B. G. 2012.02.05 09:30 Frissítve: 2015.03.29 03:45

Jávor Pál: az NB I „legaranyosabb" edzője

A népszerű filmsztár öt évvel fiatalabb névrokonaként Jávor Pál kétszeres bajnok, sőt gólkirály is volt a két világégés között, de nem ezzel tört élre az NB I örökrangsorában, hanem edzői tevékenységével: hatszor lett aranyérmes – igaz, az 1946–1947-es idényben Guttmann Béla menet közben átvette a csapatát –, ami az élvonal országossá tétele, azaz 1926 óta senki másnak nem sikerült. (S előtte is csupán a magyar futballt az MTK-nál modernizáló Jimmy Hogannek, ám az angol mester első diadala egy nem hivatalosnak számító háborús bajnokságban született.) Hogy ez a hatos mekkora fegyvertény, jelzi a lista második helyén sorakozó Kalmár Jenő, Baróti Lajos, Illovszky Rudolf és Várhidi Pál nívója: ők négy elsőségig jutottak. Az 1989-ben e napon elhunyt szókimondó idős szakemberrel 1980 végén beszélgetett el az NS (alább a teljes cikk) – és ő egy pillanatig se próbált a régi szép idők mindent rózsaszínűre festő nosztalgikus fényében tetszelegni.


Jávor Pál (balról a második) és az utolsó NB I-es bajnokcsapata, az 1959-es Csepel (Fotó: archív)

 

Áll a dunaújvárosi főutcán, s várja a Budapest felé induló távolsági buszt. A mérkőzésnek már jó egy órája vége. A két NB I-es csapat ezen a szép, napsütéses délutánon megosztozott a pontokon.

Nem tudok a közelébe férkőzni, elmegy az első járattal, a pirosra festett busz eltűnik a messzeségben. Az MLSZ ellenőre biztosan még egyszer végigjátssza magában a meccset, s közben talán arra gondol, ő mit csinált volna Esterházy vagy Weimper helyében.

Jávor Pállal, az egykori legendás középcsatárral tervezett beszélgetésünk akkor elmaradt. A modern közlekedési eszközök befogadó képessége véges, és a tömeg is igyekszik hazafelé. Pali bácsival még udvariasak voltak, velünk már nem. De ami késik, nem múlik. A futball olyan hatalmas folyam, amely összeolvaszt kis patakokat, búvó csermelyeket, egymás mellé sodor fő- és mellékszereplőket. Így egyszer mégiscsak egymás mellé kerültünk.

A futballista Jávor Pál élete kész regény. Hamarosan betölti a 74. életévét. Mi minden is fért bele ebbe a háromnegyed évszázadba? Fut a ceruza a papíron, s gyorsan telnek az oldalak.

Közben arra gondolok, hogyan lehet évről évre megjegyezni mindent ennyire pontosan? Később, amikor a mára terelődik a szó, mindent megértek. A magyar labdarúgás egyik nagy öregje az „életrajzát" csak azért mondja el, hogy bizonyítson. Bár lenne mivel büszkélkedni, őt inkább a jövő érdekli. Mert most ez a fontos.

Tősgyökeres újpesti. Ma is ott lakik egy régi-régi családi házban. 1907. február 5-én született Jakube vagy Jakubek néven, és az UMTE-ben kezdett. 1925-ben és 1926-ban játszott a kis munkásegyüttesben.

Aztán következett az UTE első csapata. Itt az amatőrgárdában jutott szóhoz. Majd bekerült az Újpest FC profijai közé. De nem sokáig: két év után kölcsönadták a Somogy FC-nek. Három esztendeig rúgta Kaposvárott a labdát a profi második ligában. 1932-ben visszavitte az Újpest – szükség volt egy jó középcsatárra. 1935-ig lila-fehér mezben lőtte a gólokat.

Akkor jött a meghívás Pozsonyból. Három évig játszott Szlovákiában, s az utolsó idényében mellette edzősködött is. Újpest már „elfelejtette" mint játékost, ezért hazatérve Csepelre ment. 1940-ben, kétéves ottani pályafutás után végleg szögre akasztotta a futballcipőt. Edző lett, a csepeli Weiss Manfréd FC pedig kétszer is (1942, 1943) bajnokságot nyert az NB I-ben Jávor Pál irányításával.

Keszthelyi Mihály mondta róla: „Olyan edző volt, aki mindent tudott. Elég volt egy szemvillanás, és már értettük. Ma is rajongok Jaksi bácsiért. Csodálatos edző volt, ragyogó pedagógus."

A felszabadulás után visszahívta az Újpest. Az eredmény nem maradt el: 1945-től egymás után háromszor nyertek az irányításával bajnokságot. Akkor hívta a Vasas, és ő ment. Később a Soroksár kereste meg, utána megint Csepelen dolgozott. A Megyeri út ezután is vonzotta, így visszatért másik nagy sikerei színhelyére. Majd a Diósgyőr, illetve ismét a Csepel következett – utóbbinál 1959-ben a harmadik bajnoki címmel.

Játékosként is bizonyított: magyar gólkirály volt!

És eljött a nagy utazások időszaka. Izrael, Szombathelyi Haladás, Dunaújváros voltak az újabb állomások. 1966-ban már a Bp. Spartacusnál találjuk. És végül a „leszálló ágban" az Újpesti Bányagépgyár, illetve a Chinoin.

– Mi az, amit felmutathat a végelszámolásnál?
– Mint játékos, egyszer voltam nagyválogatott, 1932-ben, Milánóban az olaszok ellen. Hiába, Sárosi doktor árnyékában nehéz volt bekerülni a nagyok közé. Viszont ötvenszer játszottam a B-csapatban, a Csikóválogatottban és a Budapest-válogatottban. Az 1932–1933-as bajnoki évadban 31 találattal gólkirály lettem az első osztályban. A Somogyban a második vonalban én voltam a gólrekorder, egy bajnokságban 54-szer vettem be az ellenfelek kapuját.

– Az igazi nagy siker?
– Tíz bajnoki címet nyertem a csapataimmal! Az NB I-ben az Újpesttel három aranyérmet szereztem, a Csepellel szintén hármat. A Dunaújvárossal az NB I B-ben lettem első, a Spartacusszal az NB II-ben ugyancsak. A BLSZ első osztályában a Bányagépgyárat segítettem elsőséghez, és végül jött még egy arany a Chinoinnal. Így zárult az aktív pályafutásom.

1967 óta társadalmi munkás. Ellenőr a mérkőzéseken, tagja az MLSZ Tanácsadó Testületének. Távol áll tőle a nosztalgia. Úgy véli, nem lehet a múltból megélni. Aki nem halad a korral, menthetetlenül elvész.

– Csak egy dologban nem értek egyet a maiakkal. Éspedig hogy mi még „szögletes" labdával játszottunk. A többi, amit a fejünkre olvasnak, néha igaz.

Micsoda beismerés! Mekkora erő kell hozzá, hogy bevallja a korábbi főszereplő: az autó, amelyben ült, nem tud elmenni Lisszabonig és vissza. Kevés benne az erő.

– Sokszor bosszant, amikor a kortársaimmal beszélgetek. Hol van már az ötven év előtti hó? Ki emlékszik rá? Át kell értékelnünk sok mindent. És, sajnos, ebben nem a mai magyar futball segít, hanem az élenjáró foci, amelyet, mennyire fáj kimondani, nem nálunk művelnek.

Milyen is volt a régi idők focija? Ma is a fülünkbe cseng egyik edzőnk mondása. Amikor az Üllői útra került, s egyszer keményen szerelte az ellenfél csatárát, így szólt rá a világhírű fedezettársa: „Hogyan merészeli megtámadni és leszerelni az ellenfelet? Nálunk ez nem szokás!" Tényleg így volt? Jávor Pál illetékes. Megtámadhatatlan a válasza.

– Igen, igaz. Én center voltam. Ha labdát adtam a szélsőnek, akkor ő nyugodtan átvehette. Két, legfeljebb három védő volt velünk szemben. Könnyedén levehettem, passzolhattam a labdát, sőt lőhettem. Nem támadott meg senki. Főleg ha nem jártam a tizenhatoson belül.

– Mi volt a sorrend a három klasszikus labdarúgótörvény között?
– Első volt a technika, utána a taktika, majd jött az erő. Akkor az döntötte el a jelentkező kölyökjátékos sorsát, hogy hányat tudott dekázni.

– Mennyi edzést tartott a Csepel és az Újpest bajnokcsapatánál?
– Hármat hetente. Akkor ennyi elég volt.

– Nem érzi, hogy régi tradíciókat rombol szét, nosztalgiát szaggat darabokra?
– Nem tagadom, hogy így van. Ezért sokszor kerülöm a találkozást a régi cimborákkal. Ami volt, nagyon szép volt, de ebből most nem lehet megélni. És ilyenkor nem a mai vezetési módszereket dicsérem vagy bírálom. Magáról a futballról beszélek. A modern életvitel mindent szétrombolt, ami korábban volt.

– Mit ért ezen tulajdonképpen?
– Az anyagi érdek már nem elsődleges. Régen a foci a szegény gyerekek játéka volt. Emlékszem, amikor az első öt pengőt megkaptam, mennyire vigyáztam, nehogy elveszítsem, s hiánytalanul odaadtam szegény édesanyámnak. Ma? Na jó, ne is beszéljünk róla!

– A játék mennyire módosult? Mi a mai sorrend?
– Az első helyre került az erő. A többi utána jön. A legjobbak ezt már régen tudják, mi viszont még ma sem értjük. Általános erőnlét van, amivel el lehet kocogni másfél órát. De hol a speciális erőnlét? Ki gyors nálunk? Hol a bátorság, az ütközésre való hajlam? Ki tud fejelni? A középpályán ma összegyűlik mindenki, aki nem akar ütközni, védekezni meg támadni. A hat-hét védő könnyen elbír a két, esetleg három csatárral. Amíg elhisszük, hogy ez a jó, nincs kibontakozás.

– Ki a hibás?
– Mindenki, aki homokba dugja a fejét. És nagyon sokan vannak, akik „nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek". Ha jól idézem a költőt, valahogy így szól az intelme: mindenki cinkos, aki néma! Hogy hol a baj? Kimondva-kimondatlanul, de folyik az egymásra mutogatás. Mindenki hibás, aki nem akarja az újat. Aki nem veszi észre: vicinálison megyünk a szupervonatok korában. Mindenki hibás, aki tehetne a maga területén, ám inkább csendben marad. Mit várhatunk, ha ez így megy tovább? Mi a biztosíték arra, hogy ott leszünk 1982-ben a vébén? Hadd mondjak egy példát, mindent megmagyaráz. A Tanácsadó Testület tagjaként kint jártam Bécsben az őszi osztrák–magyaron. Figyeltem Pásztort. Hatszor ért a labdához, mire továbbadta. És feljegyeztem az osztrák akciók többségét is. Úgy jutottak el a kapunkig, hogy hatan egyszer-egyszer érintették a labdát. Tehát kijött a hat hat. Viszont a különbség akkora, hogy fényévnyi a távolság. És mi ezt a rosszat erőltetjük. Én mindig optimista voltam. Szerettem a fiatalokat, hittem a jóban. Most is ez éltet. Ezért keltem idén legalább harmincszor reggel fél négykor, hogy odaérjek Debrecenbe, Kaposvárra, Pécsre. Látni akartam, és megírni, amit tapasztaltam.

Mit is tehetnénk mindehhez hozzá? Talán ha annak idején többen és jobban hallgattak volna Jávor Pál harminc esztendővel ezelőtti figyelmeztető szavaira, a magyar futball mintegy fél évtizeddel később nem kerül (még jobban) arra az iszonytató hosszú lejtőre, amelyen lezúdulván oly nehéz, amivel próbálkozunk: ismét talpra állni és újra elindulni felfelé...