B. G. 2010.11.25 10:24 Frissítve: 2015.02.17 01:40

Az öngólzsák Gyepes és a Schalke–Fradi

Bár nem futballozott rosszul a Ferencváros az UEFA-kupa 2004–2005-ös csoportkörének harmadik fordulójában, mégis alaposan megkönnyítette a házigazda Schalke 04 dolgát, hiszen Gyepes Gábor öngólt fejelt, és a második találatot is nagy védelmi hiba előzte meg. Különösen az első baki emlékezetes: az azóta már Cardiffban játszó válogatott védő hihetetlen pechszériában volt azon az őszön, nem először, és nem másodszor vette be a saját kapuját... László Csaba együttesének amúgy maradt esélye a továbbjutásra – más kérdés, hogy a következő fellépésén elpackázta azt.

 

Gyepes Gábor (hátul) számára nem a legjobban sült el a
Schalke elleni mérkőzés (Fotó: Meggyesi Bálint, archív)

A Ferencváros volt az első magyar futballcsapat, amely kipróbálta, milyen is egy európai csoportkör. Igen, 1995-ben, amikor az Anderlechtet kiejtve feljutott a BL főtáblájára. De most nem erről lesz szó, hanem amikor 2004 őszén az UEFA-kupában tett hasonlóan. Követőre azóta is csak egyre lelt: a Debrecen az idén harcol ugyanazon a fronton, igaz, egyelőre kevesebb sikerrel (azaz ponttal).

A Fradi szintén bajnok volt hat éve, így a BL-selejtezőben kezdte. Az SK Tiranát csak idegenben lőtt több góllal tudta búcsúztatni, a Sparta Prahától viszont maga is mindössze hosszabbítás után kapott ki 2–0-ra. Átkerült a második kontinentális sorozatba, ahol a Millwallnál 4–2-es összesítéssel bizonyult jobbnak.

Akkoriban még egy-egy csoportot öt-öt csapat alkotott, és mind a négy ellenféllel csupán egyszer kellett (lehetett) megmérkőzni. Mindig volt egy szabadnapos is – így tehát mikor eljött a harmadik kör, a zöld-fehérek még csak a második szereplésükre vártak.

Előtte a majdnem telt házas Puskás-stadionban 1–1-re végeztek a jó nevű Feyenoorddal, és nagyszerű játékuk miatt akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a trófeát két és fél évvel korábban elhódító hollandok szinte örülhettek a döntetlennek. Következett a gelsenkircheni túra a mesésen szép stadionba, a másik nagyágyúhoz.

 

A nagyságrendekkel nagyobb pénzből gazdálkodó és erősítő Schalke a nyáron többek között szerződtetett három brazilt – Brémából a gólkirály Aíltont, a Stuttgart védelmének legjobbját, Bordont, valamint az irányító poszton igencsak hasznos Lincolnt –, miközben az FTC megvált legjobb játékosától, a West Bromwich Albionhoz csatlakozó Gera Zoltántól, hogy például a Bundesliga 2-es 1. FC Kölnhöz igazoló csatárról, Tököli Attiláról ne is beszéljünk.

Az esélyek azért is a németek mellett szóltak, mert a megelőző időszakban bombaformába lendültek. Legfrissebb eredményük a 3–0-s leverkuseni siker volt annál a Bayernél, amely három nappal rá remek 1–1-es meccset játszott Madridban a Reallal. Az Arena AufSchalkéban helyet foglaló több ezer ferencvárosi drukker persze így is bizakodott, és László Csaba vezetőedző is úgy állt hozzá, hogy akár meglepetést is okozhatnak.

A szurkolók boldogsága fokozódott, amikor a mérkőzés előtti délutánon a város egyik terén rég nem látott kedves ismerőssel, Lisztes Krisztiánnal futottak össze. A magyar válogatott középpályása, a Bremen labdarúgója – aki sérülése miatt akkor tájt csak rehabilitációs edzéseket végezhetett – a Ruhr-vidéki településre érkezett szorítani korábbi klubjának. Boldogan ölelkezett össze az örömittas szurkolókkal, és nem derogált neki a díszvendégek számára fenntartott szektor helyett a többi magyar között végigizgulni a kilencven percet.

„Itt az idő, hogy a nyári kaiserslauterni, Németország elleni kettő nullás győzelem után ismét bebizonyítsuk, feljövőben van a futballunk. Persze akkor sincs nagy baj, ha netán vereség lesz a vége, hiszen a Fradi számára két mérkőzés még utána is hátravan" – mondta a sérült játékmester a Nemzeti Sport helyszíni tudósítójának.

Az összecsapás 51 179 néző előtt a következő főszereplőkkel zajlott: Rost – Kläsener (Poulsen, 46.), Bordon (Waldoch, 40.), Krsztajics, Pander – Asamoah, Vermant, Kobiasvili – Lincoln – Sand (Hamit Altintop, 46.), Aílton, illetve Szűcs L. – Vukmir, Lipcsei, Gyepes, Leandro – Zavadszky, Kapic, Rósa D., Huszti (Tőzsér, 66.) – Bajevszki (Sowunmi, 83.), Penksa (Vágner, 72.).

A ferencvárosiak azt ígérték, hogy bátran, nagy elszántsággal futballoznak majd, és ezzel nem is volt baj. A mezőnyben az első percektől kezdve egyenrangú ellenfele volt a magyar bajnok a Schalkénak, azonban jött a 15. perc, és... És jött Gyepes Gábor kapitális hibája. A 16-szoros válogatott védő szerencsétlen mozdulattal stukkolt a bedobásból középre repített labdába, és fejéről az védhetetlenül vágódott Szűcs Lajos kapujának jobb oldalába... Öngól, 1–0 oda.

Helyzet nélkül ért el tehát találatot a közönség által alaposan feltüzelt hazai együttes, de érdekes módon ez a bosszantó momentum nem vetette vissza a mieinket. A középpályások viszonylag gyorsan eljuttatták a labdát Frank Rost kapujáig, sőt gólt ígérő helyzet is akadt, azonban ezek kimaradtak (mint Zavadszky Gábor ziccere a 33. percben). Odaát pedig a 40. percben hiába védett Szűcs Lajos parádésan Aílton lövésénél, a védelem figyelmetlensége miatt Levan Kobiasvili kettőre növelte a Schalke előnyét.

Hatalmas kapuskirúgás után ugyanis Leandro fejéről került a labda brazil „honfitársa" elé, akinek az így adódó remek helyzetéből a 14 méteres, ballábas lövést kapusunk még bravúrral hárította, ám nem szabadult fel az ismét kommunikációs zavarokkal küzdő védelmünk, mert a grúz légiós (a mezőny legjobbja!) Lincolnt hozta játékba, a karmester Aíltonhoz passzolt, aki visszagurított Kobiasvili elé, s a következő pillanatban már ünnepelt a lelátó: a középpályás 14 méterről, bal külsővel gyönyörűen lőtte a labdát a bal alsó sarokba: 2–0.

Hiába tűnt bátornak a Ferencváros, hiába bizonyította, hogy időnként tud annyit mutatni, mint az ajándékba kapott találatokkal elhúzó németek, mindez nem párosult eredményességgel. A két elkerülhető gól lelki terhével küzdő FTC a folytatásban is mindent megtett, és lelkes szervezett játékának köszönhetően mezőnyben továbbra is partiban volt, ám a zöld-fehéreknél több volt a rontott a passz, s az 1997-ben UEFA-kupát nyerő gelsenkircheniek nagyszerű futballja azért fel-felvillant.

Maradt az eredmény, amely persze csalódásként hatott, bár a Bundesligában harmadik helyen álló Schalkétól kikaphat még a magyar bajnokcsapat, a Ferencváros is. Sokan azonban abban bíztak, hogy sikerül olyan bravúreredményt kiharcolnia, mint két héttel azelőtt Budapesten a rotterdamiak ellen... (a vereség annak fényében is fájó volt, hogy a riválisnak mondható skót Hearts Svájcban verte meg a Baselt, azt a csapatot, amelyik ellen a mieinknek egy héttel később a Puskás Ferenc-stadionban így már csak győznie volt szabad).

„Mindkét csapat jó teljesítményt nyújtott. Úgy érzem, ez egy kierőszakolt győzelem volt" – értékelt utóbb Ralf Rangnick, a házigazdák vezetőedzője, míg a túloldal részéről László Csaba elsőre azt mondta: „Nem vagyok bosszús, mert nem játszottunk rosszul. Ám egy ilyen meccsen gyorsabban kellene gondolkodniuk a játékosoknak. Nincs miért szégyenkeznünk, még továbbjuthatunk."

A csütörtöki találkozóról beszámoló német lapok mindent összevetve meglehetősen lekezelően szóltak a Ferencvárosról, és szinte mindegyik megemlítette, hogy szakvezetőjük edzősködése alatt a Schalke 13 tétmeccséből immár 11-et nyert meg. Ezzel szemben a magyar véleményformálók szavaiból az is kiderült, hogy egyáltalán nem játszott alárendelt szerepet a vendégcsapat, amely szervezetten, bátran, támadó felfogásban futballozott, és helyzetei is akadtak (Zavadszky lábában volt az egyenlítés) – két buta gól miatt azonban nem sikerült a pontszerzés.

Már többször érintettük a Gyepes-féle öngólt – muszáj felsorolni, hogyan állt össze a védő hihetetlenül peches szériája.

Szeptember 4-én a Lothar Matthäus-féle válogatott első vb-selejtezőjén (0–3 Zágrábban) a horvátok ellen csereként állt be. A 80. percben Darijo Srna hozta játékba a jobb oldalon Jerko Lekót, aki meglódult a szélen, és az alapvonaltól tíz méterre járt, amikor középre adott. A kapu felé futó, menteni igyekvő hátvéd jobbal rosszul ért labdához, és az a lábáról hat méterről, a kimozduló Király Gábor mellett a jobb alsó sarokba vágódott.

Négy nappal később az izlandiak elleni kvalifikációs meccs (3–2 itthon) 78. percében is szerencsétlenül ért bele. Eidur Gudjohnsen hosszasan vezette a magyar térfélen a labdát, majd balra passzolt Indridi Sigurdssonnak, aki centerezni próbált az alapvonaltól, ám a labda Gyepes Gábor lábán irányt változtatva a bal felső sarokban kötött ki (egyesek ezt a találatot megpattanó lövésként a támadónak adják).

Eztán jött a harmadik öngól a Ruhr-vidéken, de hogy egy ráadással is szolgáljunk: az október 9-i stockholmi selejtező (0–3) 50. percében 1–0-s svéd vezetésnél a Fradi-játékos olyan gyengén és erőtlenül adta haza Király Gábornak a labdát, hogy az teljesen üresen találta Henrik Larssont, aki köszönte szépen, és kétgólosra növelte a skandinávok előnyét....

Ilyen ősz volt ez... Amikor az NS munkatársai bárkivel is a találkozóról beszélgettek, kikerülhetetlen témaként vetődött fel Gyepes Gábor megmozdulása. László Csaba szerint nem mentális gondokról volt szó, a futballista egyszerűen rossz megoldásokat választott, s ezekkel a sorsdöntő hibákkal rontotta le az amúgy jó teljesítményét. A szakvezető úgy vélte, a gól előtt nemcsak Gyepes hibázott, hanem Lipcsei Péter is, akinek jeleznie kellett volna, hogy a társa mögött helyezkedik (állítólag ő szólt is, de a hangzavarban társa nem hallotta meg).

„Sajnálom őt, mert egyébként nagyszerűen játszott, a későbbiekben fontos szereléseket mutatott be, és próbálta a támadásokat is segíteni. Elképesztő, milyen balszerencsés sorozatban van – fogalmazott Szűcs Lajos, aki a meccs hevében még igen dühösen kiabált a hátvéddel. – Hazafelé a repülőn ülve próbáltam lelket önteni belé, de érthetően nagyon maga alatt volt. Mondtam neki, a pályafutása során mindenkinek vannak ilyen kellemetlen sorozatai, ám ez nem tarthat a végtelenségig. Egyre jobb formában futballozott az utóbbi időben, elég erős ahhoz, hogy túltegye magát a történteken."

A megkérdezett külső szakértők közül Matthäus így összegzett: „Kár, hogy a védelem gyengébb napot fogott ki. Gyepes Gábort például el kell marasztaljam, hiszen az, hogy ismét öngólos volt, már nem írható csupán a balszerencse számlájára. Természetesen velem is előfordult, hogy egy tossz mozdulat következtében a saját hálómba rúgtam a labdát, Gábornál azonban ez már egyértelműen a kellő koncentráció hiányának tudható be. Pszichésen fejlődnie kell, mivel így saját magát akadályozza meg az előrehaladásban. Óriási esélyei lennének egy igazán nívós európai bajnokságba igazolni, ezekkel a hibáival viszont állandóan tönkreteszi, amit eddig felépített."

Mészöly Kálmán – a korábbi szövetségi kapitány, a volt 61-szeres válogatott – így látta: „Nagyon sajnálom Gyepes Gábort, mert egy tehetséges játékosról van szó, de ez már nem az első ilyen hibája. Meglepett, hogy a gól után nem bosszankodott, nem kért elnézést, sőt szinte még ő szidta le Szűcs Lajost. A futball azonban ilyen játék, ha az ember nem koncentrál megfelelően, akkor előfordulnak efféle hibák. Persze azt azért remélem, hogy Gyepes valahogy túllép majd ezen. Sokat segíthet ebben neki, ha az edzők, a társak mellette állnak, és támogatják, amiben csak tudják. Összességében sajnálatos az eset, de nagyon nehéz elfogadni."

Korolovszky Gábor, aki ekkor már az Omonia Nicosia légiósa volt, 2001-ben újpestiként éppen az FTC ellen fejelte a labdát a saját kapujába: „Nehéz feldolgozni az ilyen eseteket, leginkább az idő segít a felejtésben. Szerintem Gyepes Gábornak poénra kellene venni az egészet, hiszen mást úgysem tehet. Nekem is volt egy emlékezetes öngólom az Üllői úton, mit mondjak, gyönyörű fejes volt. Akkor tudtam rajta igazán túltenni magam, amikor később a Magyar Kupából kiütöttük a Ferencvárost. A receptem tehát a következő: győzzön a Fradi a Basel ellen, és Gyepes Gábor legyen csapata legjobbja."

Ez sajnos nem teljesült. A zöld-fehéreknek – akik néhány nappal később 4–0-ra kiütötték a Honvédot, így az élen telelhettek az NB I-ben – már az egy pont is sokat jelenthetett volna, ám hiába kezdett jól a csapat (Rósa büntetőjével vezetést is szerzett, és utána is akadt több helyzete), a szünetet követően végig a svájciak kezdeményeztek, és fordítani tudtak (1–2). Adódott lehetőség az egyenlítésre, ám az újabb tizenegyest Szűcs Lajos fölérúgta... (Talán ha előtte a hétvégén nem engedi át megértően a lehetőséget az önbizalom-visszaszerzésre vágyó Gyepesnek – aki bevágta –, hanem maga próbálja növelni a rutinját, ki tudja...)

Noha elméletileg még továbbjuthatott a Ferencváros, mivel a Basel utóbb a Feyenoordot is felülmúlta, a magyar együttes hiába győzött 1–0-ra Edinburgh-ban a Hearts ellen (megint Rósa talált be), ez csak az utolsó hely elkerüléséhez volt elég (no meg edzője jó benyomást kelttett a skótokban, ami később munkavállalás formájában konkrét előnyt is jelentett számára).

Ami meg Gyepest illeti, a 2002 és 2009 között 26 válogatott mérkőzésen szereplő (és ezeken egy gólt szerző) Gyepes Gábor a szezon után nyugatra tudott szerződni, méghozzá Angliába a patinás Wolverhamptonhoz. Ez már önmagában nagy fegyvertény – más kérdés, hogy túl sokat ott nem produkált, így aztán továbblépet a Northamptonhoz, majd egy ideje már Cardiffban futballozik.

A hamarosan a 30. életévét betöltő labdarúgó az idén februárban is rúgott egy balszerencsés öngólt (1–5 a Newcastle ellen a Championshipben), de walesi csapatának hívei körében így sem az öngóljai ugranak be róla az embereknek. Azért ez nyilván nagy könnyebbség.

 


1934-ben e napon látványos fordulót játszottak a labdarúgó NB I-ben. A három fővárosi nagycsapat egyaránt kiütéssel nyert, és mindegyikben akadtak gólzáporral villogó csatárok. Az éllovas Hungária Óbudára látogatott, ahol – „tüntetően modern futballt játszva" – 6:3-ra megverte a III. ker. FC-t. Bár csatársorában olyan ászok szerepeltek, mint Sas, Cseh és Titkos (hátrébb pedig Turay), a balösszekötő Szabó III volt az, aki egymaga négy gólig jutott. A második helyen álló Ferencváros a vidék legjobbját, a Bocskait fogadta, amelynek szemre nagyon szépen játszó csatársora peches volt és – legalábbis a vezető gól befejelése után – meddőnek bizonyult a gyors zöld-fehér védelemmel szemben. Az 5:1-re fordító Fradiból a jó formáját ismét meglelő Sárosi tudott triplázni. Az Újpest eközben az Attilát fogadta, és Jávor három, illetve Avar két góljával biztosan múlta felül 5:0-ra a miskolciakat. E meccseknél „egzotikusabbnak" tekinthetjük a Soroksár–Phőbus alsóházi helyosztót, melynek egyik érdekessége az volt, hogy az Újpestről induló vendégcsapat nem akart két órán keresztül a városon  át zötykölődni, ezért hogy ne tegye ki játékosait a hosszú „villanyosozásnak", inkább a kényelmesebb megoldást, a saját autóbuszt választotta (amelyen kellő számú jelentkező esetén szurkolóknak is biztosítottak helyet). Végül ez sem segített a vendégeken, akik vezettek ugyan a szünetben, mégis kikaptak 3:2-re. Na de hogyan! Még gól nélküli állásnál a játékvezető nem adta meg a soroksáriak lesről született találatát, ami miatt a szünetben „éktelen lárma tör ki. A bejáratnál egy sereg izgatott szurkoló tömörül, karok emelkednek, ütések csattannak, a bírót úgy kell betuszkolni az öltözőbe. A kedélyek még jobban háborognak, egyesek soroksári vezetőnek adták ki magukat, ordítanak, fenyegetnek, lökdösnek, be akarnak törni a bíróhoz, és csak két szuronyos csendőr tud nagy nehezen rendet teremteni. Mindez a meg nem adott gól miatt. A játékvezető csak ennyit mond: Ötméteres lesállás volt. »Érte önt ütés?« – kérdjük tőle. »Azt láttam, hogy körülöttem másokat ütlegelnek, de engem nem.« A kivonuláskor is nagy tüntetést rendez a közönség – most azonban csak kiabálnak..."  (Az idény végén Újpest, Ferencváros, Hungária sorrend alakult ki, a 6–7. helyen a Phőbus, Soroksár duóval, míg a 9–11.-en a Bocskai, III. ker., Attila hármassal – mind bennmaradtak tehát.)

1964-ben e napon felkészülési mérkőzést játszott a nyugat-németországi Trierben az MTK.A budapesti kék-fehérek – akik hat évvel korábban még magyar bajnokságot nyertek egy sztárokkal zsúfolt roppant erős mezőnyben (igaz, ebben a szezonban már csak a középmezőnyben zártak) – alaposan elmaradtak a várakozásoktól, és súlyos vereséget szenvedtek: 7:1-re kaptak ki a Mosel Stadionban a helyi Eintrachttól. Pedig a házigazda együttes csupán a „Délkeleti Ligában" (helyesebben délnyugaton, a Regionalliga Südwestben) szerepelt, ami a magyar szaklap szerint az itthoni NB II-nek felelt meg (valóban, ez a bajnokság a területi alapon elrendezett öt csoport egyike volt, hiszen Bundesliga 2. ekkor még nem létezett).