BAKOS GÉZA 2010.09.01 10:08 Frissítve: 2015.03.29 03:01

Az évszázad meccse: duplán is háborúban

Két világrendszer asztal mellett megvívott háborújának tekintették és nevezték is sokszor az évszázad meccseként elhíresült 1972-es Fischer–Szpasszkij világbajnoki döntőt. A csodagyerekből félelmetes sakkfenoménné váló amerikai játékos extravagáns személyisége és szereplései miatt is legendás mérkőzés a szovjet hegemónia (átmeneti) megingását hozta, ami a hidegháború közepén különösen nagy visszhangot keltett. Fischer később játék nélkül vesztette el a trónját, melyet pontosan húsz évvel nagy sikere után a délszláv háború miatt ENSZ-embargó alá helyezett Kis-Jugoszláviában szerzett vissza – legalábbis a veterán zseni így értelmezte a reykjavíki meccs visszavágóját.

A két sakkfenomén 1992-ben újra találkozott

Kettős évforduló van ma: 1972-ben ezen a napon lett a sakkozás 11. világbajnoka Bobby Fischer, aki kereken húsz évvel később belevágott a tekintélyes nyereményalap révén tető alá hozott visszavágóba is – melyet ismét megnyert Borisz Szpasszkij ellen. Mielőtt azonban a két párosmérkőzéssel foglalkoznánk, mindenképpen muszáj bővebben is kitérni arra az emberre, aki nélkül nem válhatott volna „mitikussá" az egész vetélkedés.

Egy zseni a hadak útján

A chicagói születésű, de Brooklynban felnövő – és kutatások szerint valójában félig magyar származású – Robert James Fischer valódi sakklegendának számít, széles körben minden idők egyik legnagyobbjának tekintik. Csodagyerekként indult, aki 14 éves korától, 1957 és 1966 között nyolc amerikai bajnokságon szerepelt, és mindet legalább egypontos előnnyel nyerte meg, az 1963-ast például 11–0-s hibátlan mérleggel, ami természetesen az egyetlen ilyen eredmény a sorozat történetében. Tizenöt és fél esztendősen az addigi legfiatalabb nagymester, illetve a legifjabb világbajnokjelölt lett.

A vb-cím felé vezet úton nagy küzdelmet követően az amerikai tini nem tudta átverekedni magát a „szovjet falon" – ezeken a körmérkőzéses tornákon a sakkélet elitjét létszámban és minőségben is uraló keleti (sakk)birodalom kiválóságai előszeretettel osztoztak meg egymással a pontokon, magukat kímélve és erejüket tartalékolva a többiek ellen –, ahogy három évvel később, 1962-ben sem. 1967-ben pedig nyerő helyzetből lépett vissza a zónaközi döntőben.

Fischer 1970-ben újult erővel indított rohamot a sakkvilág csúcsának meghódítására – ami a következő néhány esztendőben történt, az a sportág krónikájának legfényesebb lapjaira íródott. Ez a bizonyos negyedik nekifutás, a nagy menetelés világszerte ismertté tette a nevét a bábuk világa iránt amúgy közömbös tömegek előtt is, a sakk pedig egy időre vezető téma lett a médiában.

Ott kezdődött, hogy az amerikai géniusz magasabb pénzdíjakért és jobb versenyzési feltételekért küzdve egész pályafutása alatt folyamatos harcban állt a viadalok rendezőivel – erőfeszítéseinek gyümölcsét elsősorban a későbbi nemzedékek aratták le. Ekkor épp hazája szövetségével nem tudott megegyezni a torna formájában és javadalmazásában, így nem indult el a világbajnoki selejtezőnek is számító 1969-es országos bajnokságon. A három továbbjutó egyike, a hazánkból kivándorolt Benkő Pál azonban átengedte neki a helyét, így az ifjú titán mégis részt vehetett a folytatásban.

Előtte azonban 1970-ben részt vett Belgrádban a Világválogatott–Szovjetunió találkozón (a maga idejében már ezt is az évszázad mérkőzésének nevezték), és tőle szokatlan módon beérte a második táblával a nála amúgy alacsonyabb Élő-pontszámú dán Bent Larsen mögött. Csapata 20.5:19.5-re kikapott, de a saját párviadalát 3:1-re megnyerte az exvilágbajnok Tigran Petroszjan ellen.

Aztán Hercegnoviban a nem hivatalos villámsakk-vb-n 22 partiból 19 pontot szerezve „lealázta" a rangos mezőny t – az ezüstérmes Mihail Tal 14.5 ponttal zárt. Még belefért az idejébe az is, hogy Rovinjban/Zágrábban és Buenos Airesben is óriási fölénnyel megnyerjen egy-egy versenyt, majd év végén elment a zónaközi döntőre. Ezúttal 3.5 pont előnyel győzött, egyúttal nyolcra növelte a sorozatban megnyert tornái számát!

1971-ben is hasonló hatásfokkal szerepelt. A vb kieséses szakaszában példa nélküli módon előbb a szovjet Mark Tajmanovot, majd Larsent söpörte le 6:0-ra. Utóbbi nem sokkal korábban még előtte volt elsőtáblás a világválogatottban, egyúttal az egyetlen versenyző, aki meg tudta verni Fischert a zónaközin...

Miután bemelegítésként egy manhattani villámsakkviadalon 22 pontból 21.5 ponttal diadalmaskodott, Petroszjan következett a világbajnokjelöltek küzdelemsorozatának döntőjében  Mivel az első menet az amerikaié lett, elképesztő rekordot állított fel: zsinórban immár a huszadik partiját nyerte meg a vb-küzdelmek során! Az örményt pedig végül 6.5:2.5-lel „tette félre" az útból. Dicsőségét a Life magazin címlapja is hirdette, és egyes kutatások szerint a hetvenes évek elején oly mértékben kiemelkedett a mezőnyből – közvetlen riválisaihoz képest is –, mint senki más a megelőző száz esztendőben.

Immár kihívhatta Szpasszkijt, aki 1969-ben Petroszjant fosztotta meg a tróntól, egyúttal folytatva a szovjet láncolatot. Ám bármilyen nagyszerű játékosnak számított, egészen fiatal korából is szenzációs eredményekkel, 1972-ben Fischer volt a legjobb a világon, már a döntő előtt is: soha senki korábban nem jutott 2785 Élő-pontig, amely révén 125 egységgel előzte meg a regnáló világelsőt! Nem véletlenül mondták, hogy a formája a csúcson járt, miközben az oroszét mérsékeltnek érezték akkoriban a szakértők.

Csakhogy ahhoz, hogy ez mérhető valósággá is váljon, le kellett ülniük az asztalhoz, de már ez is nagyon nehezen ment. Fischer nem volt megbékélve sem a helyszínnel, sem a pénzdíjjal. Ő Belgrádba szeretett volna menni, ám aztán hosszas viták után elvetették a megosztott rendezés ötletét is, így Izland fővárosa maradt egyedül a kalapban.

Az anyagi kondíciók szintén ellátták témával a vb körítésének problémáit a széles nyilvánosság felé tolmácsoló nemzetközi sajtót – ez a kérdés úgy rendeződött, hogy az eredeti 125 ezer dollárt egy londoni üzletember felajánlása megduplázta. A komplett negyedmilliós összeg tavalyi árfolyamra átszámítva mintegy 1.27 millió dollárnak felelt meg... Az amerikai végül áldását adta a döntőre.

Két világrendszer ütközete

Júliusban végre elrajtolhatott az „évszázad mérkőzése", amely Bobby Fischer számára az utolsó lépcsőt jelentette, hogy végre ledöntse az általa jókora ellenszenvvel kezelt szovjet „sakkhadsereg utolsó bástyáját" is. Tekintettel a két ország világpolitikai helyzetére, ezt még megtoldotta a média és a közvélemény fokozott érdeklődése a hidegháború asztalok melletti hadszíntere iránt. Hamarosan kiderült, hogy a meccs a felhangok nélkül is paprikás lett.

Szpasszkij, aki addig sohasem kapott ki riválisától, kihasználta vetélytársának egy könnyelmű lépését (aki egy gyalogot ütött le túl kockázatos módon), és rögtön vezetést szerzett – kettejük egymás elleni mérlegét tekintve világossal négyből negyedszer jobbnak bizonyulva. Legközelebb viszont már ennyit sem kellett tennie, hogy 2:0-ra alakuljon az állás.

Fischer tíz perccel a második játszma előtt telefonon közölte, hogy nem hajlandó folytatni, amíg nem távolítják el a teremből a három rejtett kamerát (ugyanis a párharcnak megvolt a maga szerződéses televíziós partnere). A tévések persze (most még) nem engedtek, és a szabályoknak megfelelő egyórás türelmi idő után a főbíró kihirdette a tábla mellett várakozó szovjet győzelmét.

AZ 1972-ES MÉRKŐZÉS
 

A következő, sorsdöntő napok sportdiplomáciával és alkudozással teltek. Egyből felvetődött például, hogy ez a fajta távolmaradás az egész fináléról való kizárást is maga után vonhatja. Az amerikai mindenesetre kevéssel az éjféli határidő előtt benyújtotta írásbeli fellebbezését.

Másnap négytagú versenybíróság ült össze, és miközben a kihívó – szokásához híven – a szállodai szobájába zárkózott, Szpasszkij meg horgászni ment, a döntnökök azon tanakodtak, hogy ha a további napokon is ez a (vb-döntőn soha korábban nem tapasztalt) forgatókönyv marad, akkor vajon meg kell-e várni a 12:0-s vagy 13:0-s végeredményt? A FIDE szabályrendszere ilyen helyzetekre érthetően nem volt felkészülve... Végül az ítészek 3:1-es szavazataránnyal elutasították a fellebbezést, azaz jogerős lett a 2:0-s állás.

Nem volt játék, mégis általános pezsgés övezte a párviadalt. Fischernek két ügyvédje is tevékenykedett ekkor Reykjavíkban, Max Euwe, a nemzetközi szövetség elnöke pedig jelezte: a renitens sakkozónak még legfeljebb két ilyen dobása van, aztán „lefújják" a mecset.

A nemzetközi média pedig izgatottan, sokszor címoldalon elemezte a fejleményeket – a szocialista táborban például elégedetten üdvözölték az olyan beszámolókat, hogy állítólag Amerikában is elítélik bajnokuk furcsa viselkedését (pedig sikerei nyomán az Egyesült Államokban ezekben az években óriási virágzásnak indult a sakk, mindenki lelkesedett), míg egyes itteni újságírók odáig ragadtatták magukat, hogy a „sportszerűtlenség szellemét a palackból kiszabadító" Bobbyt a Rómát felgyújtó Néróhoz vagy a műkincsrombolókhoz hasonlítsák...

Eljött a harmadik játszma napja. Információ érkezett, hogy Fischer jegyet foglalt a New York-i gépre, s mindenki találgatta, hogy megjelenik-e a mérkőzés helyszínén. Két órával a kezdés előtt röppent fel a hír: megegyezés született, és az amerikai hajlandó a kiállítási csarnok színpada mögött lévő kisebb teremben asztalhoz ülni.

Csak a két versenyző, a főbíró, meg egy kamera, hogy az élő élmény nélkül maradó nézők legalább egy nagyméretű kivetítőn követhessék a lépéseket. Amikor az illetékesek közölték a közönséggel a változást, az így is nagy tapssal fogadta a bejelentést – örült, hogy legalább megy tovább a párharc!

Nagyon fontos tudni, hogy Szpasszkijt a Szovjet Sakkszövetség határozottan utasította: utazzon haza a helyszínről. Ha megteszi, a botrányban való vétlensége tükrében valószínűleg megtartja világbajnoki koronáját. Ő azonban nem engedelmeskedett, és a módosított körülmények között is vállalta a folytatást, mivel valós küzdelemben szerette volna megvédeni a címét.

Fischer pedig a megszokott módon pár perc késéssel megjelent, mosolyogva kezet nyújtott és indulhatott a tényleges küzdelem – eme egyetlen parti után majd ismét már a nagyszínpadon, mostantól mindenféle különösebb incidens nélkül!

A továbbiakat röviden is össze lehet foglalni. A kihívó megnyerte a nagy nehezen sorra kerülő harmadik, majd az ötödik játszmát is, a hatodikat pedig úgy, hogy látványos teljesítményét a végén még orosz ellenfele is megtapsolta a nézőkkel együtt. Larsen mint szakértő a tizedik felvonás után így nyilatkozott: „Fischer csodálatos támadójátékot mutatott be. Most már biztos, hogy Szpasszkij elvesztette a címét. Három pont a hátránya és nagyon gyengén játszik."

A nagy balhét követő 19 partiból egyetlenegy lett csak az övé a döntetlenek és hét vereség mellett – hiába hozatott menet közben ő is új, kényelmes széket magának, ahogy riválisa még az elején (annak idején abból is „ügy" volt). A 21. játszmában világossal a tőle teljesen szokatlan szicíliai védelmet választotta, jóval több időt is használt fel, majd a 20. lépésben durva hibát követett el és egyre hátrányosabb helyzetbe került. A 40. lépés után borítékolta a folytatást, amely tehát függőben maradt.

Másnap, szeptember 1-jén Szpasszkij telefonon értesítette a nyugatnémet Lothar Schmid főbírót – a Winnetou-regényeket író Karl May dédunokáját... –, hogy további lépés nélkül feladja a küzdelmet. Bobby Fischer tehát 12.5:8.5 arányban győzött, és ezzel a sportág első amerikai születésű világbajnoka lett – egyben negyedszázad után az első nem szovjet uralkodó. Vagy ahogy a holland nagymester, Jan Timman fogalmazott: „a magányos hős térdre kényszerítette az egész birodalmat".

Kiderült tehát, hogy a játszmákon kívüli történések mélyebb nyomot hagytak a szovjet versenyzőn, aki az idegek csatájában alulmaradt – a tehetsége és fanatikus sakkszeretete által amúgy is fölémagasodó – Fischerrel szemben. Aki a hazájában igazi híresség lett: egymást követték az ünnepségek, a különböző reklám- és televíziós felkérések (előbbieket nem vállalta!), és ő pózolt a Sports Illustrated címoldalán is. Valamint majd zsinórban harmadszor is neki adták a sakkozók Oscar-díját.

A szép napok után azonban megint a konfliktusok következtek. Nem tudott megegyezni a FIDE vezérkarával az 1975-ben esedékes címvédésének (szakmai) feltételeiről, mivel a háromból, amit megszabott, először kettőt nem fogadott el a szövetség, később már csak egyet (csupán néhány szavazaton múlott). Végül aztán Euwe két és fél évi „hatalom" után megfosztotta őt a címétől, amelyet a kihívó Anatolij Karpov kapott meg.

A veretlenül „letett" Fischer önkéntes száműzetésbe vonult, és – gyakorlatilag 1972-től kezdődően – egészen 1992-ig már nem is játszott versenyszerűen. Azért közben nemzedékek nőttek fel a korábbi játszmáin, hiszen fénykorában rendkívül élvezetes, dinamikus sakkot produkált. Végül az elszigeteltségből magyar segítség rángatta ki.

Sakkháború '92

Egy fiatal lány, Rajcsányi Zita közvetítésével sikerült összehozni, hogy a jugoszláv sakkéletben befolyásos, remek menedzseri és diplomáciai érzékű újvidéki Kubát János megszervezhesse az „évszázad mérkőzésének visszavágóját", amelyet 5 millió dolláros nyereményalappal pontosan az 1972-es vb-finálé utolsó napjának évfordulóján kezdtek el a megnyitóval (és másnaptól a játszmákkal).

A bajnokként soha le nem győzött Fischer ragaszkodott ahhoz, hogy hivatalosan továbbra is ő a világelső (szerinte az őt követő Karpov-Korcsnoj-Kaszparov-korszak „áldöntőit" mind előre megtervezték, megkomponálták), míg a sajtó idehaza „Sakkháború '92" néven reklámozta a párharcot.

Ebben a régi ellentétek mellett már inkább az volt, hogy a szétesőben lévő Jugoszláviában éppen véres harcok dúltak, ezért a Biztonsági Tanács a szerb dominanciájú, Szlobodan Milosevics-vezette „maradék kis-jugó" területet embargó alá helyezte. Bobbynak pedig amerikai állampolgárként ilyen az országban nem szabadott volna hivatalos sportrendezvényen részt vennie, a kongresszus ugyanis igen rossz szemmel nézte a bojkott megszegését!

„Nem érdekelnek az ENSZ szankciói és maga az ENSZ sem. Meg akarom védeni húsz évvel ezelőtt kivívott világbajnoki címem, ez minden" – mondta Fischer, aki emellett a tévések nagy örömére, 150 hazai és külföldi újságíró előtt leköpte hazája pénzügyminisztériumának hivatalos okiratát, amelyben arra figyelmeztették: „ne kereskedjen ellenséges területen az ellenséggel, mert akár tízévi szabadságvesztéssel is sújthatják".

A félig a ma már Montenegróhoz tartozó Szveti Sztefan-szigeten, félig Belgrádban megrendezett esemény megnyitójának megadták a módját: alkalmi balettelőadás, koktélparti, tűzijáték, meghívottként fontos állami vezetők. Másnap pedig Fischer pontosan(!) érkezett meg a helyszínül szolgáló terembe, ahol a két veteránon kívül csak a bírók lehettek – a nézők a szomszédból figyelhették a játszmákat. A Maestral Szálló visszhangzott a tapstól, amikor az amerikai pontosan húszévnyi kihagyás után ismét meghúzott egy lépést a nyilvánosság előtt!

Ami magát a sakkot illeti, az ekkor már jó régen francia állampolgárságú Szpasszkij jóval túl volt a fénykorán, nem vette annyira komolyan a játékot, mint egykor (bár ő sosem a szívós felkészülésre esküdött, inkább szeretett a megérzéseire, az ösztönös tudására hagyatkozni). A világranglista 96-102. helyére csúszott vissza az évek folyamán. A nála hat esztendővel fiatalabb Fischerről kevésbé lehetett tudni, mire képes éppen, de ahogy egy utólagos értékelés írta róla: a mérkőzés partijai egyértelműen jelezték, hogy a sakktól nem szakadt el, a tudása nem kopott meg (túlzottan).

Szakértők azonban attól tartottak, hogy az amerikai egykori feltételeinek megfelelően kiírt, az egyik fél tizedik győzelméig tartó csata legalább negyven napig elhúzódik majd. Nos, alábecsülték: szimbolikusan pont 64 nap kellett ahhoz, hogy minden idők negyedik leghosszabb párosmérkőzésének végén, november 5-ére Bobby Fischer 17.5:12.5-re, azaz a megnyert partikat számolva 10:5-re felülkerekedjen. Hatalmas ünneplés kezdődött Belgrádban, a léggömbökkel feldíszített teremben a több ezer jelenlévő lelkes „Bravó, Bobby!" kiáltásokkal köszöntötte a győztest, akinek nyakába jókora babérkoszorú került.

„Boldog vagyok, hogy megvalósult hosszú évek során dédelgetett álmom és megvédhettem világbajnoki titulusomat. Óriási mérkőzés volt, Borisz rendkívüli és igen sportszerű ellenfél. Elégedett vagyok a mutatott játékommal és az eredménnyel egyaránt" – nyilatkozta a 49 éves Fischer, aki megpendítette annak lehetőségét is, hogy egyszer talán újra összecsap majd Szpasszkijjal.

„Őszintén bevallva, jobb teljesítményre számítottam, úgy véltem, 10:7 arányú tisztes vereséget érhetek el. Mindketten hibáztunk néhányszor, de a meccs minőségéről, harci szelleméről, a felvonultatott ötletekről csak jókat lehet mondani. Viszont rendkívül fárasztó volt számomra, hogy öt nap alatt négy partit kellett vívni, ezt a tempót csak Bobby bírja ki, aki született bajnok és valóságos superman" – értékelt az orosz-francia vetélytárs.  

Az amerikai a közönségtől szerbül köszönt el, azzal, hogy „viszontlátásra", a közvélemény pedig már a hivatalos világbajnok Garri Kaszparov és Fischer álommeccséről álmodozott (a szovjet bajnok amúgy úgy vélte, hogy a nagy veterán ugyan jó, de semmi extra – szerinte nem tudta volna őt megszorongatni).

A valóság azonban mást hozott – a sakkelitbe a hányatott sorsú exbajnok már nem tért vissza. Sőt hazájába se (ahol zsidóként hangoztatott antiszemita nézetei folytán amúgy sem néztek rá jó szemmel): a rá váró szankciók miatt élt Németországban, évekig (rejtőzködve) Magyarországon, aztán a Fülöp-szigeteken és Japánban is.

Utóbbi helyen kapcsolták le érvényét vesztett amerikai útlevelével, ám sokan összefogtak, hogy ne adják ki az Egyesült Államoknak, és végül legnagyobb sikerének helyszíne, Izland fogadta be, soron kívüli eljárással állampolgárságot kínálva neki 2005-ben. Ott, az északi szigeten halt meg három évvel később – de már jóval korábban halhatatlanná vált.

 

 

1932-ben e napon a Nemzeti Sport szerkesztősége a Teréz körút és a Podmaniczky utca sarkán lévő fényképkirakatába a Los Angeles-i olimpia zárónapján készült felvételek közül kihelyezett hármat, hogy a nagyközönség is megcsodálhassa, amint a játékok központi stadionjának tetején ott lobog a vízipólósaink (legelső) ötkarikás sikerét hirdető magyar zászló, illetve egy másik képen a dobogó tetején állnak (már sokadszor diadalmaskodó) kardozóink. E két fotó a lapba is bekerült, míg a harmadikon vívóink és gyorsúszóváltónk tagjai várták az ünnepélyes eredményhirdetést (utóbbiak harmadikok lettek, az „egy szem" francia Jean Taris mellett egyedüli európai érmesként a férfiszámokban). Ugyanezen a napon az újság megtudta, hogy kardbajnokaink zöme a tengeri átkelés után ekkor már Párizsban volt, ahol egy kicsit körülnéztek, s néhány nappal későbbre ígérték magyarországi érkezésüket (amelyet aztán a vonat útvonalán végig látványos fogadások és ünnepségek kísértek).

1952-ben e napon arról írt egyik „mozgalmi" hírében a Népsport, hogy a helsinki olimpián elért hatalmas magyar sikerek arra serkentették fiataljainkat: kapcsolódjanak be ők is a sportéletbe. Ezért az Egyesült Izzó DISz-szervezete (DISz = Dolgozó Ifjúság Szövetsége) felhívással fordult hazánk ifjúságához, hogy minél többen szerezzék meg az MHK-jelvényt (MHK = Munkára, Harcra Kész). A kezdeményezés nyomán a Ganz Villamossági gyárban is akcióba lépett a DISZ-bizottság, és felkérte a vállalat sportkörének elnökét, hogy támogassák a fiatalokat az MHK-próbákra való felkészülésben. Utóbbiak maguk azt (is) kérték, hogy a sportköri vezető „szervezze be" több ötkarikás hősünket, így a tornász Korondi Margitot, a kalapácsvető Németh Imrét, valamint női röplabda-válogatottunk tagjait. Élsportolóink közül Korondi Margit már jelezte is: hetente kétszer segíteni fog az MHK-zni készülő fiataloknak.

1962-ben e napon játszott a Nyári Nemzetközi Labdarúgó-bajnokság elnevezésű sorozatban az Újpest, amely – részben válogatottunk hétvégi, lengyelországi fellépése miatt – tartalékos felállásban próbálta ledolgozni a három nappal korábban összeszedett hátrányát a pozsonyi Slovnaft (a mai Inter Bratislava) ellen. Az első félidőben túlságosan lassan futballozó lilák szünet után feljavultak, de csatárjátékuk meddőségére jellemző volt, hogy mintegy tíz nagy helyzetből sem tudtak a kapuba találni a két meccsen. Ám a legvégén jött Sóvári, aki a szintén hátvéd Káposzta szabadrúgása után a kapusról kipattanó labdát négy lépésről a hálóba vágta, és ezzel 1:0-ra nyert a Dózsa. De mivel a szlovákiai meccsen 4:1-re kikapott, elbúcsúzott a további küzdelmektől.

1982-ben e napon Európa-bajnoki selejtezőn az átalakított, megfiatalított holland futballválogatott – amely négy évvel korábban még vb-döntőt játszott – csak 1–1-es döntetlent tudott kiharcolni Izlandon a szerény képességű házigazda ellen (akárcsak előző nap a németalföldiek utánpótláscsapata). Ennek az együttesnek (melynek „elődje" már a '82-es vb-n sem volt ott) még sokat kellett acélosodnia, és sem az Eb-re, sem a mexikói vb-re nem jutott aztán ki – utóbbi kvalifikációja során épp a mieink mögé szorult a csoportjában. Ám a budapesti visszavágón már jelezte újbóli megerősödését, és bár a belgák elleni pótselejtezőn elbukott, közben beértek az először a nyolcvanas évek elején bevetett új tehetségek (elsősorban a Van Basten, Gullit, Rijkaard trió és Ronald Koeman), akik az oranjét 1988-ban egészen a kontinens csúcsára vezették.

2002-ben e napon a magyar jégkorong-válogatott lejátszotta harmadik mérkőzését is Nottinghamben az Eurotour első állomásán. Előzőleg már kikaptunk – de tisztes küzdelemben, csak kis különbséggel – az egyértelműen esélyesebb Fehéroroszországtól (1–2), majd az állandó nagy riválisnak számító Szlovéniától (1–3), ám a záró napon a házigazda Nagy-Britanniát remek játékkal stílszerű módon sikerült felülmúlni: 6–3-ra... Az Angliában számunkra mindig is jól hangzó eredményhez Palkovics és Ladányi 2–2, Majoross és Orsó 1-1 góllal járult hozzá, és ezzel Jan Jasko együttese nem lett utolsó a négycsapatos tornán.