BAKOS GÉZA 2010.09.15 07:26 Frissítve: 2015.03.22 02:33

A Bajnokok Ligája balhét vonzó bírója

Volt egy jól ismert futballbíró, aki sok más rangos meccs mellett még Európa-bajnoki finálén is fújta a sípot, de legalább ennyire emlékezetes arról, hogy azért kellett hirtelen visszavonulnia, mert a dühös Chelsea-drukkerek egy Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő után halálosan megfenyegették őt és családját. A svéd Anders Frisk azonban mintha már korábban is vonzotta volna a bajt: két Roma-mérkőzésen is balhé volt körülötte – a második akkor, amikor hat éve fejbe dobták a lelátóról, s emiatt félbeszakadt a Dinamo Kijev elleni BL-meccs.

Frisket a VIP-páholyból dobták meg (Fotó: Action Images)

Ez a cikk ugyan részben egy skandináv játékvezetőről szól, de a téma apropóját a mai évforduló adja, ezért behatóbban foglalkozunk a 2004. szeptember 15-én játszott Roma–Dinamo Kijev BL-mérkőzéssel is. A B-csoport első körében az alaposan megfiatalított Roma egy „nemzetközi" alakulatot, a keretében 17 légióst (de Bodnár Lászlót már nem) felvonultató Dinamo Kijevet fogadta – a két fél történetének első egymás elleni meccsén.

A „farkasok" súlyos anyagi gondokkal küzdöttek, hajszálon múlt, hogy az olasz élvonalból nem zárták ki őket. Franco Sensi elnök kénytelen volt elengedni Emersont és Fabio Capello edzőt a Juventushoz, illetve Samuelt a Realhoz, miközben a legnagyobb érkező névnek a francia válogatott Mexes számított.

Egy ideig Cesare Prandelli vezette a gárda edzéseit, de aztán családi okok miatt távozott a klubtól, és helyét a Roma egykori német klasszisa, a Nationalelf volt csapatfőnöke, Rudi Völler vette át. A Fiorentina elleni Serie A-rajt mindenesetre jól sikerült (1–0).

Eközben az ukránok majdnem megütötték a bokájukat a selejtezők során, a Trabzonspor ugyanis megnyerte az első meccset Kijevben (1–2), és ez a fiaskó Olekszij Mihajlicsenko állásába került. Az új tréner, Szabó József aztán gatyába rázta a keretet, és a kinti visszavágón már a papírformának megfelelő eredmény (2–0) született, így a Dinamo jutott fel a főtáblára.

A csapat egyik legfőbb erényeként a kiegyensúlyozottságot emlegették, nyugodtan lehetett rotálni a keretet, amelynek ekkor a nyári Eb-n is nagyot produkáló – s általunk éppen néhány napja, 10-én „dicsőített" – lett Maris Verpakovskis volt a legtöbbet ígérő embere.

Mégsem ő, hanem Goran Gavrancsics (29. perc) talált be az összecsapáson, amelyen a két fél az alábbi felállásban szerepelt: Roma: Pelizzoli – Panucci, Mexes, Ferrari, Cufré – Mancini, De Rossi, Dacourt, Aquilani – Totti, Montella; D. Kijev: Sovkovszkij – Ghioane, Gavrancsics, Sablic – Yussuf, Huszev, Diogo Rincón, Leko, el-Kaduri – Kléber, Verpakovskis.

A hazaiaknál tehát hiányzott egy sztár: a megelőző időben inkább a renitenskedéseivel kitűnő, a megelőző bajnokin kiállított Antonio Cassano a találkozó napjának délelőttjén összeveszett Völlerrel, majd elhagyta az edzőtábort.

Aztán a stadionban jött a nagy balhé: az első félidő végén, 1–0-s Dinamo-vezetésnél a francia Philippe Mexes, a Roma frissen igazolt hátvédje belerúgott Verpakovskisba, az ukránok csatárába. Anders Frisk játékvezető kiállította az olaszok játékosát, majd miután lefújta az első játékrészt, a levonuláskor „válaszul" a lelátóról fejbe dobták egy öngyújtóval, más források szerint egy 50 eurócentes pénzérmével. A svéd vérző fejjel ment be az öltözőbe, ahol négy (más források szerint két) öltéssel kellett összevarrni a homlokát, és már ekkor jelezte, hogy fél visszamenni a pályára.

A szünet végül csaknem egy órán át tartott (!), mire az illetékesek meghozták a döntést: nem lehet szavatolni a játékvezetői négyes biztonságát, ráadásul Frisket a sérülése amúgy is zavarná a bíráskodásban, ezért a találkozót félbeszakítottnak kell tekinteni, a folytatásról pedig döntsön az UEFA!

A nézőtéren azonnal megkezdődött az elkövető utáni hajsza, ám első lendületből nem sikerült kideríteni, ki volt a hajigáló. Egy biztos: a Roma öltözőfolyosójának bejárata a VIP-tribün alatt helyezkedik el, így biztosra lehetett venni, hogy a „kiemelt" vendégek közül követhette el valaki az aljas tettet.

A Roma képviseletében először Völler mester nyilatkozott: „Életemben nem láttam hasonlót futballpályán, ezután nagyon nehéz lenne a labdarúgásról beszélni. Nagyon sajnálom, ami a játékvezetővel történt."

Franco Sensi, a Roma elnöke, illetve a lánya, Rosella, a klub ügyvezető igazgatója közölte, hogy az egyesület elnézést kér a bírótól, mindent megtesz a tettes kézrekerítéséért, és minden segítséget megad az UEFA-nak, illetve a rendőrségnek: „Négyszáz rendőr és négyszáz biztonsági ember felügyelt a rendre, ennél többet nem tehettünk. Frisket a szállodájáig kísértük, ahol késő este már teljes nyugalomban tudott megvacsorázni."

(A római rendőrkapitány pedig pozitívumként említette, hogy a „fejbe dobós" eset teljesen elszigetelt jelenség maradt, a drukkerek csaknem egy órán keresztül fegyelmezetten várták a lelátón, hogy lesz-e folytatás, majd utána rendbontás nélkül távoztak a stadionból.)

Ukrán részről Hrihorij Szurkisz klubelnök nyilatkozott: „Azt gondolom, senki sem vitatja, hogy nekünk adják majd a mérkőzés három pontját, és abban is bízom, hogy a Roma példás büntetést kap. A szurkolókat ugyanis egyértelműen a Roma-játékosok magatartása hergelte föl."

A példás büntetéstől természetesen az olaszok is tartottak, hiszen a Roma visszaesőnek minősült. 2002-ben a Galatasaray elleni BL-mérkőzésen – amelyet, minő véletlen, szintén Frisk vezetett... – csúnya verekedés tört ki az öltözőfolyosón a két csapat tagjai, elöljárói és a rendőrök között, nem sokkal beljebb, mint ahol ezúttal eltalálták a svédet. Az északi sporttárs annak idején jelentette is a látottakat az UEFA-nál, amely több mint 300 ezer euróra büntette a „farkasokat", valamint kilátásba helyezte az aréna egy meccsre való bezárását is, de ez utóbbi végül nem történt meg.

Ráadásul az Olimpiai Stadion nem sokkal később (fél évvel alaptörténetünk előtt) egy félbeszakadt mérkőzésnek is színtere lett: a 2003–2004-es Serie A-idényben az egyik Lazio–Roma városi derbit kellett a szurkolók miatt a második félidő elején felfüggeszteni, miután a nézők között – egyébként alaptalanul – elterjedt, hogy egy rendőrautó elütött egy gyereket.

Az biztos, hogy az ezer átokkal sújtott Romának most aligha hiányzott még ez a csapás is: a nyáron Capello váratlan távozása, majd a helyére érkező Prandelli még váratlanabb lemondása, aztán a sok elmaradt vásárlás (Gilardino, Ibrahimovic, Luís Fabiano), végül a Cassano-ügy mind-mind annak volt a jele, hogy valami nem stimmel a bordó-sárgáknál, akik egyes korai becslések szerint 20 millió eurót veszíthettek eme új fejlemények miatt. (Sensi elnök legalábbis azt közölte, hogy polgári úton ennyire fogják perelni a „bedobálós" szurkolót, ha elkapják...)

Néhány nappal később a zöldasztalnál is lejátszották a félbeszakadt Roma–Dinamo Kijev BL-találkozót, amely – a papírformának megfelelően, és szó szerint papíron – az ukrán gárda 3–0-s győzelmét hozta. A döntés értelmében a 3–0-s vendégsiker mellett az otthonukul szolgáló stadion kapuinak bezárásával is sújtották a rómaiakat.

Ennek megfelelően november 3-án a Leverkusen és december 8-án a Real Madrid ellen is üres lelátók előtt kellett lejátszaniuk a hazai mérkőzésüket. Ez óriási csapás volt a klubnak, amely azonban jelezte, hogy elfogadja a döntést.

Mekkora kárt okozhat egy 50 eurócentes pénzdarab (már ha az volt a „fegyver"), amikor nem rendeltetésszerűen használják... Mert bizony a Roma – a Leverkusen ellen kicsikart hazai 1–1-et leszámítva – abszolút nem tudott beleszólni a többiek versengésébe, és sosem tudjuk meg, hogy Francesco Tottiék mire mentek volna, ha nem bukják el játék nélkül már rögtön a sorozat elején az előzetesen leginkább nyerhetőnek tűnő találkozójukat...

A Dinamót pedig az adminisztratív segítség sem tudta bejuttatni a 16 közé, mivel a záró körben ki-ki meccsen 3–0-ra elhasalt Leverkusenben, így át kellett költöznie az UEFA-kupába, ahonnan tavasszal a Villarreal egyből, már a 32 közül kipaterolta.

A szeptember 15-i öngyújtós este (eset) átka azonban a játékvezetőt is tovább üldözte. Anders Frisk – aki már az 1996-os Európa-bajnokságon közreműködött, a következőn övé volt a francia–olasz finálé, a 2004-esen pedig a portugál–holland elődöntő, az 1999-es Konföderációs Kupa-döntőről (Brazília–Mexikó) meg a 2002-es vb két mérkőzéséről nem is beszélve – a kora alapján még több esztendeig maradhatott volna a bíróelitben, hiszen a következő februárban még csak a 42-t töltötte be, és a felszakadt fejbőre értelemszerűen nem jelentett maradandó károsodást.

Ám megint megkapta a Chelsea-t (mint az előző szezonbeli BL-elődöntőben, a Monaco elleni visszavágón), és ez nem hozott számára szerencsét. Az idegenben 1–0-ra vezető londoni csapatból ugyanis az 56. percben kiállította Didier Drogbát, ami után a Barcelona 2–1-re fordított. A nem éppen visszafogottságáról ismert José Mourinho ezután azzal vádolta meg a svédet, hogy a szünetben behívta az öltözőjébe a házigazda katalánok holland edzőjét, Frank Rijkaardot, ami ugyebár tilos.

A piros lap miatt amúgy is ingerült Chelsea-drukkereket ez még jobban felhergelte, s megfenyegették Frisket és családját is. Ez a nyomás már sok volt a bírónak, aki bő két héttel később bejelentette az azonnali – s egyúttal idő előtti – visszavonulását. Pedig addigra lejátszották a visszavágót, és a Chelsea fordítani tudott a Stamford Bridge-en (4–2), azaz végül is fölöslegesen hurcolták meg a rutinos játékvezetőt...

Pláne, hogy miután az UEFA eltiltotta a vádaskodó Mourinhót a Bayern elleni negyeddöntős párharcon a kispadlátogatástól, április 7-én nyilvánosságra került az UEFA illetékes tisztviselőjének helyszíni tapasztalatokra alapozott jelentése az ominózus barcelonai összecsapásról: eszerint Rijkaard köszönt rá a folyosón egy hellóval Friskre, akivel megpróbált beszélgetésbe elegyedni, mire a svéd (állítólag) így felelt: „Ez nem a megfelelő hely és időpont, hogy a meccsről diskuráljunk" – majd otthagyta a hollandust a folyosón.

Így vagy úgy történt, de alapvetően aznap maga a bíró is rosszkor volt rossz helyen.

 

1954-ben e napon játszotta a legnehezebb mérkőzését az Amszterdamban rendezett 11. sakkolimpián a magyar válogatott. A címvédő Szovjetuniótól 3:1-re kaptak ki a mieink, akiket – első három körbeli teljesítményünk, illetve hagyományaink alapján (a világháború előtt általában dobogósok voltunk, többször nyertünk is) – komolyan vett az ellenfél, és a legerősebb felállásában szerepelt. Az első táblán Szabó László (aki '50-ben világbajnokjelölt volt) a regnáló világelsővel, Mihail Botvinnikkal négyórás küzdelem után, míg a harmadik táblán Barcza Gedeon (nyolcszoros magyar bajnok, hétszeres olimpiai résztvevő) a nem sokkal korábban majdnem világbajnokságot nyerő David Bronsteinnel tudott remizni, szintén a világos bábukat vezetve. A második táblán Kluger Gyula (volt csehszlovák és magyar bajnok is, kétszeres olimpiai csapattag) a későbbi világbajnok Vaszilij Szmiszlovtól, míg a negyediken Gereben Ernő (aki 1956-ban kivándorolt Svájcba, és új hazája színeiben még háromszor indult ezen a nagy viadalon) – ugyancsak sötéttel – az észt nemzetiségű Paul Kerestől kapott ki, simán (utóbbit az egyik legnagyobb olyan sakkozónak tartják, aki nem lett világbajnok: öt alkalommal is csak hajszállal maradt le az aktuális legjobb kihívásának jogáról, korábban pedig, amikor a legjobban ment neki, közbeszólt a világháború és hazájának szovjet elfoglalása). Sajnos ezúttal nem voltunk igazán versenyben a jobb helyezésekért, a 26 részt vevő csapat között a hatodik helyen végeztünk, miközben a szovjetek hét(!) pontot vertek rá az ezüstérmes argentinokra.

1964-ben e napon írta meg a Népsport, hogy a közelgő tokiói olimpián az eredetileg tervezett 16 helyet csak 13 résztvevő indul a vízilabdatornán. Erről a Nemzetközi Úszószövetség (FINA) értesítette a szervezőbizottságot. Az ok: Svédország és Argentína visszalépett, míg Dél-Afrikát épp ekkoriban zárták ki fajüldöző rendszere miatt az ötkarikás játékokról. A felsorolásból látszik, hogy nem ütős csapatokról van szó, vagyis a mieink aranyérmének megszerzési nehézségét nem befolyásolta érdemben a mezőny csökkenése.

1974-ben e napra virradóra 52 éves korában, szívroham következtében elhunyt Gulyás Gyula, a Magyar Rádió közismert, kiváló riportere. Személye a második világháborút követő három évtizedben valósággal összeforrt a rádió sportadásaival. Már a londoni olimpián, 1948-ban ott állt a mikrofon mögött, és utána is számtalan nagy világversenyről, illetve labdarúgó-mérkőzésről tudósított. Különösen a vívás (akkoriban kiemelkedő „sikerágazatunk" volt számos halhatatlan bajnokkal) állt közel a szívéhez, és talán nem is akadt a világon más riporter, aki úgy tudta volna a hallgatókkal megértetni a páston történteket, mint ő. Munkásságának sokoldalúságát más területekről készített riportjaival, közvetítéseivel is bizonyította, tengernyi emlékét pedig épp az elhunyta előtt nem sokkal megjelentetett riportkönyvében adta közre. A halála előtti napon még a szokásos műsorában, a szokásos derűs hangján lehetett őt hallani a rádió hullámhosszán...

1984-ben e napon szerezte meg második győzelmét a Dallasban zajló vegyes páros tenisz-világbajnokságon a Heinz Günthardt, Temesvári Andrea svájci, magyar duó, amely ezzel bekerült a döntőbe. A negyeddöntőben nem akárkiket, mint az egymással újra kibékülő házaspárt, azaz a John Lloyd, Chris Evert angol, amerikai kettőst verték meg 6:7, 6:2, 6:2-re, pedig tehetséges ifjú versenyzőnk még csak nemrég állt össze Taróczy Balázs „jól bevált" párospartnerével, miközben a riválist jóval magasabban jegyezték – Evert egyenesen a világ egyik legnagyobb teniszezőnőjének számított. Ezután következett a John Fitzgerald, Andrea Leand ausztrál, amerikai egység elleni, már említett siker (6:4, 6:2), amely jóval könnyebben született meg, mint az előző. Sajnos a fináléban már nem volt „menekvés", a fő favorit Paul McNamee, Martina Navratilova ausztrál, amerikai duót kellett volna felülmúlni, ám a kiválóan párosozó ausztrál és az (elsősorban) egyéniben a világ legjobbjának tekinthető társa pillanatnyi esélyt sem adtak a mieinknek (6:3, 6:2) – Temesvári például egyszer sem tudta hozni a saját adogatójátékát... Mindenesetre ez a második hely jól illeszkedett a nyolcvanas évek magyar páros diadalainak sorába (Temesvári – két wimbledoni vegyespáros-elődöntő mellett – egy, Taróczy pedig két GS-tornát nyert meg normál párosban, az utóbbi ezen kívül két vb-n is élen végzett Günthardttal).

1994-ben e napon két perc erejéig visszatért a nemzetközi topfutballba Graham Rix, a nyolcvanas évek ballábas bombázója. Az egykori 17-szeres angol válogatott középpályás épp a Chelsea ificsapatának edzője volt, amikor Glenn Hoddle menedzser arra kérte, hogy szálljon be a nagyok közé a cseh Viktoria Zizkov elleni KEK-meccsen. A londoniaknál tudniillik (már akkor is) túl sok volt a légiós, ezért a szakvezetőnek minden angolt mozgósítania kellett, hogy összeálljon a kerete... A 36 esztendős Rix a hajrában váltotta fel – hatalmas üdvrivalgás közepette – az egyik hazai gólt szerző David Rocastle-t, és ezzel 14 év után lépett ki ismét az európai kupaporondra. A kétperces statisztaszerep ellenére ez a meccs (a maga 4–2-es hazai győzelmével) alighanem szebb emlék maradt számára, mint az 1980-as KEK-döntő, amikor miatta veszített az Arsenal. A Valencia elleni tizenegyesrúgások során ugyanis hibázott a játékos, odaajándékozva ezzel a győzelmet a spanyoloknak. (A Chelsea ezúttal végül átverekedte magát az Austria Wienen és az FC Bruges-ön is, majd az elődöntőben a Zaragoza állta az útját.)