Dombi megkavarta a Bundesliga-védőket

A DVSC a kilencvenes évek második felében még nem számított élgárdának, csupán masszív középcsapatnak, de két kiválósága (az irányító Sándor Tamás, illetve történetünk főszereplője) nemegyszer meghívót kapott a válogatottba, és közülük is elsősorban a jobb szélen villámgyorsan rohamozó Dombi Tibor. 1999 nyarán aztán Détári Lajos volt csapatának sikerült az, ami a Loki belföldi riválisainak nem: elcsábította a Debrecenben kezdettől fogva meghatározó embernek számító, a büntetőkiharcolás műfajában elévülhetetlen érdemeket szerző friss kupagyőztes játékost, aki érthetően ki akarta magát próbálni egy (sokkal) erősebb bajnokságban is.

A német élvonalban természetesen akkor sem hemzsegtek a magyarok, bár azért valószínűleg ma már gondolkodás nélkül elfogadnánk, hogy további öt játékosunk is ott rúgta a labdát: Király Gábor és Dárdai Pál a Herthában, Lisztes Krisztián a Stuttgartban, Hrutka János a Kaiserslauternben, Bódog Tamás pedig az Ulmban – nem véletlen, hogy a válogatottban is mind megfordultak az új idény során. Na, de vissza az ekkor 26 esztendős Dombi Tibihez, akinek az első kinti heteit elevenítjük most fel.

Augusztus 14-én a Frankfurt–Unterhaching találkozót csak nyolcperces késéssel lehetett megkezdeni, annyi ember tolongott a Waldstadion bejárata előtt. A 40 ezer főnyi közönség nem felejtette el az Eintracht bravúros fellépését az előző szezon utolsó játéknapján, amikor a csapatnak sikerült megkapaszkodniuk az első osztályban. A hazaiak a rajt alkalmával ugyanolyan remekül folytatták, ahogy a tavasz végén abbahagyták: óriási meglepetésre ők kerültek a táblázat első helyére a nyitó kör után!

A kizárólag védekezésre berendezkedő újonc müncheniek ellen a vendéglátók három gólt szereztek, és az élete első Bundesliga-meccsén a szünetben csereként beküldött magyar villámember a beállása után bő egy perccel máris tizenegyest harcolt ki az akkor már 1–0-ra vezető Frankfurtnak. Ebből gól lett, majd a 60. percben Ludwig Kögl sárga kapott a feltartásáért. A Bayernnel (igaz, még fiatalon) hatszoros bajnok és BEK-döntős rivális játékos aztán a 79. percben a pirosat is kiérdemelte, amiért buktatta Dombit. A légiósunk ellen elkövetett szabálytalanság révén létszámfölénybe kerülő Eintracht hamarosan bevágta a harmadikat is.

– Nagyon örülök, talán én vagyok a világ legboldogabb magyar futballistája – nyilatkozta utóbb a Nemzeti Sportnak a meccs egyik hőse. – A büntető teljesen jogos volt: jobbról betörtem a tizenhatosra, és az egyik védő egyszerűen ellökött a labda mögül. A sárga és a piros lap is megérdemelt volt: Kögl először elém állt, másodszor pedig elvittem mellette a labdát, ő meg utánam csúszott és úgy rúgott fel.

– Nem bánkódott, hogy csak csereként játszhatott?

– Cserének lenni jobb, mint pályára sem lépni... Persze jobban szerettem volna a kezdőbe kerülni, de talán hamarosan annak is eljön az ideje. Most úgy érzem, nincs félnivalóm, tagja vagyok a szűkebb keretnek, és az első meccsem nem sikerült rosszul.

– Mennyiben volt más az összecsapás, mint a magyar bajnokik?

– Ahogy utána hallottam, ez a találkozó egy átlagos német Bundesliga-mérkőzés volt, de otthon legalább négyes osztályzatot kapott volna. Tény, hogy gyorsabb és keményebb a játék, ám azért nem valami szuper színvonalú. Igaz, ez nyilván nem a csúcs, és a Frankfurt lesz még jobb is. De a különbség nem csak azért van, mert jobbak a német játékosok...

– Hanem?

– Itt minden más, a körülmények, a közeg is. Magyarországon nem könnyű két-háromezer néző előtt játszani, azoknak a meccseknek nincs hangulatuk, és a futballisták is másképp állnak az egészhez. Frankfurtban napok óta az idénynyitó volt a téma, szinte minden csapattársamat megállították az utcán, hogy lelkesítsék, tüzeljék, vagy hogy csak egy mondatot váltsanak vele. Az emberek együtt élnek a futballal, minden a meccsről szól, nem csoda, hogy negyvenötezren voltak a stadionban.

– Önt is megállították az utcán?

– Engem nem, mert még nem ismernek...

Néhány napig nem is kerülhetett közelebb a helyi szurkolókhoz a játékos, mert hazautazott a Moldova ellen felkészülési erőpróbára. Az összecsapás gyenge színvonalat és 1–1-es döntetlent hozott, így Dombi egyedül annak örülhetett, hogy jubilált: az egykor a hollandok elleni 1994-es 1–7 során debütáló labdarúgó, aki 1996–1997 folyamán lett állandó láncszem, ekkor ünnepelhette a 25. válogatottságát.  

Még nagyobb öröm érte a hét végén: szombattól újabb egy hétig a klubja vezette a német tabellát! Pedig a Freiburg közönsége hetven percen át jogosan reménykedhetett, hogy kedvencei győzelemmel mutatkoznak be hazai pályán, hiszen a Fekete-erdeiek megnyugtatónak mondható kétgólos előnyt harcolt ki. Csakhogy amíg ők a biztos fór tudatában visszakapcsoltak, a Frankfurt huszáros hajrát vágott ki.

Weber a 72. percben szépített, majd a Dortmundból igazolt Bachirou Salou momentumai következtek. A togói támadó előbb a második félidőre becserélt Dombi átadásból lőtt a hálóba, majd Falk beadását értékesítette (és lépett fel ezáltal a góllövőlista élére). „Látszott rajtunk, hogy a csapaton belül még nem tökéletes az összhang, így igen nagy örömmel veszem az eddig megszerzett hat pontot" – nyilatkozta a 3–2-es sikert követően Jörg Berger, az éllovas trénere.

Részben a harmadik játéknap is örömtelien alakult, de nem annyira az együttesnek, amely hazai pályán csak 2–2-es döntetlenre volt képes az idény során először – de rögtön kétszer – kapuba találó Duisburggal szemben, ezért rosszabb gólkülönbségével a szintén hétpontos Hamburg mögé szorult a tabellán.

„Csapatom hatalmasat hibázott, amikor kettő egyes vezetésünknél visszavett a tempóból. A kellemetlen harcmodorban futballozó MSV azonnal lecsapott a lehetőségekre" – bosszankodott a vezetőedző. Ezzel szemben Dombi elégedettebb lehetett, hiszen ezúttal volt először kezdő, és Salou az ő remek beadása után szerezte meg a meccs első gólját.

– Túlzás nélkül kijelenthető, hogy fantasztikusan kezdte az idényt. Számított erre?

– Nem gondolkodtam ezen. Azzal mindig tisztában voltam, hogy gyors vagyok s hogy sokat tudok futni, és bíztam abban is, hogy ezt a Bundesligában is igazolom majd. Bejött... Salou egyébként nagyon örült a passzomnak, messziről sprintelt hozzám megköszönni a beadást.  De ha már itt tartunk, el kell mondanom azt is, hogy gyorsan kiderült: a beíveléseim nem tökéletesek, így szinte az unalomig gyakoroltatják velem. Lám, megéri a fáradozás.

– Befogadta már a csapat?

– Az első két győzelem után most vasárnap mindenki szomorú volt, hogy otthon csak döntetlent játszottunk a Duisburggal. Hozzám viszont mindenki odajött az öltözőben, kezet fogtak velem, vagy megsimogatták a fejemet. Ehhez tudni kell, hogy győzelem esetén mindenki gratulál mindenkinek, ám ha olyankor veregetik vállon az embert, amikor a csapata nem nyert, hát az akkor jelenthet valamit. Nekem azt jelentette, hogy a kettő kettő ellenére velem elégedettek voltak, és talán azt is, hogy befogadtak. Esetleg mert látják rajtam, hogy amit tudok, azt az összes meccsen megpróbálom teljesíteni.

A baj talán azzal volt, hogy a válogatottak Eb-selejtezői miatt kéthetes szünet következett a bajnokságban, és ez megtörhette a Frankfurt lendületét. Amikor újrakezdődött a bajnoki körforgás, az együttes zsinórban hat vereséget szenvedett és mindjárt véget értek a szép napok.

Jörg Bergernek mennie kellett, és a helyére érkező, szigorúságáról „hírhedt" Felix Magathnál már nem sok keresnivalója volt az apró termetű magyar légiósnak – a télen (15 pályára lépés után) hazajött Debrecenbe. Onnan aztán hamarosan még egyszer továbbállt, hogy újra nyugaton próbáljon szerencsét: a holland Utrechtnél a kettő közül főleg az első idénye sikerült, amikor 23 ligameccsen kapott szerepet.

Az amúgy püspökladányi születésű Dombi Tibor 2002 nyarán költözött végleg haza a cívisvárosba, ahol már csak a klubjára figyelt – a korábban az atlantai olimpiát is megjáró szélső 2001-ben lezárta válogatottbeli karrierjét (35 fellépésig jutott, s azokon 1 gólig), és mint megbízható veterán részese lehetett a DVSC aranykorának: mostanáig öt-öt bajnoki és Szuperkupa-elsőségnek örülhetett, idén a Ligakupában is első lett, nem beszélve az újabb két MK-trófeáról. No meg kipróbálhatta magát a BL-ben is, ami 35 fölötti magyar játékosként hazai klubból nem sokaknak sikerült eddig...

1939-ben e napon arról számolt be az NS, hogy milyen vita bontakozott ki a közelgő helsinki nyári játékok labdarúgótornája kapcsán az amatőrkérdésről. A futballolimpiát már előzetesen hatalmas érdeklődés kísérte, amit bizonyít az is, hogy máris 19 ország nevezett (akkoriban a selejtezőket még nem hosszú hónapokkal-évekkel az adott verseny előtt kezdték lejátszani, azaz még szó sem volt utolsó pillanatról). A világbajnok csapattal kapcsolatban felröppent a pletyka, hogy mivel Vittorio Pozzo személyesen végzett terepszemlét a finn fővárosban, az olaszok talán a nagyválogatottjukat akarják szerepeltetni. Megkérdezték erről a német Ivo Schrickert, a FIFA főtitkárát (igazából a titkárát, merthogy rajta kívül még nem volt más alkalmazottja a nemzetközi szövetségnek...), aki azt mondta: „Az olimpián csak amatőrök vehetnek részt, ez kétségtelen. Viszont az is bizonyos, hogy az egyes országokban nem egységes az amatőrszabályzat..." A német lapok a bizonytalanságot látván egyöntetűen tiltakoztak az ellen, hogy „félamatőrök, nagy fizetést húzó olasz, svájci vagy francia »klubtisztviselő« játékosok vegyenek részt a tornán". Azt írták: „Remélhetőleg nem engedik az olimpiai amatőreszme megcsúfolását. Vagy pedig mondják ki, hogy minden nemzet szerepeltetheti a legerősebb csapatát, akár amatőröket, akár profikat." E kérdés rendezése aztán elhúzódott egy kicsit későbbre, hiszen a napokon belül kitörő világháború mindenestül elsöpörte az 1940-es olimpiát...

1969-ben e napon a fennállásának 75. évfordulóját ünneplő Vienna labdarúgóklub meghívására két erős magyar együttes vendégeskedett Bécsben. Az első mérkőzésen az előző napon Klagenfurtban a helyi Austriát remek játékkal 5:1-re kiütő Vasas szerepelt a Wacker Wien ellen, és az első félidőben kétgólos hátrányba került. Sikerült azonban egyenlítenie, majd egál állásból indulva szünet után lefocizta a pályáról ellenfelét: ezúttal is K. O. (7:3) lett a vége. Az angyalföldiek góljait Menczel (2), Farkas, Somogyvári, Puskás és Szőke szerezte, valamint volt egy osztrák öngól is. (Az egy nappal korábbi túrameccsen egyébként Farkas János duplázott.) Az est második találkozóján, immár villanyfény mellett, a jubiláló házigazda – amely ebben az évben jutott (egyből) vissza az élvonalba – fogadta az NB I címvédőjét, a Ferencvárost, amely ez alkalomból búcsúztatta el ismét két korábbi sokszoros válogatott klasszisát, Mátrai Sándort és Dr. Fenyvesi Mátét. A Fradi hátrányba került, de Novák egy, illetve Németh két góljával fordítani tudott (Bécsben tehát 3:1-re győzött – itthon viszont az év végén át kellett adnia a trónt az Újpestnek).

1979-ben e napon klubjával együtt cáfolta az őt érintő sajtóhíreket Kevin Keegan, az angol labdarúgó-válogatott és a nyugatnémet bajnokcsapat, a Hamburg támadója. Az (ekkor még csak egyszeres, de hamarosan már duplán) aranylabdás játékosról az a hír röppent fel, hogy az épp elkezdődött idény végeztével megválik a kikötőváros együttesétől, mivel állítólag hároméves szerződést kötött az Egyesült Államok profi bajnokságában (NASL) szereplő Washington Diplomats csapatával. Nos, a Bildnek végül nem lett igaza, mert Keegan a következő nyáron, 29 évesen nem Amerikába ment, hanem haza Angliába, a Southamptonhoz.

1989-ben e napon jelent meg a Népsportban a számszerű összegzés a két nappal korábbi lagosi stadionkatasztrófáról. A Nigéria–Angola vb-selejtező (1–0) alatt és után összesen nyolcan haltak meg: hét szurkoló és egy játékos. A jelentések szerint a 80 ezer néző befogadására alkalmas arénában mintegy százezren zsúfolódtak össze, és az emberek a tömegben egymást taposták össze, ennek esett áldozatául hét személy. Ritka egybeesés, hogy a nyolcadik áldozat esetének semmi köze nem volt az előbbiekhez, mivel a házigazda válogatott legjobb csatára, Samuel Okwaraji a 80. perc táján esett össze a pályán, de hiába szállították kórházba, már nem tudtak segíteni rajta. Halálát ugyanolyan hirtelen szívmegállás okozta, mint 14 évvel később a kameruni Marc-Vivien Foéét Lyonban a Konföderációs Kupán. A 25 esztendős futballista – aki európai évei alatt felsőfokú jogi végtettséget szerzett a római egyetemen, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy hazájában példaképként tekintsenek rá – megfordult az AS Romában, a Dinamo Zagrebben, a Klagenfurtban, a VfB Stuttgartban, valamint az Ulmban is, és épp a tragédia előtt pár nappal írta alá szerződését a belga Berchemmel. A selejtezőcsoportból egyébként Kamerun jutott ki az olaszországi vb-re, ahol aztán a veterán Roger Milla vezérletével szenzációsan szerepelt a csapat.

2009-ben e napon búcsúzott a kétmillió dollár összdíjazású cincinnati tenisztornától Kim Clijsters, aki megszorongatta ugyan a világelső orosz Dinara Szafinát, de 6:2, 7:5-re kikapott. A belga versenyző, aki korábban maga is vezette a WTA-ranglistát, bő két év kihagyás és egy szülés után, szinte „a fakanál mellől" tért vissza, és a rangos viadalon előbb a 12. kiemelt francia Marion Bartolit, aztán a svájci Patty Schnydert (20.), végül a 16 között – bár ezúttal már csak három szettben – a 6. helyen rangsorolt orosz Szvetlana Kuznyecovát múlta felül, mielőtt a negyeddöntőben megadta magát az akkori number one-nak. Ám ez így is nagyszerű bemelegítés volt számára: néhány héttel rá ugyanis végigverte a US Open mezőnyét (2005 után másodszor), köztük mindkét Williams nővért, majd a fináléban a dán Caroline Wozniackit, és ezzel ő lett a verseny történetének első szabadkártyás döntőse, majd bajnoka – egyúttal 1980 óta az első édesanya, aki GS-tornán tudott diadalmaskodni!