Nemzetisport.hu 2011.08.15 09:19 Frissítve: 2015.03.17 02:01

Csodagyerek: 15 évesen a világ legerősebbje

Az alábbiakban az olimpiák történetének egyik kiemelkedő alakjáról, saját sportágának talán a legnagyobbjáról esik majd szó. Az apropót az adja, hogy mindig élmény a régi újságokat lapozgatva olyan írásba botlani, amely egy később híressé váló sportoló pályafutásának korai stádiumában készült, s ezáltal még „tudatlanul", a maga őszinte kíváncsiságával közelít az ismeretlen „alany” felé. Naim Süleymanoglut olvasóink közül is sokan láthatták még versenyezni, de olyanok már kevesebben vannak, akik arra is emlékeznek, amikor legelőször felfedezte a sajtó. Igaz, akkor még nem is így hívták...

 

Naim Süleymanoglu – a Minidaru emelni készül

 

Huszonkilenc éve, 1982. augusztus 15-én az alábbi cikk jelent meg a Népsport Széljegyzet című rovatában:

„Hihetetlen" – kapta fel a fejét a hír hallatán dr. Frenkl Róbert, a közismert sportorvos, a TF tanszékvezetője. Valljuk be, mi sem tettünk másképp. Kételkedtünk, s nem akartunk hinni a hírügynökségi jelentéseknek. Ugyan, legyintgettünk, biztos valami tévedés van a dologban, elnézhették a születési dátumot. S vártunk... Vártuk a helyesbítést, a valódi adatokat. Hiába. Helyesbítés nem jött.

Hogy kételkedésünknek mi volt az oka? A nehézatlétikában eddig még nem találkoztunk csodagyerekekkel. A tudományokban, a művészetekben, a sakkban is felbukkan időnként egy-egy korát messze meghaladó tudású, képességű fiatal. Gondoljunk csak Mozartra, aki már hatéves korában operát írt, vagy éppen a mi Polgár Zsuzsánkra, aki a tábla mellett a bábukkal vitte sokra. Na de súlyemelésben?

Mert vizsgáljuk csak meg a sportág géniuszának, Naim Szulejmanovnak a Sao Pauló-i junior vb-n jegyzett eredményeit. Szakításban 110 kilót ért el, vagyis ugyanannyit, mint tavaly a világbajnok szovjet Kanibek Oszmonalijev, a moszkvai olimpia győztese. Lökésben pedig 140-ig jutott, ameddig múlt évben a lille-i felnőtt vb-n senki! És természetesen az összetettben is diadalmaskodott volna a legjobbak franciaországi versenyén...

Szulejmanov a 250 kilós teljesítményével az abszolút világranglista második helyére került, vagyis nála csupán egyetlen ember, honfitársa, a húszesztendős Hadzsiev emelt többet az 52 kilósok súlycsoportjában. A miértre Frenkl doktortól kértünk választ.

„Szulejmanov nem tizenöt éves! Attól függetlenül, hogy nem láttam őt, bizonyos vagyok abban, hogy a születési dátum szerint ugyan tizenöt, de a biológiai kora tizenhat vagy még inkább tizenhét esztendő. A biológiai érése nem szabályos, túlzottan felgyorsult. A sportban, különösen ilyen korban, előfordulnak túlzottan akcelerált gyerekek, ám ilyen kiugró eredményről még nem hallottam. A fejlődés később lelassul, és körülbelül húszéves korra nála is kiegyenlítődik. Persze ha csak akcelerált lenne ez az ifjú csillag, akkor most nem emlegetnénk a nevét, fantasztikus tehetség is kellett ahhoz, hogy elképessze a világot."

Biztos, ami biztos alapon, hogy minden kétséget eloszlassunk, megkértük testvérlapunk, a Naroden Szport szerkesztőségét is, hogy mutassa be Naim Szulejmanovot. Nos, a gyors telexjelentésből megtudtuk, hogy 1967. január 23-án született Pticsarban, azaz tizenöt és fél éves.

1978-ban ismerkedett meg a súlyemeléssel, jelenleg pedig a plovdivi Vaszil Levszki sportiskola tanulója, s a Kardzsiliben működő Arda egyesületben sportol. A nemzetközi porondon idén debütált, a neumarki ifjúsági Duna-kupán, 240 kilóval. Azóta tíz kilót fejlődött… De nem éri be ennyivel!

„Az én utam a 260 kiló felé vezethet csak. Tudom, hogy most Ivan Abadzsiev (ő a bolgár felnőttválogatott vezetőedzője – a szerző) mellett még többet kell majd dolgoznom. S az ellenfelek sem tétlenkednek, ott van például Hadzsiev vagy a most Sao Paulóban legyőzött Neno Terzijszki is. Szóval Abadzsievnek van kik közül válogatnia…" – mondta Naim.

Határozott beszéd. Mintha felnőtt volna. De hát az is, hiszen Szulejmanov az eredményeivel már bizonyította, hogy ő – felnőtt. Egy 15 és fél éves felnőtt. Lehet, hogy egy új korszak első embere mutatkozott be az ifik világbajnokságán?

NÉVJEGY


NAIM SÜLEYMANOGLU
Született: 1967. január 23., Pticsar (Bulgária)
Súlycsoportjai: 52, 56, 60, 62, 64 kg
Világcsúcsai: 50 felnőtt- és 30 juniorrekord
Kiemelkedő eredményei: 3x olimpiai bajnok (1988, 1992, 1996), 7x világbajnok (1985, 1986, 1989, 1991, 1993, 1994, 1995), világbajnoki 2. (1983), junior-világbajnok (1982), 7x Európa-bajnok (1984, 1985, 1986, 1988, 1989, 1994, 1995)
(Csak az összetett versenybeli titulusait tartalmazza a lista.)

 

Így van, remekül látta az NS korabeli szakírója. Azt persze még nem tudhatta, hogy a mindössze 147 centije miatt később Zsebherkulesnek és Minidarunak becézett kisember testi fejlődése később lehet, hogy normál szintre lassult, de a sportágbeli hódítása nem. A következő esztendőben, 1983-ban már a felnőtt vb-n indult, ám akkor – utolsó alkalommal ilyen rangos viadalon – leszorult az élről, mert a szovjet (örmény) Okszen Miroszjan megelőzte.

Addigra feljebb lépett az 56 kilósokhoz, és nemhogy a kitűzött 260-ig, de 290 kilóig jutott: ezzel az eredménnyel – ha netán nem javul tovább, még akkor is – 22.5 kilót vert volna Los Angeles bajnokára, a kínai Vu Su-téra, sőt egy kategóriával feljebb is simán elég lett volna az elsőséghez a produkciója! Az 1984-es olimpia aranyát azonban kivette a zsebéből a politika, hiszen a szocialista országok zöméhez hasonlóan Bulgária is bojkottálta a játékokat.

Abban az esztendőben egyébként, még mindig a felnőttkoron innen, megszerezte az első Eb-diadalát, majd a következő két évben az európai címvédések mellé a világbajnokit is, immár a 60 kilósok közé erősödve. Igaz, a jegyzőkönyvekbe ekkor Naum Salamanov került – és ez már összefügg azzal is, amiért 1986-ban disszidált.

Szülőhazája elhagyásához elsősorban politikai okok járultak hozzá. A Bulgáriában élő nagyszámú török kisebbséget ugyanis asszimiláció fenyegette, miután a Zsivkov-éra átmeneti engedékenységét (1984-ben megnyitották a határokat, és a vezetők nagy megrökönyödésére több százezer török hagyta el az országot) szigorítások követték.

Az idő tájt – szinte párhuzamosan a Ceausescu-féle romániai, erdélyi falurombolással – kiéleződtek az elnyomási törekvések, a kommunista rezsim ugyanis egy rendeletben névváltoztatásra kényszerítette a török nemzetiségűeket, erőszakkal átkeresztelve a Minidarut is. „Salamanov" ezért sorsfordító döntést hozott.

A török anyától és apától született leendő Süleymanoglu két világbajnoki és három Európa-bajnoki arany gazdájaként az 1986-ban megrendezett melbourne-i világkupán hagyta ott csapatát, majd három napig bujdosott. A záró fogadásról elillanva tévesztették szem elől akkori honfitársai, majd kint élő törökök segítségével az anyaország ausztráliai nagykövetségétől menedékjogot kért.

Nem sokkal később Londonon keresztül az elnöki géppel Isztambulba érkezett, az ankarai repülőtéren pedig Turgut Özal miniszterelnök és óriási tömeg várta, akár a nemzet hősét. A lelkes fogadtatás végleg meggyőzte lépése helyességéről, s az sem zavarta, hogy csak közepesen beszélte a török nyelvet.

A díszvendéggé felértékelődött sportoló elhatározta: további nagy alakításokkal hálálja meg a bizalmat. Gyorsan megkapta az állampolgárságot, Özal pedig olyannyira személyes ügyként kezelte a törökösítését, hogy a bolgár szövetségtől a versenyzési engedély megadása fejében követelt egymillió dollár elküldését ő maga sürgette meg.

Innentől kezdve az út tehát szabaddá vált a csodaember előtt, aki a fenti okokból kihagyta az 1987-es nemzetközi versenyeket. Szöulban persze már ott volt, és – immár Naim Süleymanogluként, a félholdas zászló dicsőségére – mindjárt be is zsebelte az első olimpiai aranyérmét (152.5+190=342.5 kg-mal itt érte el egész élete legjobbját – emlékszünk még a maga idején döbbenetes, 1982-beli 110+140=250 kilójára?).

Zsebherkules ezután is sorra szállította az aranyérmeket, továbbá karrierje során ötven világrekordot adott át a múltnak. Ténykedését rendre értékes ajándékhalmokkal jutalmazták; a szöuli parádéját követően magánbankok, üzletemberek pénztárcája nyílt meg, de akadt, aki ingatlannal ismerte el a nagyságát.

Sokáig nem talált ellenfélre, csak az volt a kérdés, hogy csúccsal nyeri-e a viadalokat, vagy holmi „sallangoktól" mentesen jut-e a jól megérdemelt érmeihez. Első kellemetlen élménye éppen Magyarországhoz kötődik, az 1992-es szekszárdi Európa-bajnokságon összetettben és lökésben is kikapott a bolgár (később horvát) Nikolai Pesalovtól. A kínos vereség előzményei még 1990-re vezethetők vissza, abban az évben ugyanis – makacs gerincsérülésére hivatkozva – Süleymanoglu az ankarai kórházban bejelentette a visszavonulását.

Ehelyett aztán visszatért, sőt 1991-ben megnyerte a világbajnokságot, és ez – a barcelonai elsőséget is beleértve – így ment egészen az 1996. évi ötkarikás játékokig. Legnagyobb riválisa Valeriosz Leonidisz volt, aki egyre jobban megszorongatta, az 1995-ös Eb-n például csak az összetett eredményhirdetésekor állhatott a dobogó felső fokára a kis török.

Ilyen előzmények után következett az atlantai olimpia. Ahogy azt várni lehetett, alaposan meggyűlt a baja a göröggel, aki a 64 kilósok versenyének utolsó gyakorlata előtt még vezetett, ráadásul úgy, hogy 185 kilós lökésvilágcsúccsal ámította el a közönséget. Ekkor lépett színre Süleymanoglu, aki nem rogyott meg a történelmi pillanat felelőssége alatt, és 187.5 kilót lökve, összetettben 335 kilós világrekordot elérve, Leonidiszt két és fél kilóval megelőzve ünnepelhette magát.

A LEGENDÁS TÖRÖK–GÖRÖG CSATA

 


 

 

Az atlantai produkcióját követően – amellyel a világ első súlyemelőjeként három ötkarikás bajnoki címet szerzett (ezt a bravúrt azóta az albániai születésű görög Pyrrosz Dimasz, a grúzból göröggé lett Kahi Kahiasvili/Akakiosz Kakiaszvilisz és a török Halil Mutlu tudta megismételni) csak nőtt a vagyona, holott állítólag már előtte is 21 házzal büszkélkedhetett.

A harmadik olimpiai aranyért 750 ezer nyugatnémet márkát utalt át a számlájára a török kormány, sőt egy kocsival szaporodott az autóparkja is, miközben a Coca-Cola cég milliós szerződéssel kínálta meg. Az őt sztárolók és ajnározók egyébként olyannyira „megrontották" (remélhetőleg csupán átmenetileg), hogy sokszor már csak a dicsőségre tudott gondolni, így például egyszer a következő szavak hagyták el a száját: „Minden siker közelebb visz Hollywoodhoz…"

A pályája csúcsára érő Süleymanoglu három ötkarikás és hét világbajnoki győzelem után ismét úgy döntött – ezúttal már megalapozottabban –, hogy befejezi a pályafutását, ám Sydney, a negyedik aranyérem megnyerésének lehetősége kivédhetetlenül csábította. Utol akarta érni a dán vitorlázót, Paul Elvströmöt, a diszkoszvető Al Oertert és a szintén amerikai atlétát, Carl Lewist – ők hárman ugyanis ugyanabban az egyéni számban négyszer nyertek olimpiát.

A nagy próbát megelőző szófiai Európa-bajnokságon (immár 62 kilósként) tesztelte magát, ám volt honfitársai, Pesalov és a (másik kettővel ellentétben bolgárnak megmaradó) Szevdalin Mincsev is megelőzte. A bronzérem előrevetítette, hogy három év kihagyást követően szinte a lehetetlenre vállalkozik. S valóban, végül nem tudta megfejelni újabb káprázattal addig is egyedülálló pályafutását, a 2000-es játékokon háromszor sem bírt el a 145 kilóval, és mindjárt szakításban kiesett.

Mondhatnánk, illúzióromboló jeleneteknek lehettek szemtanúi a Convention Center lelátóján ülő érdeklődők, akik mind biztosak voltak abban, hogy a zseni ott folytatja, ahol Atlantában abbahagyta. Az önmaga és Törökország elvárásainak megfelelni ezúttal nem tudó, harmadik sikertelen próbálkozása után meghajló Süleymanoglunak a közönség a nagy várakozás utáni csalódottságában is szimpátiatapssal köszönte meg a nagyszerű éveket. A Minidaru zsenialitása nem szenvedett csorbát, méltóságát megőrizve, ha nem is istenként, de emberként távozott a súlyemelés világszínpadáról.

Bár filmszínészi karriert nem futott be (mondjuk ez komolyan fel sem vetődött), illetve – amit még nem említettünk – a politikussá válási kísérletei sem sikerültek (többször indult képviselőjelöltként a választásokon), végszó gyanánt mégis valami pozitívumot kellene írni.

Így hát visszatérünk eredeti profiljához, és eláruljuk, hogy ő volt a harmadik súlyemelő (az eddigi hétből), aki saját súlyának több mint háromszorosát is képes volt a feje fölé lökni, továbbá 505 Sinclair-ponttal őt tartják nyilván a saját tömegéhez mérten minden idők legjobb eredményét elérő versenyzőnek. Hiába, fantasztikus teljesítményével és változatos életútjával a sportágában vitathatatlanul legenda – mint láttuk, szinte már kiskamaszkorától.