Bill Shankly nemcsak a „vörösök" játékát formálta, de a szellemiségét is – maradandó módon (Fotó: archív)

A Manchester Unitedet felvásárló Malcolm Glazer után újabb amerikai üzletemberek fektették be a pénzüket egy patinás angol labdarúgócsapatba: sokáig úgy tűnt, a Liverpoolt egy dubai csoport kaparintja meg, ám a közel-keleti pályázat elbírálása előtt a George Gillett, Tom Hicks páros olyan tervezetet fektetett a Pool vezetői elé, amelyet őrültség lett volna visszautasítani.

Néhány héttel a 2007. február 6-i megegyezés előtt még csak a Montreal Canadiens hokicsapatának első embere, Gillett gondolkozott a tranzakción, ám az NHL All Star-hétvégéjén rábeszélte korábbi üzlettársát, Hickset is, szálljon be, társuljon hozzá.

A Dallas Stars jégkorongklub és a Texas Rangers baseballegyüttesének tulajdonosát nem kellett sokáig győzködni, s mivel köztudomású volt, hogy a liverpooli részvényesek olyan kézbe kívánták adni a klubot, amely azonnal belekezd az új stadion építésébe, a milliárdos kihívást látott a szerepvállalásban. Hiszen Hicks többek között arról lett híres az Egyesült Államokban, hogy sportegyesületeinek a legmodernebb létesítményt húzta fel.

Valószínűleg ez volt az egyik oka, hogy David Moores, a Liverpool főrészvényese és 1990 óta regnáló elnöke úgy határozott, az amerikaiakra bízza az egyesületet.„Alapos mérlegelés után döntöttem úgy, hogy eladom a tulajdoni részemet, hogy ezzel is segítsem a befektetést, amelyre az új stadion és a csapat érdekében a Liverpoolnak szüksége van" – indokolt az elöljáró.

Ami pedig a (másfél évvel korábban a régi szép időket felelevenítve ismét Európa legjobbjává koronázott) klub felvásárlásának részleteit illeti: az amerikai duó 218.9 millió fontot fizetett a Liverpoolért – 174.1 milliót adtak a többségi tulajdoni részért, 44.8 millióból pedig rendezték az addigi adósságokat. Ezen kívül 200 millióból kívánták felépíteni a hipermodern új arénát.

Ezt a fél évtizeddel ezelőtti eseményt azóta már zárójelbe tette a történelem. A szurkolók nemigen tudtak megbékélni a jenki befektetőkkel, akik ráadásul egymással is vitába keveredtek a Pool irányításáról. A helyzet odajutott végül, hogy – némi bírósági procedúra közbeiktatásával – megváltak a még meglehetősen friss szerzeményüktől, amelyet 2010 októberében a szintén amerikai Fenway Sports Group vásárolt meg.

A már 2002 óta napirenden lévő, majd Gillett és Hicks érkezésével új tervek alapján mozgásba lendített stadion-projekt pedig korai stádiumában leállt: finanszírozási nehézségek miatt – 300 millió fontra is szükség lett volna az építkezéshez – a 60 ezer néző befogadására megálmodott, 2011-ben megnyitni szándékozott Stanley Park még messze nem áll. Az viszont biztosnak látszik, hogy ha más formában is, de előbb-utóbb a legendás Anfield örökébe lép.

Új korszak indulhat majd tehát, de a Liverpool FC legnagyobb eredményeit, legszebb esztendeit valószínűleg még sokáig a jelenlegi aréna mondhatja majd magáénak. Márpedig remek győzelmeknek, trófeák garmadájának tapsolhatott az utánozhatatlan hangulatú Kop, amely a létesítmény leghíresebb, leghangosabb, leghűségesebb szurkolótáborát, illetve az általa elfoglalt hatalmas lelátórészt takarja.

Amikor 1892. március 15-én John Houlding, az anfieldi ingatlan tulajdonosa átcsábított a határ északi oldaláról tíz skót labdarúgót, és az 1878-ban létrehozott Evertonból kiválva megalapította a Liverpool FC-t a Mersey partján, akkor az Albert Dock környékén kevesen vizionálhattak olyan jövőt, amelyben a gárda az ország és a kontinens egyik vezető klubja lesz a bajnokcsapatok 5-ször megnyert Európa-kupájával, 18 angol bajnoki címmel, 7-7 FA- és Ligakupával, valamint 3-3 UEFA- és kontinentális Szuperkupával (volt ott még 15 angol szuperkupa is, különböző neveken).

Aztán mégis így történt, s hogy ez így alakulhatott, abban három legendás menedzsernek (továbbá az egyszer majd talán velük együtt emlegetett Rafa Beníteznek, a 2005-ö isztambuli csoda „atyjának") volt döntő szerepe. Közülük – paradox módon – talán az tette hozzá a legtöbbet a BEK- és BL-diadalokkal fémjelzett ötfelvonásos európai hőskölteményhez, aki már nem arathatta le az általa elvetett magból kisarjadt termést: Bill Shankly.

Az Anfield Roadon, a Liverpool FC stadionjának főbejáratánál, a mindig vásárlókkal tömött ajándékbolt előtt ott áll a vörös rajongók által minden idők legnagyobb menedzserének tartott férfiú szobra, a talapzaton egy olyan, aranybetűkkel márványba vésett sorral, amely mindennél jobban kifejezi a mester munkásságának lényegét. „He made people happy".

Igen, másfél évtizeddel a világháború után, éppen kilábalva a jegyrendszer nyomorúságából, Bill Shankly és csapata boldoggá tette egész Liverpool városát. Már több mint három évtizede, hogy eltávozott az élők sorából, de a filozófiája máig ható örökség.

Amikor elfogadta Tom Williams elnök ajánlatát, az együttes a másodosztályban sínylődött. Ha a makacs skót – az ayrshire-i Glenbuck bányászfalucskából – már akkor látta a fényes jövőt, akkor jósnak kellett lennie. Bár búcsúszavai, amelyekkel Huddersfieldben istenhozzádot mondott szeretett játékosainak, utólag szinte próféciaként hatnak: „Nincs más választásom, fiúk. Olyan klubhoz megyek, amelyben minden a futballról szól. Liverpoolban eszik, isszák, élik, alusszák a futballt. Ott van az én helyem."

És ez a hely – az Anfield – bizony ma is az övé. Napjainkig ő minden liverpooli játékos, edző, menedzser és pályamunkás példaképe. A labdarúgásról alkotott víziója, egyáltalán az, hogy miként kell játszani ezt a gyönyörű sportot, ma is ugyanolyan érvényes, mint 1959 decemberében volt. A játékosként valaha ötszörös skót válogatott, a Prestonnal pedig kétszeres FA-kupa-döntős (és ott 1938-ban győzelmet is arató!) Bill Shankly addigra már megjárta Carlisle-t, Grimsbyt, Workingtont és Huddersfieldet, de a szükséges pénz hiányában sehol sem volt képes igazán nagyot alkotni a kispadról.

Liverpoolban nem a pénz hiányzott, hanem egy zseniális menedzser, akit benne véltek megtalálni. És ő nem is okozott csalódást. Az új seprű jól sepert. A csapat akkoriban nem is sínylődött – inkább rothadt, oszlásnak indult az angol futball második vonalában. Az egykor szebb napokat látott stadion – az együttes 1901-ben, 1906-ban, 1922-ben, 1923-ban és 1947-ben már bajnokságot nyert! – omladozott, nem volt megfelelő edzőpálya, s a szakmai stáb éléről hiányzott valaki, aki képes lett volna felrázni letargiájából a gárdát.

Pedig nem akármilyen segítőkkel dolgozhatott az új szakvezető! Bob Paisley, Joe Fagan, Reuben Bennett (közülük az első kettő később átvette a váltóbotot) sem akárkik, de a skót volt a katalizátor. Megpezsdült a város. Hirtelen negyvenezres nézőszámokat kezdtek regisztrálni, s a csapat Shankly harmadik idényében visszakerült az első osztályba. És két évvel a feljutást követően, 1964-ben az angol bajnokot úgy hívták, hogy Liverpool FC! 1965-ben a klub históriájának legelső FA-kupája következett, majd 1966-ban ismét élvonalbeli aranyérem.

Bill Shanklyből egy csapásra az ország legünnepeltebb menedzsere lett. Együttesében pompás fiatal tehetségek bontogatták szárnyaikat – Roger Hunt, Ian St. John, Ron Yeats, Ian Callaghan, hogy csak négyet említsünk –, és 1973-ban Európa is behódolt a „vörös hadseregnek": a Pool az UEFA-kupa elhódításával az első kontinentális sikerét ünnepelhette, mindezt megspékelve egy újabb hazai bajnoki címmel.

1974-ben megint FA-kupa-diadal jelezte, hogy a klubfőnök pazarul végzi a munkáját, miként az is, hogy a hatvanas évek sikeres nemzedékének kiöregedésével olyan újoncokat épített a nagycsapatba, mint Emlyn Hughes, Steve Heighway, Ray Clemence, John Toshack, na meg Kevin Keegan.

És akkor az 1973–1974-es évad végén robbant a bomba: egy szép júniusi napon Bill Shankly bejelentette a visszavonulását, indokként annyit hozva fel, hogy több időt szeretne tölteni a családjával, a feleségével, Nessszel.

A játékosok és szurkolók megpróbálták rábírni elhatározása megváltoztatására, az egyik liverpooli gyár dolgozói még sztrájkkal is fenyegetőztek, ha Shankly nem marad – ám Bill hajthatatlan volt, s átadta a menedzseri tisztséget segítőjének, Bob Paisleynek (akivel aztán három, majd az utána következő Fagannel egy negyedik BEK-győzelmet aratott a klub, mindössze hét esztendőn belül...).

Attól kezdve az anfieldi B-közép, a Kop tribünjéről nézte szeretett csapata mérkőzéseit az 1981 szeptemberében bekövetkezett váratlan haláláig. A végzetes szívrohamot, majd a temetést követő első hazai meccsen gigantikus transzparens jelent meg a Kopon: „Shankly Lives Forever". Azóta harminc év bizonyította, hogy a Merseyside-on ezt komolyan is gondolták.