Nemzetisport.hu 2011.11.27 08:46 Frissítve: 2015.03.25 02:01

Kakukktojás: igazi védőként aranylabdás

Pontosan öt éve hirdették ki, hogy az ötvenegyedik alkalommal odaítélt Aranylabdát 2006-ban egy 33 éves hátvéd, minden idők legidősebb győztese, a határozottságáról és keménységéről ismert Fabio Cannavaro nyerte el. A futballtól idén nyáron (olasz válogatottsági rekorderként) visszavonuló játékos sikerét rengeteg bírálat is érte, amelyekről szintén szó esik alább. Elöljáróban NS-szakíró kollégánk akkori sommás helyzetértékelését idézzük: „Idén a specializáció, az egyszerűség diadalmaskodott. Megkockáztatom: nem érdemtelenül – de utoljára."

 

Fabio Cannavaro már a Juventusban megalapozta az Aranylabdáját

 

Roppant ritkán fordul elő a labdarúgás legtekintélyesebb egyéni díja, az Aranylabda kiosztásakor, hogy a kitüntetést egy védőnek adják át, 2006. november 27-én mégis ez történt. Persze benne volt a levegőben, hiszen Fabio Cannavaro abban az évben (igaz, később elvett) bajnoki címet nyert a Juventusszal, a nyáron pedig az olasz válogatott csapatkapitányaként világbajnoki aranyéremig vezette Itália legjobbjait, így a szakírók választását meg lehetett érteni.

A verseny nem volt átlag felett kiélezett, de azért túl sima sem (mindhárom „érmes" száz és kétszáz közti pontszámmal végzett), hiszen a második helyen befutó – szintén olasz – Gianluigi Buffon és a dobogó harmadik fokára álló francia Thierry Henry is remek évet zárt.

„A világbajnokságon diadalmaskodni csodálatos volt, de az Aranylabda elnyerésére egyáltalán nem számítottam – hangzott a frissen „megkoronázott" védő első reakciója.– A díjat feleségemnek, Danielának ajánlom, de szeretném elvinni Nápolyba is, a városba, amely minden pillanatot különlegessé tesz. A nápolyi gyerekeknek pedig azt üzenem, hogy higgyenek az álmaikban, mert azok valóra válhatnak, mint ahogy az én példám is mutatja."

Cannavaro a „világ tetején" sem feledkezett meg korábbi klubtársáról, az ezúttal maga mögé utasított Buffonról: „Sajnálom, hogy éppen vele kellett versenyre kelnem az Aranylabdáért, mert ő számomra nem egy a világbajnok gárda játékosai közül, hanem igazi barát is. Nem csupán a legjobb kapus a földkerekségen, sokkal több annál. A korábbi sikereinkben is osztoztunk, és hihetetlen, hogy éppen ő és én, egy kapus és egy védő lett az idei szavazáson az első és a második helyezett."

Ez valóban igen ritka, hiszen kapus például összesen egy alkalommal került az élre, még 1963-ban Lev Jasin személyében, és bekkek sem sokkal többször (lásd keretes írásunkat). Ráadásul az eredmény mögött ott feszült egy ellentmondás is.

Ha ugyanis az Aranylabdát kizárólag a vb-n mutatott teljesítmény alapján ítélték (volna) oda, nem kétséges, hogy Fabio Cannavarót, a győztes olasz gárda csapatkapitányát és legkiegyensúlyozottabban teljesítő tagját megillette a díj (miként a szintén a vitrinjében landoló, akkor még külön létező FIFA Év játékosa-elismerés is).

Ám ha az egész esztendőt néztük, már vakargathattuk a fejünket: hogy van az, hogy a korszak egyik legjobb védőjátékosa júniusban még parádézott, októberben viszont már botladozott?

Az biztos, hogy aki világbajnokságon brillírozik, előnybe kerül a szavazásokon – elég csak végigfutni a listán, a Mundialok évében kik nyertek korábban. Ez a torna a rangja miatt előnyt élvez minden mással szemben, így egy hónapnyi jó formával nagyot lehet dobni, ellentétben azokkal, akik egész évben kiemelkedően teljesítenek, de pont a csúcseseményen nem igazán jók (vagy ott sem lehetnek...).

Egy régi nápolyi

Kitűnő példa volt erre a címvédő Ronaldinho, aki a Barcelonával bajnoki címet és BL-t nyert, de a brazil válogatott többek között az ő visszafogott játéka miatt csalódást okozott Németországban. Még jobb „illusztráció" a kameruni Samuel Eto'o, aki hiába villogott a katalánoknál, Kamerun selejtezőbeli kudarca miatt csak néző lehetett a nyári vb-n, s ez csökkentette az esélyét a díj elhódítására (ők végül a negyedik, illetve hatodik legtöbb voksot gyűjtötték, közrefogva a „fejelős" Zindeine Zidane-t).

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy Fabio Cannavaro a Real Madridnál, ahová a vb után edzőjét, Fabio Capellót követte,immár átesett a labdán, de tény, hogy a spanyol bajnokságban elmaradt attól a szinttől, amely meccsről meccsre jellemezte a squadra azzurra menetelése során.

Meglehet, a vb okozta fizikai fáradtság és az átigazolása körüli hercehurca, a Juventus sorsát eldöntő ítéletet megelőző napok, hetek idegőrlő várakozása ütközött ki a teljesítményén, mindenesetre tény: fehér mezben – majd a két bajnoki arannyal fűszerezett három „királyi" idényét követően, a juvés búcsúszezonjában (utána még elment kicsit pénzt keresni Dubaiba) – már nem emlékeztetett azelőtti kék dresszes vagy zebracsíkos önmagára.

„Nem érdemli meg az Aranylabdát" – döfte bajonettjét az elsők között Cannavaróba Gérard Houllier, a Lyon mestere, míg az öt pozícióval megelőzött Eto'óból egy élő rádióadásban mindössze annyi bukott ki: „...ez vicc". Barcelonában kollektíve leszedték a keresztvizet a győztesről, részint natúr irigységből, merthogy a Balón de Oro Katalónia központjából, Ronaldinhótól került az utált-gyűlölt Madridba.

ARANYLABDAHALMAZ

 

Fabio Cannavaro volt az ötödik olasz labdarúgó, aki kiérdemelte az elismerést. Honfitársai közül korábban Enrico Omar Sivori, Gianni Rivera, Paolo Rossi és Roberto Baggio nyert az Aranylabda-szavazáson.


A Real Madrid 2006 óta már öt aranylabdással és általuk hat díjjal büszkélkedhet. Cannavaro neves elődei: Alfredo Di Stéfano (kétszer is a legjobbnak választották), Raymond Kopa, Luís Figo és Ronaldo.


Fabio Cannavaro a harmadik védő, aki a France Football szaklap díját elnyerte. 1972-ben és 1976-ban Franz Beckenbauer, míg 1996-ban a szintén német Matthias Sammer kapta a legtöbb szavazatot. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az utóbbi két játékos pályafutása során középpályásként is futballozott – Cannavaro viszont csakis és kifejezetten hátvéd volt.

 

„A Melón de Oro inkább neki való lenne" – élt sajátos szóviccel a Sport című napilap, amely állandó karikatúrarovatában a lábát is beletörölte az „Aranydinnyére" javasolt olaszba. Az alapvetően torz, ám a humort sem nélkülöző alkotáson egy DVD-ajánló szerepelt: Best of Cannavaro – két percben...

„Nem az én gondom ez, az embereknek a jelek szerint igen rövid az emlékezetük – fogalmazott a megszólított védő egy, a kihirdetést két nappal követő sajtótájékoztatón. – Két bajnoki címet szereztem a Juventusszal, a világbajnokságon pedig mindenki azt mondta, hogy én vagyok a világ legjobb hátvédje. Ezek után most arról beszélnek, hogy egy védőnek nem kellett volna odaítélni a díjat."

Cannavaro csak mosolygott a France Football labdarúgószaklap hagyományos szavazásának aktuális döntését kritizálók sokaságán, és nem érdekelte, mit nyilatkoznak egyes szaktekintélyek. „Houllier azt mondta, elmebaj az egész. Tiszteletben tartom a véleményét, de az Aranylabda most már az én házamban van" – szögezte le.

Mi a magunk részéről nem bonyolódnánk bele a kérdésbe, a játékost bíráló szakemberekkel (idézhettünk volna többet is) vitázzon a keretes anyagunkban megszólaltatott olasz újságíró, aki mélyebbre is tekintett a téma kapcsán, valamint a veterán hátvéd megmozdulásairól összeállított videó. És az is igaz, hogy Fabio Cannavaro önmaga állította magasra a mércét Fabio Cannavaro előtt...

Az életútjára átváltva, amit egy ilyen bemutató alkalmával illik megemlíteni: a 33 éves (s állítása szerint örökös Diego Maradona-rajongó) fiatalember már két évtizede elválaszthatatlan feleségétől, aki egykor nem tudott ellenállni a nápolyi utca falaira írott szerelmes üzeneteknek. Fabio és Daniela a házasságuk gyümölcseként nevelik Christiant (1999), Martinát (2001), illetve 2004 óta a két nagyobb testvér kisöccsét, Andreát is.

A BERLINI FAL

 


 

 

A hírek szerint a családi idillt nem zavarta meg az sem, hogy a családfőt a legszexisebb focisták csapatába is beválasztották... Arról egyébként, hogy mi a nagyszerű forma titka, a háromgyermekes apuka még a világbajnokság idején beszélt: „Jókat enni, nagyokat aludni és szexelni – íme, a legfontosabb dolgok."

Nem tudni, hogy az említett játékos-filozófiát Ottavio Bianchi, a Napoli korábbi vezetőedzője és a kis Cannavaro felfedezője verte-e a tanítvány fejébe, mindenesetre a szakember pozitív emlékeket őriz egykori futballistájáról: „Még mindig a szemem előtt van Fabio, aki semmit sem változott azóta: örökké vidám fiú, igazi nápolyi srác volt, forró vérmérsékletű, hirtelen haragú valaki."

Érdekesség, hogy a később kettő, majd még egy évig a Juventus színeiben szereplő védő 1993. március 7-én éppen a „zebrák" ellen mutatkozott be Serie A-mérkőzésen a Napoli csapatában – az akkor mindössze 19 esztendős tehetséget mély vízbe dobó tréner elmondása szerint bűn rosszul...

Ha a további karrierjét nézzük, a 2006-ban látott hullámzáshoz hasonlóra figyelhetünk fel. Amíg Parmában (ahol UEFA-kupa- és kétszer Olasz kupa-győztes lett), illetve később a Juventusban világklasszis szinten teljesített, a kettő között eltöltött két idényt az Internazionaléban is, és a fekete-kékek nem úgy emlékeznek rá, mint mondjuk a torinói drukkerek.

Nemegyszer éppen a rábízott csatár verte meg az Intert, vagy az ő hibája, ütemtévesztése okozott fájó kudarcokat a klubnak – arról az „árulásról" nem beszélve, hogy ötven bajnoki után éppen a milánóiak egyik nagy riválisához, a Juvéhoz igazolt, ahol aztán újra kivirult.

 FABIO CANNAVARO

 

Született: 1973. szeptember 13.
Magasság/súly: 175 cm/73 kg
Karrierje számokban:
1992–1995:
                           Napoli             58/1
1995–2002:                           Parma           212/5
2002–2004:                           Inter                50/2
2004–2006:                           Juventus         74/6
2006–2009:                           Real Madrid    94/0
2009–2010:                           Juventus         27/0
2010–2011:                           Al-Ahli             16/2
                  Az olasz válogatottban:
1997–2010:                                                136/1

 

Aligha kétséges: Fabio Cannavaro a Juventusból ment volna nyugdíjba – mármint spanyolországi kitérő nélkül –, ha nem zárják ki a csapatot a vezetők maffiaszerű üzelmei miatt. „Ismét megnyertük a bajnokságot, a pályán legalábbis, tehát ezt a címet is hozzáadom a dicsőséglistámhoz, hiába vették el azt a klubtól a bíróságon" – makacskodott a bekk, és itt máris újra visszaérkeztünk a kétségkívül nagyszerű 2006-os évéhez, hiszen a tavasszal többek között a végig remeklő védő hathatós közreműködése révén lettek elsők az olasz élvonalban.

Ezt követte a nyári világbajnokság, amelyen Cannavaro mindenkit elkápráztatott, annak ellenére, hogy a torna előtt-alatt már kiderült, a Juventus nem éppen patyolattiszta eszközökkel ért célba, így az edzőtáborban a játékosok bizony azzal is foglalkoztak, mi lesz velük. Melyik osztályba sorolják vissza klubjukat? Az olaszok tehát elképesztő idegállapotban érkeztek a vb-re – így még értékésebb, hogy aztán a trófeával utaztak haza.

A fiatalon kétszeres U21-es Európa-bajnok, majd felnőttként 2000-ben Eb-döntős Fabio Cannavaro ezúttal meccsről meccsre lett erősebb, gyakorlatilag átjátszhatatlan volt, a németek elleni elődöntőben hihetetlen mennyiségű hazai akciót állított meg – próbálkozhatott az ellenfél földön vagy levegőben. Nem véletlenül ragadt rá a „Berlini Fal" becenév...

Keveseknek adatik meg, hogy százszor képviseljék hazájukat a futballpályán, s a jubileum mindig nagy szó, emlékezetes pillanat, miképpen nem sokan játszottak világbajnoki döntőt sem – micsoda forgatókönyvíró a (futball)élet, hogy Fabio Cannavaro éppen a német fővárosban, a július 9-i, Franciaország elleni finálén vehette fel századik alkalommal az azúrkék mezt!

És bár a döntőben egy másik védő, Marco Materazzi lett a főszereplő (gólt fejelt, értékesített egy tizenegyest, és kiállíttatta Zinedine Zidane-t), Fabio Cannavaro emelhette elsőként magasba a sportág legértékesebb trófeáját!

 A SZAKÍRÓ VÉLEMÉNYE

 

Luigi Bolognini (La Repubblica) hazabeszélt annak idején, amikor a Nemzeti Sport arra kérte, hogy részletesebben is elemezze honfitársa sikerét.
„A díjat nem kapta meg sem Giacinto Facchetti, sem Gaetano Scirea, sem Franco Baresi, sem Paolo Maldin. Ők kénytelenek voltak megelégedni a dobogó valamelyik alsó fokával, vagy még azzal sem. Fabio Cannavaro viszont megkapta az Aranylabdát. És nehogy valaki azt higgye, hogy érdemtelenül: megérdemelte mindazért, amit nekünk, olaszoknak évek óta mutat, s amit a világnak mutatott egy hónap alatt Németországban.
A megelőzés művészetét, a tiszta szerelést, a korrekt játékot és a fenomenális súlypontemelkedést, amelyre szüksége is van, hiszen nem nevezhetnénk óriás termetűnek. Az arca viszont, ez a gyermeki arc mindenkinek tetszik. Ellentmondásosnak tűnhet – de Fabio érdemeiből mit sem von le –, hogy egy olasz védő éppen akkor kapja meg ezt a díjat, amikor az olasz védőiskola, a világ talán legjobb ilyen jellegű iskolája halott: már a serdülőben is a zónavédekezést tanítják, így senki sem tanulja meg az emberfogást.
Ha ez a generáció befejezi, talán senki sem marad az egy szem Andrea Barzaglin kívül. Nem véletlen, hogy az Inter, a Milan, a Roma meg a Lazio, a Parma, az Udinese kerete is csordultig van külföldi védőkkel. Ezt a díjat olyan tapsnak kell kísérnie, amilyen egy Oscar-díj-kiosztón dukál. Csakhogy ezt az Oscart az egykori olasz védőiskola kapta – mintegy életműdíjként."