Gyurta Dániel: Nincs okom haragra, csalódottságra

– Soká jött. Így, hogy kiesett az előfutamban, ugyanúgy végigcsinálta a levezető úszást?
– Persze. A vegyes váltó még hátra van, arra egyben akarok lenni.

– És mi járt közben a fejében?
– Ami addig. Hogy ilyen a sport – kiadtam magamból a maximumot, de ma reggel ennyi volt bennem.

– Úszás közben érezte, hogy nem úgy megy, mint szokott?
– Próbáltam felvenni a megszokott jó ritmust. Belülről abszolút jónak éreztem az első száz métert, a második százon nem tudtam úgy megindulni, ahogy szoktam, ahogyan kellett volna. Próbáltam a saját ritmusomra, a saját ütememre, a saját technikámra koncentrálni, de nem sikerült úgy, ahogyan a korábbi versenyeken annyiszor.

– Csak próbáltam koncentrálni a saját mozgásomra – ha bármi máson gondolkodnék ilyenkor, rég rossz lenne. Célba csaptam, láttam, hogy hatodik lettem, kijöttem a vegyes zónába, aztán be az öltözőbe. Aztán megtudtam, hogy nincs meg a középdöntő.

– Az első gondolata?
– Hogy ez van. Tényleg. Kihoztam magamból, amire ezen a napon képes voltam – ez most ennyire volt elég.

– Volt ennek a kiesésnek bármiféle előjele?
– Az edzések egész évben remekül mentek, csak a versenyeken ennek nem volt látszata. Ezt a mostani időmet kis túlzással állásból, bármikor meg tudtam úszni a tréningeken. Azt még elemeznünk kell, hogy most miért nem jött ki a munka eredménye, mert az edzéseim alapján azt gondoltam, azt gondoltuk, hogy vagyok olyan formában, hogy 2:07-es, 2:08-as időt ússzak. Meg kell nézni, minek mi az oka. Ha képes lettem volna arra az időre, amelyet elvártam magamtól, érmes, éremesélyes lehettem volna… De ez a sport. Ettől szép, és ugyanakkor ettől nem szép: akik a tizenhat legjobb időt ússzák, továbbmennek, a többieknek ennyi volt. Bárki járhat így: mindannyiunk pályafutásában vannak nehéz évek.

– És az önében például nem először.
– Így van, viszont a nehéz évek után 2009-től volt öt csodálatos évem, amikor gyakorlatilag veretlen voltam. Most megint nehéz időszakot élek – ki kell belőle jönni, ennyi.

– Úgy látom, nincs világvége-hangulat vagy mélységes csalódottság önben.
– Világvége nincs. Ez a sport legszebb része: hogy az ember hogyan tud kimászni a gödörből. Nincs okom sem haragra, sem csalódottságra, bár nyilvánvalóan azért jöttem ide, hogy a negyedik olimpiámon is bekerüljek a döntőbe. Nem sikerült, de meg kell nézni a mezőnyt: ki az, aki ott volt Athénban, Pekingben és Londonban is az első nyolcban a kétszáz méteres mellúszásban? Vagy legyen csak Peking és London! Akkor is én leszek az egyetlen, aki magasba emeli a kezét.

– Hogyan tovább?
– Azt kell megnéznünk, hogyan tudunk visszatalálni abba a kerékvágásba, amelyikben eddig haladtunk. A mellúszás egy ilyen sportág: nagyon nehéz összerakni a megfelelő technikát. De nekifekszünk, megyünk tovább, még nagyobb elánnal. Jövő nyáron világbajnokságot rendeznek Budapesten, ennél nagyobb motiváció egy rosszul sikerült olimpia után nem kell.

A KEDDI ÚSZÓDÖNTŐKRŐL ITT OLVASHAT RÉSZLETESEN!