BAKOS GÉZA 2010.11.28 09:39 Frissítve: 2014.09.09 01:08

Az utolsó igazán rangos magyar kupa-K.O.

Már régóta nem jellemző, hogy magyar kupacsapatok kiütéses győzelmet arassanak, pláne nívós ellenfelekkel szemben, és ugyancsak szinte feledésbe merült napjainkra, milyen is az, amikor valamelyik együttesünk megéri a tavaszt. Amire most visszatekintünk, „kettő volt az egyben" – 1984 végén mindkét vonatkozásban nagy örömöt szerzett az országnak a Videoton, amely felejthetetlen menetelése során ezúttal a Partizan Beogradot zúzta szét a Sóstói Stadionban.

A Videoton kiütötte a Partizant

Huszonhat éve, az UEFA-kupa 1984–1985-ös kiírásának harmadik köre előtt az idény során már harmadízben hangzott el itthon a summázott vélemény egyetlen állva maradt kupacsapatunk kapcsán: nehéz akadály következik számára. A Dukla Praha és a Paris Saint-Germain ellen úgy jutott túl a négy (sőt a PSG elleni második felvonás félbeszakadása miatt tulajdonképpen öt) meccsen a Videoton, hogy egyszer sem kapott ki. Mégis, a legjobb nyolc közé jutásért a jugoszláv Partizant sokan esélyesebbnek vélték ellene a továbbjutásra.

A cseheket (1–0, 0–0 ellenük) a küzdeni tudás, s jó néhány nagy játékos formálta tiszteletreméltó hírűvé, míg a párizsiak (4–2, 2–0, 1–0) fő ereje a sztárokban, a nagy közönséget jelentő hátországban rejlett. A belgrádi fekete-fehérek nem vonultattak fel klasszisokat, ugyanakkor összességében átlag feletti képességű együttest alkottak a (még egységes) jugoszláv labdarúgó-iskola egyik legjobbjaként – fegyelmezett csapatmunkával.

Nem jellemezte őket a lazítás vagy megállás, nem ismerték a finomkodást, a kisasszonyfutballt. Csak egy példa: három nappal a sorsdöntő, idegenbeli kupameccsük előtt olyan szikrázó mérkőzést vívtak Vinkovciban, hogy hét sárgát és három piros kártyát osztott ki a bíró... Az utolsó hetekben vereségek és váratlan döntetlenek érték őket, ám így sem álltak rosszul 15 forduló után: négy pont hátránnyal a harmadikok voltak.

Ami a nemzetközi szereplésüket illeti, a máltai Rabat Ajax kétszeri 2–0-s felülmúlása után a Queens Park Rangers kiütése már európai mértékkel is szenzációnak minősült. Londonban ugyanis 6–2-re kikaptak, Szerbiában viszont 4–0-ra elpáholták patinás angol riválisukat, s ez elégnek bizonyult a harmadik körhöz. Más kérdés, hogy hat gólt tán mégsem lett volna szabad bekapni – Fahrudin Omerovic, aki a nyáron még csak a harmadik számú kapus volt, sem a szigetországban, sem a legutóbbi bajnoki meccseiken nem remekelt.

Mindent összevetve: legalább kétgólos előnyt kellett ahhoz szerezni, hogy a többség nagyjából megnyugodjon a visszavágó előtt.

Fehérvárott 1984. november 28-án már délelőtt szinte karneváli hangulat uralkodott, a mintegy kétezer belgrádi szurkoló hangos dudaszóval és zászlólengetés közepette járta az utcákat. A pálya környéke is hangos volt már jóval a mérkőzés kezdete előtt. A borús, hűvös időjárás ellenére forrósodott a hangulat, és végül mintegy 20 ezer néző gyűlt össze a stadionban.

A Partizan úgy érkezett Magyarországra, hogy Nenad Bjekovics edző még azt is megígérte: támadni fognak, éppúgy, mint Londonban (akkor ugyebár ráfáztak...). A Videoton azonban csírájában meghiúsította az előre eltervezett taktikájukat, mert végig nagyon okosan futballozott. A fehérváriak az elején nem rohantak neki a vendégeknek, hanem higgadtan kivárták azt a pillanatot, amikor először hibáznak a védők. A hazaiak sokmozgásos játékukkal már az első játékrészben még két nagy helyzetet teremtettek Szabó gólján (12. perc) kívül, akkor azonban még baj volt az irányzékkal.

A fordulás után a Videoton gyorsan dűlőre vitte a dolgot, és Szabó vezérletével gyors egymásutánban újabb két gólt szerzett (48., illetve 49. perc), teljesen padlóra küldve ezzel a szerbeket. Nagyon sok támadás futott a széleken. A szélső hátvédek és a középpályások is gyakran elöl tartózkodtak, így sokszor fordult elő olyan helyzet, hogy több hazai játékos tartózkodott a Partizan tizenhatosán belül, mint amennyi védő.

A Vidi gondolkodásban, futógyorsaságban messze felülmúlta ellenfelét, pedig ezen a találkozón nem minden tagja nyújtott igazán jó teljesítményt. A lendület azonban nem tört meg, és jött a harmadik Szabó-találat (74. perc), majd a Májer-gól (80. perc) és a Novath-bomba (85. perc: a képes összefoglalónkban nem látható 25 méteres, gyilkos erejű szabadrúgás a bal kapufáról vágódott vissza).

A piros-kék gárda Európára szóló nagy győzelmet aratott! Ezzel folytatta azt a kitűnő sorozatot, amelyet a prágaiak, majd a párizsiak legyőzésével megkezdett. Ilyen nagy különbségű, kiütéses győzelemre senki sem számított... Ráadásul ez az 5–0 nem véletlenül „kifutott" eredmény volt, hanem nagyon is tudatosan, megtervezett taktika szülötte – büszke lehetett rá a Videoton!

Az együttes kapujában Disztl Péter jól védett, a hajrában akadt néhány bravúros közbeavatkozása. A két szélsőhátvéd, Végh Tibor és Horváth Gábor jól semlegesítette a vendégek csatárait, sőt gyakran előre is tört. A két középső ember, Disztl László és Csuhay József a levegőben és a földön egyaránt biztosan rombolt. Az ő érdemük is, hogy szinte nem is akadt helyzetük a látogatóknak.

A középpályán Csongrádi Ferenc, Burcsa Győző és Vadász Imre jól szervezte az akciókat, s amikor kicsit leült a Videoton játéka, a második félidő egy rövid szakaszában jól védekeztek. Jelentős érdemük vitathatatlan a győzelemben.

Májer Lajos ördöngösen cselezett, több gólban benne volt és rúgott is egy parádésat. Elöl szerepelt még Novath György, valamint a mérkőzés kimagasló egyénisége, Szabó József is, akinek a Népsport mércéjével 10-es osztályzat járt a mesternégyeséért (ha az NS a bajnokikhoz hasonlóan ezúttal is számszerűen értékelt volna). Minden megmozdulása magában hordozta a gólveszélyt.

A „partizánokat" edző Nenad Bjekovics – aki a sorsolást követően még azt mondta: nem ismeri a magyar vidék futballját, csak a fővárosét... –, így értékelt az „informálódás" után:

„Tartottam a Videotontól, de ezen a mérkőzésen a magyar csapat olyan korszerű játékot produkált, amelynek képtelenek voltunk megtalálni az ellenszerét. Kettő nullánál már láttam, hogy bajok lesznek, és sajnos a második félidőben ez be is következett. A Videoton jobb csapat, mint legutóbbi angol ellenfelünk volt, így a továbbjutáshoz már csak a csoda segíthet bennünket. Gratulálok a fehérváriaknak és további sikereket kívánok!"

Kovács Ferenc – aki játékosként még az Aranycsapat időszakában megfordult a válogatottban is, ezenkívül az MTK-val bajnok, többszörös dobogós, kétszer KK-győztes, KEK-döntős volt, a római olimpián pedig bronzérmes, mielőtt trénerkedni kezdett (és lett egy ideig szövetségi kapitány is) – jó órával a mérkőzés után jött ki az edzői szobából. Hatvan percen át állta a hazai és a jugoszláv kollégák, rádiósok, tévések rohamát (miközben már többször megüzenték neki, hogy rá várnak a pezsgőbontással...). Fáradt, de nagyon boldog ember benyomását keltette.

„Csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok együttesem helytállásáról. A Videoton olyan játékot nyújtott, amely közel áll a csapatteljesítmény maximumához. Fizikailag, lelkileg is felkészültünk erre a fontos találkozóra, és csak csodálni lehet azt az energiát, amit játékosaink ebbe a mérkőzésbe fektettek. A pályán az történt, amit ők akartak, minden részfeladatot pontosan végrehajtottak.

A győzelem mindenképpen jogos reményt ad a továbbjutásra, márpedig bravúr lenne, ha az UEFA-kupában a legjobb nyolc közé kerülnénk. Ezúton szeretnék köszönetet mondani lelkes szurkolótáborunknak, mert a győzelemnek a szó szoros értelmében részesévé vált. Úgy érzem, az egész ország szorított értünk, s nagy boldogság, hogy az öt nullával meg tudtuk örvendeztetni azokat, akik szimpatizálnak velünk."

A klubház előtti parkoló, amely néhány méterre van az öltözőépülettől, a lefújás után tele volt emberekkel. Szinte extázisban levő drukkerek kiabálták a játékosok nevét. A legtöbben Szabó Józsefet követelték. És jött a mosolygós arcú középcsatár. Pillanatok alatt embergyűrű vette körül, hogy szinte levegőhöz sem jutott. Öt perc kellett ahhoz, hogy megtegye a húszméteres utat. A többiek is hasonló körülmények között jutottak el a klubszobába.

Ott volt Mezey György szövetségi kapitány is. Sugárzott az arca. „Szép este volt!  Köszönjük a játékosoknak és a Videoton vezetőinek" – mondta, és (az NS-tudósítás megfogalmazásával) „érezni lehetett a szavaiból azt az érzelmi töltést, amelyet a meccs nézése közben gyűjtött magába. Boldog lehetett a kapitány. A válogatott mellett a Videoton olyan fegyvertényt hajtott végre, amelyről indokolt és kell is beszélni, mert így újra van értéke a magyar futballnak! Érdemes dolgozni, verítékezni az edzéseken és hinni abban: tudunk annyit, mint mások."

A klubszoba telis-tele emberekkel. Csongrádi Ferenc, a csapatkapitány most nem csillogott, de annál hasznosabb tagja volt a gárdának. „A Vidi be tudta bizonyítani, hogy egy teljesen mást nyújtó, más felfogásban és ütemben játszó együttes ellen is képes újítani. Amikor kicsit leültünk, mindig akadt, aki egyszer csak megindult, és jött az újabb gól."

Májer Lajos megint „csomót" kötött néhány hátvéd lábára. Három gólban volt kezdeményező, s a koronát az ötödiknél tette fel. „Azt mondják, Sándor Csikar szokott ilyen gólokat rúgni. Nagy megtiszteltetés, hogy az ő trükkjével hasonlítják össze ezt a találatomat."

Szabó körül a két csemete és a felesége tüsténkedett. A játékos kezében pohár, benne kevéske vörös bor. Amikor a találkozó hősét még a mérkőzés előtt megkérdezték, mi várható, „egy kicsit fáj a lábam – jött a válasz –, de sebaj, tudok én ezzel gólt rúgni, ha helyzetbe kerülök..." És nem is akárhányat! Nemzetközi kupaderbin szinte párját ritkítja, hogy egy játékos négy gólt szerez, ráadásul olyan csapat ellen, amilyen a világhírű Partizan.

„Az öt null itt az érdekes... Én most négyet rúgtam, annyit, mint eddig az őszi bajnoki meccseken, de ez eddig még nekem sem jutott eszembe... Tudja, én nem vagyok gyors, ám általában megérzem, hol a kapu, és odaérek, amikorra kell..." – fejtegette immár felszabadultan.

„Melyik góljára emlékszik vissza legszívesebben? – kérdeztük. – Mind a négyre, mert úgy érzem, hogy mindig akkor születtek, amikor szükség volt rájuk. Hihetetlenül boldog vagyok. De igazából akkor leszek az, ha december tizennegyedikén a mi nevünket teszik a serlegbe Zürichben. Ha kiüt minket tizenkettedikén a Partizan, akkor abbahagyom a focit..."

Annyi bizonyosnak látszott, hogy a Partizan a visszavágón ötvenezer fanatikus híve előtt újra megkísérli majd a lehetetlennek látszót. „Az öt null olyan eredmény, amellyel a fehérváriak biztosnak érezhetnék a helyüket a legjobb nyolc között, ha nem a Partizánról lenne szó" – figyelmeztetett a The Times is, felidézve a QPR sanyarú sorsát. Persze a londoniak ellen csak „négy" gólt kellett ledolgozniuk a szerbeknek, míg ezúttal ötöt. Nem is sikerült: Belgrádban a szünetig 2–0-ra elhúztak, de a végeredmény ez maradt, többre nem futotta az erejükből.

Teljesült tehát, ami Dósa Mátyás, a Videoton elnöke még az itthoni odavágó után fogalmazott meg: „Ez a győzelem újra felhívta ránk, magyarokra Európa figyelmét. Nekem különösen jólesett a Partizan elnökének gratulációja. A jugoszláv belügyminiszter helyettese elismerte: sokkal jobbak voltunk! Gyűlnek az értékes, számunkra rangot jelentő nyilatkozatok. Párizsban Georges Marchais, az FKP főtitkára és Jacques Chirac, Párizs polgármestere, a PSG nagy patrónusa beszélt felsőfokokban a Vidiről. Most bővült a névsor. Nem szabad elrontani, amit eddig felépítettünk."

Ha abból indulunk ki, hogy a fehérváriak a tavasszal az akkoriban is jó nevű (és főként: angol!) MU-t, majd a szarajevói Zeljeznicart is kiejtették, míg a magyar csapatok eddigi utolsó európai kupadöntőjének visszavágóján a Realt megverték Madridban – nem rontották el...

VIDEOTON–PARTIZAN
 

 

1934-ben e napon játszotta első szigetországi túrameccsét az Austria Wien labdarúgócsapata, amely négy-öt mérkőzéses vendégszereplésre érkezett Nagy-Britanniába. Akkoriban semmi kétség nem volt afelől, legalábbis a futball őshazájában, hogy fölényük egyértelmű a kontinens országaival szemben, ezért nyilván mindenki esélyesnek gondolta az élvonal hetedik helyezettjét, a Liverpoolt. A hazai gárda ennek megfelelően már az első negyedórában el akarta intézni vendégét, az osztrák védelem azonban Sestával az élen hallatlan energiával rombolta a támadásokat. Húsz perc után már teljesen kiegyenlítetté vált a játék, majd a szünetet követően a „legragyogóbb bécsi iskolát vonultatta fel" az Austria, és az 52. percben Molzer révén megszerezte a vezetést is. Rettenetes erejű liverpooli offenzíva indult ezután, de a látogatók védelme most még magabiztosabban állt a lábán, sőt a 63. percben Molzer újra betalált – majd három perccel később kapufát is lőtt! Az utolsó negyedórára mindkét fél visszaesett, hiszen az addigi iramot nem is lehetett bírni két teljes félidőn keresztül. A merseyside-i közönség a végén „tüntetőleg ünnepelte a bécsi csapatot, az esti lapok pedig nagyon szép szavakban méltatták az Austria nagyszerű győzelmét. Elismerték azt is, hogy a vendégek újra bebizonyították a közép-európai futball magas klasszisát." A hatalmas bravúrnak számító 2:0-s vendégsikert követően a lila-fehér látogatók a Fulham ellen 1:1-et, majd – innentől kezdve már a támadásépítésben igen fontos szerepű sztárjuk, Sindelar nélkül – a Birminghammel 0:0-t játszottak, és csak fárasztó programjuk vége felé, a negyedik alkalommal adták meg magukat először: 3:0-s vereség a Sheffield Wednesdaytől (végül pedig 0:1 az angol tabellán harmadik helyezett Stoke ellen). Remek szereplésük értékét növelte, hogy ekkor épp az utolsó helyen álltak hazájuk bajnokságában. Hogy akkor egyáltalán miként kaphattak ilyen rangos túrára meghívást? Azt még mint korábbi kétszeres bajnoknak (Amateure néven a húszas évek közepén), illetve többszörös kupagyőztesnek szervezték meg számukra. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy éppen ez volt a híres „Wundermannschaft", a „csodacsapatként" emlegetett osztrák válogatott kora, vagyis a „sógorokat" azért jelentős nimbusz övezte – és most már a kissé gőgös angolok is megtanulták tisztelni őket.

1954-ben e napon barátságos futballmérkőzésen szerepelt német földön a Bp. Vasas csapata. Ellenfele Berlin „demokratikus övezetének" válogatottja, vagyis Kelet-Berlin legjobbjaiból összeállított együttes volt (a hírhedt fal ekkor még nem épült meg – majd csak 1961-ben –, viszont maga az NDK és az NSZK már 1949-től létezett a szovjet övezetből, illetve a másik oldalon a nyugati szövetségesek által megszállt zónák összevonásával). A magyar futball vonzerejét – a félelmetes hírnevén kívül – fokozta, hogy azon a nyáron nyerték meg az Aranycsapatot Bernben legyőző (nyugat)németek a világbajnokságot, ami mind a mieink, mind általában a labdarúgás iránti fogékonyságot növelte. Az élcsapatnak számító (de a dobogóra azért még csak elvétve felférő) angyalföldiek fellépésének megtekintésére még a nyugati zónából is sokan átkeltek a keleti részre – egyelőre szabadon megtehették... –, és a program fényét az is emelte, hogy a kezdőrúgást a baráti Csehszlovákia legnagyobb sporthőse, a négyszeres ötkarikás bajnok hosszútávfutó Emil Zátopek végezte el. A meccsen aztán nem volt pardon: Csordás Lajos már a 24. percben négy gólnál tartott... Később ő adta a gólpasszt Berendi Pálnak, így közte ötnél tértek rövid pihenőre a felek. A második félidő elején az ötödik gólját is bevágta Csordás, majd kissé lefékezett a vendéggárda, így lehetővé vált a németek szépítése. A vége 6:1 lett, és a közönség „óriási tapssal köszönte meg a Vasasnak a korszerű játékot". A piros-kékek olyan jól futballoztak, mint már régen nem, sőt abban az esztendőben biztosan nem. Gyarmati János, a házigazdák magyar edzője is dicsért: „Sok külföldi csapat járt már itt, köztük szovjet és dél-amerikai együttesek is, de egyiktől sem láttunk ilyen csillogó és eredményes játékot!" A tudósító egyébként Csordás és (a két hónapja elhunyt) Bundzsák Dezső mellett nem más teljesítményét emelte még ki az egyöntetűen jól szereplő alakulatból, mint a később a klub élő szimbólumává váló balszélsőét, Illovszky Rudolfét (akinek tehát ekkor a nála nyolc esztendővel idősebb Baróti Lajos, másik nagy edzőfejedelmünk volt a trénere).