A Száguldó Őrnagyból alezredes lett

B. G.B. G.
Vágólapra másolva!
2010.09.03. 08:23
null
Puskás Ferenc 65 évesen lett alezredes (fotó: Kertész Gábor – archív)
Címkék
A Parlament 1992. szeptember 3-án nem mindennapi esemény színhelye volt. Néhány tekintélyes meghívott vendég jelenlétében a 65 éves Puskás Ferenc, aki akkor még külföldről látogatott haza, Für Lajos honvédelmi minisztertől nemcsak visszakapta az előző rendszer által adott, majd visszavett rangját, hanem egyúttal őrnagyból alezredessé léptették elő. Továbbá ezt az alkalmat kihasználva írta alá Laczkó Mihály MLSZ-elnökkel azt a szerződést, melynek értelmében a futballtörténelem kiemelkedő egyénisége a hónap elsejétől a szövetség nemzetközi igazgatója, emellett a magyar labdarúgás egész utánpótlásának első embere lett. De számunkra most nem ez az érdekes – azt idézzük fel, miket mesélt, hogyan sztorizott e napon a legendás Öcsi bácsi.

 

Puskás Ferenc életét és pályafutását mindenki ismeri, felesleges volna itt részletezni. Abba sem érdemes most belemenni, vajon volt-e reális esélye, elég ideje és valódi hatásköre lényegi előrelépéshez hozzájárulni új pozíciójában, melyet 1992-ben nagy lelkesedéssel fogadott el, hiszen ekkoriban fedezte fel őt ismét a szülőhazája, amelyet ő minden tudásával és bármilyen módon szívesen segített volna. (Ezért vállalta el azt is a következő esztendőben, hogy néhány hónap erejéig felnőttválogatottunk szövetségi kapitánya legyen.)

Az alábbiakban ezért nem is a poszthoz kapcsolódó gondolatait elevenítjük fel, hanem elsősorban azokat, amelyek a katonai karrierjéhez fűződtek. Hiszen rengeteg történet megjelent már róla, de annyi izgalmas dolog megesett vele, hogy mindig találni olyasmit, ami újdonság, vagy legalábbis érdekes lehet újra elolvasni.

A sportot is felügyelő tárca nélküli miniszter, Horváth Balázs irodája mintegy fél órán át hangos volt a kacagástól ezen a kora őszi napon. Puskás alezredesként sem tagadta meg önmagát, mert amikor átvette a kinevezést és meghatottan megköszönte, mindjárt igazi formájára váltott. „Na, most aztán rettegjetek, katonák..." – mondta.

Az egyenruhás korszakról aztán mindjárt jó néhány sztori is elhangzott.

„Még mondja valaki, hogy nálam nagyobb katonai karriert csinált – mesélte. – Baka sohasem voltam, 1949 végén mégis három hónapos tanfolyamra küldtek bennünket. Nem hallgatók voltunk ennyi ideig, hanem csak hallgattunk... Egyből főhadnaggyá léptettek elő 1950 februárjában. Aztán megnyertük 1952-ben az olimpiát, s akkor százados lettem, a londoni 6:3 után pedig őrnagy. Nagy győzelmek, nagy előléptetések. Kérdeztem is a vébédöntő elvesztése után: most lefokoztok?!"

Amikor a vendégek arról faggatták, valójában milyen katona volt, így felelt:

„Nem voltam hadvezér, nem nyertem háborút, igaz, mások sem ebből a hazából, már jó régóta... Azt hiszem, én voltam a »kijáró« főtiszt. Ha bárkinek hasfájása volt, legyen az  futballista vagy női kosárlabdázó, hozzám jött. Már jól ismertek: amikor valahová bekopogtam, s egyenruha volt rajtam, azonnal kérdezték is: kinek mi a baja, mit kell elintézni? Még Sebes Gusztáv és Hegyi Gyula is engem kért meg 1952-ben, hogy néhány sportoló helsinki kiutazásához szerezzek pluszpénzt a »főhelyről«. Persze hogy megszereztem.

»Előléptettem« azt a játékostársamat is, akit ki akartak ebrudalni közülünk. Nem érdekes a név, akiket illet, tudják, kiről van szó. Tizenhat évesen elvitték a németek, s ott lett katona. Amikor a Kispestből Honvéd lett, valamennyien hivatásos állományba kerültünk. A barátom is. Egyszer csak mondták: őt le kell szerelni, elvégre az új hadsereg hivatásos állományába mégsem illik bele egy korábbi német katona. Ere a »nagy ember« előtt levettem a katonai zubbonyomat, s azt mondtam: akkor még egy katonával kevesebb, mert én is megyek a játékostársammal. Erre aztán közölték: maradhat a főtörzsőrmester. Micsodaaa, kérdeztem: ilyen meghurcoltatások után főhadnagyi rang illeti meg. Az lett belőle..."

S mindjárt jött a következő történet:

„Már tiszt voltam, és templomi esküvőt tartottunk. Apám, nagyapám, mind-mind templomban esküdött, természetes volt, hogy én is ott fogadok hűséget. Elmentem gyónni, a pap elkezdett remegni. Megnyugtattam, nem azért jöttem, hogy elvigyem... Végül feloldozott, de a parancsnokaim iszonyúan haragudtak. Kérdeztem: most, hogy így vétkeztem, váljak el?!"

Természetesen komolyabb, sportvonatkozású dolgokról is szó esett. A minisztereket a régi, sikeres magyar labdarúgás is felettébb érdekelte.

„Csodálatos csapat volt a miénk, a klubcsapat és a válogatott is. Akartunk valakik lenni, és lettünk is. Persze tehetségesek voltak a játékosok, de emellett itt volt az elengedhetetlen szív, akarat, közösség, egymás segítése, a győzelmek utáni vágy. S nem féltünk senkitől. Amikor 1953 novemberében vetkőztünk a Wembleyben, valaki megszólalt: ezek az angol oroszlánok óriások, erősek, mint a bikák. Már én is aggódni kezdek, de kikukucskálok, s látom a nyolcast, a Taylort, aki még nálam is kisebb volt. Szóltam is: itt valami tévedés lehet, vagy nem mondtak igazat, vagy pedig az angol ifikkel játszunk..."

Szóba kerültek a későbbi, szomorúbb fejlemények is – visszakapcsolódva a beszélgetés helyszínéhez. Puskás meghatottan mondta:

„Pontosan emlékszem a napra, 1956. október 29-én jártam utoljára a Parlamentben. Azért jöttem, hogy megszerezzem az engedélyt a csapat kiutazásához Spanyolországba az akkori kormánytól. Meg is kaptuk, utána meg a magunkét... Távollétünkben megfosztottak rangunktól, minden voltunk, csak úriemberek nem. S most újra itt lehetek, s öreg fejjel nagyobb rangban vagyok, mint valaha. Tényleg, őszintén köszönöm."

 

 

1932-ben e napon lépett először újra pályára tétmeccsen a Budai 11-ben Orth György, a húszas évek legendás MTK-játékosa, minden idők egyik legjobb magyar futballistája (1932-es szemmel: a legeslegjobb), aki évek óta nem szerepelt itthon. 1925-ös brutális térdsérülése után már nem volt a régi, és Chiléből hazatérve – ahol először a válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott, amellyel az 1930-as első vb-n is részt vett – ezúttal már csak amolyan levezetés jelleggel játszott, még ha az élvonalban is. Bár csupán a 32. évében járt ekkor, a sok kihagyás meglátszott rajta, állítólag 92 kilós termetével is „kitűnt" a sok vékonydongájú labdarúgó közül. Mozgását és állóképességét már öregurasnak írta le a tudósító, mindenesetre a technikája még a régi volt, aminek társai is hasznát vették, hiszen akadt néhány remek lövése, két remek asszisztjából gól született, a Budai 11 pedig 3:0-ra győzött a Hungária úton a vendég Somogy ellen. Együttese ekkor veretlenül a második helyen állt a táblázaton – a szezon végén aztán 5. lett, ami profi korszakbeli történetének így is a legjobb helyezését jelentette. Orth maga hamarosan továbbállt: rövid időn belül előbb a debreceni Bocskainál, majd az olasz Messinánál lett játékos-edző, de később is nagyon sok helyen megfordult.

1962-ben e napon lehetett arról olvasni az NS-ben, hogy az „általános fenyegetettség" milyen lépésre ösztönözte a Nemzetközi Úszószövetséget (FINA). Ebben az időben ugyanis az Avery Brundage által vezetett NOB-ban olyan elképzelés vetődött fel, hogy csökkenteni kellene a műsoron szereplő sportágak számát. Ezért a FINA az ügyben plenáris ülést tartott, és arra a „ravasz" döntésre jutott, hogy a szövetség ernyője alá tartozó három „területet" – úszás (swimming), műugrás (diving), vízilabda (waterpolo) – összevonja (az aquatics gyűjtőnév jelentése kb. „vizes sportok"), és így gyakorlatilag az összes ágazatot kivonja a veszélyeztetetek köréből. Hiszen ugyebár egy ilyen erős, egységes sportághoz nyilván nem nyúl senki...

1972-ben e napon több válogatott találkozóra is sor került. A Ferencváros kicsit kilóg a sorból, hiszen klubcsapatként túrázott a Távol-Keleten, ahol megmérkőzött az akkoriban még a mainál kevésbé jegyzett Japánnal is. Az oszakai meccs 2–2-re végződött. Eközben Franciaország Athénban 3–1-re legyőzte a házigazda Görögországot, és a vendégek első gólját az (1980-cal bezárólag) 58-szoros válogatott, háromszoros bajnok és egyszeres kupagyőztes (valamennyit a Nantes-tal) Henri Michel szerezte, aki később edzőként olimpiai bajnoki címig (1984) és vb-3. helyig (1986) vezette hazája válogatottját, valamint Kamerunt (1994), Marokkót (1998) és Elefántcsontpartot (2006) is dirigálta világbajnokságon. Egy harmadik összecsapáson a mieink elleni vb-selejtezőre készülő Ausztria lépett fel Craiovában, és a 42. percben vezetést is szerzett, ám a románok azonnal egyenlítettek. A végén is 1–1 maradt. Az osztrákok mestere szerint túlzottan tisztelték az 1970-es vb-t megjáró – és ott csak az előző (Anglia), illetve leendő (Brazília) bajnoktól kikapó, Csehszlovákiát viszont felülmúló – ellenfelüket. Mindenesetre hamarosan 2–2-t tudtak játszani Bécsben a magyarokkal (akik pedig már két góllal is elhúztak), majd a tavaszi visszavágón Budapesten 1–1-et – ez a két pontvesztés nekünk (is) sokba került a világbajnoki kijutást illetően....

1982-ben e napon a kispesti Göcsej-étterem egyik különtermében ünnepélyesen elköszöntek a Bp. Honvéd vezetői Tichy Lajostól, az egyesület emblematikus figurájától, aki játékosként kétszeres bajnok, egyszeres Magyar Kupa-, illetve KK-győztes, továbbá ötszörös(!) gólkirály volt az együttessel, amelyet képviselve 71-szer szerepelt a válogatottban és 49 gólt lőtt, miközben három világbajnokságot is megjárt. Visszavonulása után sem hagyta el a klubot, amelynél trénerként dolgozott, 1976 és 1982 között mint vezetőedző. Ezalatt egyszer (1980-ban) arany-, egyszer pedig ezüstérmet nyert az együttes, de sohasem végzett hátrébb a hatodik helynél. Ennyi év után azért váltott, hogy külföldön is kipróbálja magát – bár épp egy térdműtétből lábadozott, egy kuvaiti kiscsapat, az al-Sabab így is igényt tartott a munkájára. Két esztendeig maradt a Közel-Keleten, utána pedig visszatért Kispestre, ahol utánpótlás-szakágvezetői, majd szaktanácsadói beosztásban ténykedett a továbbiakban, egészen korai, 1999-es haláláig.

2002-ben e napon nem akármilyen győzelemmel harcolta ki az első helyet az Alpok–Adria-kupában a korosztályos magyar labdarúgó-válogatott. Róth Antal csapata Győrben Stájerországot fogadta, amelyet a mieink 9–0-ra múlta felül, és ugrottak így 17 pontjukkal az egyaránt 16 pontos Olaszország és Horvátország elé (a szlovénok 9 ponttal zártak, míg a délkelet-aisztriai tartomány alakulata pont nélkül utolsó lett). Nem is a különbség az érdekes, látva az ellenfél szerény mérlegét, hanem a gólszerzők névsora: a Manchester United elleni találatával néhány héttel ezelőtt híressé vált zalaegerszegi Koplárovics Béla mesterhármast ért el, míg a később egyaránt többszörös felnőttválogatott Szabics Imre kettő, Buzsáky Ákos (büntetőből) és Juhász Roland egy-egy találatig jutott, akárcsak a nemzeti mezben egyszer szereplő, a Debrecennel viszont a BL-t is megjáró Czvitkovics Péter, illetve Makra Zsolt.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik