Marco Rossi: Itt jobban számít az érdem

 

Szabad fordításban „A Honvéd az olasz termékre összpontosít” címmel jelent meg a cikk, amelynek tárgya a magyar futballcsapat, a főszerepet pedig természetesen az edzőre, Marco Rossira osztották, aki hosszan nyilatkozott a rózsaszín napilapnak.

Az írást jegyző Matteo Brega természetesen nem kerülheti meg, hogy néhány szó erejéig ne idézze fel a Honvéd futballtörténeti nagyságait, ám a második mondatban már a kispestiek jelenéről van szó, az olasz edzőkről, az amerikai-magyar tulajdonos George Hemingwayről és arról, hogy a sok légiós révén nemzetek olvasztótégelye lett a Honvéd.

Brega kiemeli, hogy Rossi mellett Fabio Cordella (utánpótlás-igazgató) és Cosimo Inguscio (erőnléti edző) is olaszként dolgozik a piros-feketéknél, a csapatnak pedig tagja immár Davide Lanzafame, Raffaele Alcibiade és Leandro Martinez, sőt a Gazzetta ide sorolja már Nicola Canziant (21 éves, legutóbb SPAL) és Luca Del Papát (19, Juventus Primavera) is. (Utóbbi kettőt hivatalosan még nem mutatta be a Honvéd.) Az olaszok közül a legfontosabb szerepet ugyanakkor jelenleg egyértelműen a vezetőedző tölti be a klubnál.

„Játszottam Mexikóban az Américánál és Németországban az Eintracht Frankfurtnál is a kilencvenes évek közepén, és néhány hétig Vincenzo Guerini segítője voltam Görögországban a Panahaiki Patrasznál – mutatott rá a Gazzettának Marco Rossi arra, hogy nem a Honvéd jelenti számára az első külföldi tapasztalatszerzést. – Mindig vonzott az utazás lehetősége, ami úgy emberi, mint szakmai gyarapodást is jelent. Sokkal toleránsabbá és nyitottabbá válik az ember.”

A 48 éves szakember ugyanakkor játékosként még mindig sokkal ismertebb Olaszországban, mint edzőként. Hiszen annak idején Olasz Kupát nyert a Sven-Göran Eriksson-féle Sampdoriával – olyan játszótársakkal, mint Roberto Mancini, Ruud Gullit, Gianluca Pagliuca, Pietro Vierchowod –, míg a Bresciával kétszer feljutott az olasz élvonalba. „Sok barátom van, akikre ma is figyelek, beleértve Manciót is, akivel váltunk egy-egy sms-t vagy beszélünk telefonon” – mondta róluk Rossi, akinek viszont hazájában nem sikerült a nagy áttörés edzőként.

„Nem hiszem, hogy eltűntem volna a színről. Külföldön jobban számít az érdem, számomra a hazámban sohasem volt és talán nem is lesz hely. A legutolsó két klub, amelyet irányítottam, a Cavese és a Scafatese volt, a huszonnégy havi fizetésemből mindössze tizenegyet kaptam meg. Hogy lehetne így az olasz C-ben [ma már Lega Pro, olasz harmad- és negyedosztály – a szerk.] dolgozni?” – világított rá a szakember arra, hogy Olaszországban sem mindig rózsásak a viszonyok.

Rossi ugyanakkor a magyar fővárosban remekül érzi magát, elégedett a viszonyokkal. „A belvárosban élek egy lakásban, és köszönhetően egy barátom olasz éttermének, kerülöm a főzést. De Budapesten, amely csodálatos, nem turistaként élek. Most Inguscióval a második csapatért is felelősek vagyunk, és majdnem egész nap a pályán vagyunk. Olykor adok magamnak egy kis szünetet az edzőteremben. Hiányzik a család, a távolság érződik” – nyilatkozta az edző, akinek a felesége és a gyermekei Pozzuoliban élnek. Húszéves fia, Simone egyébként a Posillipo Napoli vízilabdázója.

A futballra visszatérve Rossi kijelenti: jelenleg az 5. helyen álló csapatával szeretné a 3. helyet, az Európa-liga-indulást elérni. „Szép emlékeket hagyni magam után” – szögezi le a célt a vezetőedző.