli lehetőségekkel élve – nyolcadmagával alkotott egy csapatot, mint a mieink 1912-ben. Árulkodó azonban, hogy 1940-es halálakor milyen méltatással, őt a talán leghíresebbnek nevezve idézték fel az érdemeit, pedig addigra már bőven volt választék nagy magyar bajnokokból. Szerintünk mindent megmagyaráz, ha elolvassuk a róla írt jellemzéseket és a megőrzött anekdotákat...

 

 
Mészáros Ervin

Mielőtt azonban sztorizni kezdenénk, egy kis „szakmai" visszapillantás Mészáros Ervin pályafutására. Budapesten született 1877-ben, egész karrierje alatt a MAC színeiben versenyzett, és mint az majd a hetvenegy évvel ezelőtt írt szövegekből is kiderül, a millennium évében, 1896-ban tűnt fel kardozóként – gyakorlatilag a versenyszerű modern sportélet hajnalán. A századforduló éveiben aztán sorra nyerte a bajnokságokat tőrben, de nemzetközi szinten „eredeti" fegyvernemében jegyezték.

Az olimpiákkal azonban nem igazán volt szerencséje. Miután az olasz iskolát átvéve a magyar kardozók a földkerekség legjobbjai lettek, a kezdeti idők hazai „vívópápája", a vezetőként és sportdiplomataként is fontos szerepű Nagy Béla szerint a mieinkből alkotott B-csapat is simán legyőzte volna a nélkülünk felálló komplett világválogatottat. Itthon az volt mindig a nagy kérdés, ki kerüljön be az ötkarikás csapatba – pedig hely az akadt bőven: volt, hogy egyéniben 12 honfitársunk is indulhatott...

A lényeg, hogy versenyzőink 1900-ban szerepeltek először a kardviadalon, és a mindkét ágon megnyert elődöntők után két legjobbunk a fináléban éppen lecsúszott a dobogóról (4–5. hely), viszont 1904-ben már egyértelműen favoritnak számítottak honfitársaink. Igen ám, de a Monarchia közös hadügyminisztériuma kötelezte katonatiszt vívóinkat, hogy osztrák-magyar színekben, a Habsburgok fekete-sárga zászlaja alatt induljanak – erre pedig legnagyobb sztárjaink, köztük Mészáros sem volt hajlandó.

(A MOB-nak pedig nem volt pénze kifizetni a St. Louis-i utat az óceánon túlra, így senki sem ment – az amerikai kontinens teljesen komolytalan kis létszámú háziversenye lett a vívók viadalaiból, sok-sok kubai győztessel...).

A következő, 1908-as játékokon együttesünk – az egyéniben is aranyérmes Fuchs Jenővel az élen – megkezdte több évtizedes diadalmenetét, Mészáros azonban ekkor nem volt a többiekkel. Egyébként fiatalon jogot hallgatott a sportolás mellett, utóbb viszont katonai pályára lépett és a Magyar Királyi Honvédségnél szolgált (legmagasabb fokozatként századosi rangig vitte).

Stockholmban, 1912-ben már ő sem hiányzott, és a csapatversenyek hőse lett, nyolctagú alakulatunk húzóember volt. Pedig még az osztrákokat is felül kellett múlni a végső sikerhez, és ők ekkor vethették be először azokat a katonatisztjeiket, akik kifejezetten vívást oktattak szolgálati helyükön (e változással bécsújhelyi mesteriek révén ők többet erősödtek, mint mi). A sógorokat mindenesetre az előcsatározások során, majd a döntőben sem kíméltük, ahogy az olaszokat és mindenki mást is megvertünk.

Ezután jött az egyéni viadal, amelyen jó formája alapján az akkor 35 esztendős Mészáros számított az egyik fő favoritnak. A körmérkőzéses nyolcas fináléba hét magyar került be, és mivel hamar legyőzte a veszélyesnek számító Békessy Bélát, majd a hetedik csörtében Fuchs is elvesztette a veretlenségét, úgy tűnt, csakis ő lehet az első. Ám utóbb kikapott klubtársától, a végül hatodikként záró Tóth Pétertől (egy életen át nem tudta ezt neki megbocsátani!), majd Fuchstól is, ezért utóbbi, illetve Békessy mögött be kellett érnie a bronzzal.

Sok év eltelt aztán, de még 1925-ben is Európa-bajnoki negyedik tudott lenni egyéniben, majd szögre akasztotta a sisakot. Az 1928-as amszterdami olimpia kedvéért (amelyet végül Tersztyánszky Ödön s a Petschauer Attila vezette csapatunk nyert meg) azonban még egyszer nekirugaszkodott (ne feledjük, 51 éves volt akkor), és a próbaversenyen (ma válogatónak mondanánk) a selejtezőben pont a rendszeresen edző, de versenyen már rég nem induló Fuchsszal került szembe, aki – nála csupán öt évvel ifjabban – szintén reaktiválta magát.

Óriási érdeklődés övezte a két régi nagyság összecsapását (a harmadik egykori „muskétás", Békessy elesett a kortársak által nagy háborúnak nevezett első globális világégésben), be sem fért a sok érdeklődő a Lovarda helyiségébe. Az előtte lévő tér (a mai Pollack Mihály tér) közepét ellepte a sok kíváncsi ember.

A családi sír a Kerepesi temetőben

A páston pedig most is, mint annyiszor a múltban, szinte mozdulatlanul állt szemben egymással a két nagy védekezőművész. Hosszú, kínos percek. És egyszerre csak Mészáros lekapja a sisakját: „Kedves Jenő! Nem gondolja, hogy ez már nem való nekünk?" Fuchs bólintott: „Hát hagyjuk abba!" Mindketten visszaléptek. Így fejeződött be e két nagyság versenyzői pályafutása. És most lássuk az 1940-es írások alapján, milyen ember is volt a közülük manapság már jóval kevésbé emlegetett idősebbik bajnok.

Szentiváni Mészáros Ervin életének 64. évében, május 21-én délután elhunyt. A legendás hírű kapitány úr nincs többé. Itt hagyott bennünket minden idők leghíresebb, egyik legművészibb és kétségtelenül legegyénibb vívóalakja. Szegényebbek és gazdagabbak lettünk. Szegényebbek lettünk a magyar úri társadalom egyik markáns alakjával, s gazdagabbak az egyik legigazibb magyar sportember felejthetetlen, soha el nem múló emlékével.

Egyéniség volt. Ő volt az, akire legjobban ráillett az a meghatározás, hogy érdekes ember. Arcáról mindig a nyugalom, a fölényes derű, az elégedettség tükröződött vissza. Mondásai valósággal közmondássá váltak. Aki csak ismerte, mindenki szerette. Ismerősei csak így szólították: kapitány úr.

Mi elsősorban Mészáros Ervint, a vívóbajnokot tiszteltük. Ő volt az első versenyzőnk, aki külföldön megbecsülést és hírnevet szerzett a magyar kardnak. Világéletében sportszerűen küzdött. Ragyogó vívópályafutása 1896-ban indult el. A millenniumi viadalon kardban és tőrben egyaránt aranyérmet nyert. Ezután egy évtizeden keresztül gyűjtögette a babérágakat. Brünn, Prága, Stockholm, mind megannyi fényes állomása sportkarrierjének.

Legemlékezetesebb bravúrját az ostendei világversenyen vitte véghez. A döntő küzdelmekről elkésett, és csak akkor érkezett a verseny színhelyére, amikor azt már majdnem befejezték. A rendezőség azzal a feltétellel engedte meg az indulását, hogy a többi asszó lebonyolítását követően egymás után vív meg döntőbeli kilenc ellenfelével. Mészáros Ervin, a magyar katona, kiállt egymás után kilenc riválisával szemben – a világ legjobbjai gyűltek ott össze! –, és valamennyit legyőzte.

Most a bajnok kezéből kiesett a kard. A halállal, a legnagyobb ellenfelével vívott mérkőzését sem adta fel. Egy hónapon át mérkőzött ellene – és most az egyszer alulmaradt. Kilenc ellenfelét legyőzte, de ehhez már nem volt elég ereje a hatvanhárom éves „kapitány úrnak".

Ez volt a hagyományos nekrológ elhunytának másnapján, majd a lapok 1940. május 24-én már az előző napi temetésről számolhattak be. Aztán 28-án egy igazán élvezetes visszaemlékezés is megjelent a ragyogó sportemberről – élvezetes, mégpedig elsősorban a főhős személye miatt.

Méltán gyászolják Mészáros Ervint a vívók, mert nemcsak egyik legnagyobb sikereket elért versenyzőnk volt, hanem a magyar vívásnak az egész világon ismert és tisztelt, jellemző alakja. Különleges szokásai, nagy vívótudása közismertté tették.

A századelő nagy nemzetközi versenyzője volt, s főleg külföldön ért el rendkívüli értékű sikereket, de nagy vívó volt itthon is, és élete legutolsó napjaiban is épp olyan szerelmese a vívásnak, mint amikor egyik nagy sikert a másikra halmozta. Nemcsak a vívóteremnek, hanem a város képének is jellegzetes alakja volt a monarchiás békeévekből itt maradt régi vágású úriember, aki a vívás gavalléros törvényeit nem csupán a páston, hanem az életben is betartotta.

Mészáros ulánuskapitány volt, majd mikor szolgálaton kívüli viszonyba került, akkor sem választott semmilyen foglalkozást, hanem megmaradt „kapitány úrnak". Ezt nagy magánvagyona folytán könnyen megtehette, és élte a tétlen úr kényelmes életét. Élt és sportolt. Vívótudománya közismert volt, de sokkal kevesebben tudták, hogy épp olyan félelmetes pisztolylövő is, mint amilyen vívó. Természetesen kitűnően lovagolt is az előbbi két katonai színezetű sport mellett.

Vívását a klasszikus olasz technika jellemeze. Soha senki sem látott tőle közbevágást, amely a későbbi modern vívás egyik legfontosabb harci eleme lett. Ellenben annál remekebben védett. Hihetetlen nyugalommal várta a támadást, és úgy hárított, amint azt utána senki sem tudta megtenni. Megérthetetlen nyugalommal nézett szembe három-négy csellel is, és csak az utolsónak, a valódinak, a vágásnak nyúlt utána. De azt kivédte. Visszavágásai gyilkosak voltak. Rendesen mély szekondállásban állt, s onnan csak a vágás mozdította ki.

Idegei hajókötélből készültek. A vívóteremben megállt a falnál, ott támadták a fiatalok, s ő mindent védett. Órákon át, csodálatosan jól! Emellett a feltartó szúrásai voltak félelmetesek. Ezt is az utolsó pillanatban csinálta, a támadó utolsó mozdulatába, amihez a legnagyobb nyugalom és biztonság kellett – s rendszerint sikerült. Néha egy-egy kézelővágást vágott, de aztán mást soha. Közbevágás? Azt megvetette. Hátra a legritkább esetben ment, és támadni sem támadott sokat.

Veszedelmes párbajozóként emlegették, bár a legszelídebb természetű ember volt, s ellentéte mindannak, amit krakélernek szoktak nevezni. Mégis egyszer csaknem súlyos párbaja lett. Néhány évvel ezelőtt volt egy afférja. Ő szabta, mint sértett, a feltételeket. Halálos feltételeket szabott. Pisztolypárbaj vontcsövű pisztollyal, háromszoros golyóváltással. Aki tudta, hogyan lő, biztos halálra számított.

De a feltételek ennél tovább mentek: ha sebesülés nem történik, kardpárbaj – szúrással. Ez is biztos halál. Az ellenfél nyugodtan írhatta a végrendeletét. A segédek súlyosnak találván a feltételeket, elejtették a pisztolypárbajt. Mészáros megjelent a kardpárbajra az egyik laktanyában. Az ellenfél is eljött. Már ez is meglepetés volt. Aztán amikor felálltak a párbajra, az ellenfél kijelentette, hogy ő inkább bocsánatot kér, de meghalni nem hajlandó.

Mészáros arcrebbenés nélkül letette a kardot és hátat fordított megfutamodott ellenfelének. Érzelem nem volt az arcáról leolvasható. Biztos, hogy a megfutamodott ellenfél életét mentette meg.

Elegáns alakja volt a városnak, a Nemzeti Casino tagja. Idejének java részét ott töltötte. Délelőttönként lakk eszkarpenben és frakknadrágban jelent meg Santelli termében, ahol külön fogasa volt, amelyhez másnak hozzányúlnia a legnagyobb bűn lett volna. Senki sem merte megtenni.

Egy ízben délután mégis az egyik kiváló vívónk, aki akkor már magyar és Európa-bajnok volt, elfoglalta a fogasát, mert Ervin délutánonként sosem jött edzésre. Ekkor azonban véletlenül beállított. A legnagyobb eset lett a fogas elfoglalásából. Alig lehetett megbékíteni a bajnokot.

Magánélete kényelmes volt. Dolgoznia nem kellett, és ő nem is tette. Későn kelt, s hajnalban feküdt. Egyszer délben, fél egykor felment a vívóterembe. Találkozott egyik vívónkkal, akivel gyakran gyakorolt együtt úgy, hogy az támadgatta őt a falnál. A vívó azonban már éppen elment a teremből. Ervin megkérdezte: „Hová mégy ilyen korán?" A másik azt felelte: „Kapitány úr, el kell mennem dolgozni." Mészáros elgondolkodott: „Dolgozni? Az rossz." Mint aki csak hírből ismeri...

Különcségei ellenére nagyon szerették, mert jó ember volt. Soha senkire rosszat nem mondott. Ilyenre a legöregebb vívók sem emlékeznek. Azonkívül udvarias volt és pontos. Nem órára, hanem másodpercre! Késni, ha vele kellett találkozni, a legdurvább sértésnek számított.

Előzékenysége közmondásos volt. Egy ízben az egyik fiatal vívó megorrolt és morgott vívás közben. Mészáros félóra múlva odament hozzá a teremben, amikor mindenki hallhatta, és ünnepélyesen bocsánatot kért. Az ifjú vívó sosem volt még olyan zavarban, mint akkor.

Érdekes eseteinek se szeri, se száma. A zsűri ítélete ellen sosem tiltakozott. Még arcrebbenéssel sem. Az őt ért találatokat mindig bemondta. Mégis volt neki, még a nagy háború előtt egy fegyelmi ügye. Valamelyik viadalon az egyik közismert versenybíró egy találatra azt mondta, hogy „Mészárosnál megvolt". Ervin ekkor kiesett a nyugalmából, és azt felelte: „Megvolt a maga piros füle!" (Mert csaknem mindenkit magázott!) Ezért egy évre eltiltották a vívástól.

Volt még egy híres mondása: egy ízben ő volt a bíróság elnöke, és valamelyik vívó felszólalt az ítélet ellen. Mészáros így felelt: „A vívó vív, a zsűri ítél!" S megítélte a tust.

Bőbeszédű sosem volt. Sokat járt társaságba, de rendszerint egy szót sem szólt. Vendégeket látott vacsorára az egyik elegáns éteremben, ahol saját evőeszköze, saját szivarjai és csak neki főző szakácsa volt. A vendégeket nagyszerűen ellátta, de csak óránként egy-egy szót szólt. Híresek voltak a sétái. Egy-egy vívótársát elvitte a budai hegyekbe taxin, ott kiszálltak, s egy-két órát sétáltak a hegyekben. Ilyenkor a sétapartnernek egy szót sem volt szabad szólnia az egész út alatt.

A vívók között különböző „referensei" voltak. Az egyik kiváló versenyző az időjárásról referált neki. Mindennap felhívta őt az illető, és jelentette, hogy milyen az idő. Egyszer Bécsben volt nemzetközi verseny, amelyet a referens meg is nyert. Reggel 9 órakor szólt a szállodájában a telefon. Pest kereste a vívót. Mészáros beszélt: „Kérem, milyen idő van?" Figyelmeztette, hogy külföldön is kötelező a szolgálat.

Ilyen különcségek jellemezték Mészárost, a vívás egyik sajátos alakját. Hosszú időn át volt a vívók szövetségi kapitánya, s ha ebben a tisztségében nem is tett sokat, puszta megjelenése minden nemzetközi versenyen esemény volt. Hozzá hasonló nimbuszt sem itthon, sem külföldön talán egy vívó sem tudott szerezni. Színes alakja most eltűnt az élet pástjáról, és a vívók fegyverüknek nagy és világszerte elismert reprezentánsát, a vívásnak mint eszmének tündöklő képviselőjét osztatlan részvét mellett, mély gyásszal kísérték utolsó útjára.