Az első Hertha-arany – Moncz Attila publicisztikája

MONCZ ATTILAMONCZ ATTILA
Vágólapra másolva!
2020.02.03. 22:55

Az Európai Labdarúgó-szövetségnek jelen állás szerint 55 nemzeti szervezet a tagja. Ezek közül 54 elmondhatja magáról, hogy a második világháború 1945-ös lezárása óta legalább egyszer a fővárosból (legyünk megengedők Wales, Észak-Írország és Skócia, illetve Cardiff, Belfast és Glasgow esetében) érkező bajnokcsapatot ünnepelhetett. Az egyetlen kivétel, hihetetlen vagy sem, de Németország, hiszen Berlinből ugyan két keletnémet bajnokcsapat (Vorwärts Berlin, Dynamo Berlin) is kikerült, de az egyesítés utáni össznémet vagy a jogfolytonosság szempontjából lényeges NSZK-beli nem, míg a korábbi székhely, Bonn futballéletéről jobb, ha nem is beszélünk.

Ezek után adott át virtuálisan egy aranyérmet a Bild című német napilap február elsején a berlini Herthának, ami ráadásul nem csupán német, de európai elsőséget is jelentett. Igaz, nem a pályán elért eredmények alapján, hanem a tárgyalóasztal melletti sikerek folyományaként. Merthogy a Hertha a Santiago Ascacibar, Lucas Tousart, Krzysztof Piatek, Matheus Cunha négyesért összesen kifizetett 78 millió euróval a téli átigazolási időszak legtöbbet költő együttese volt a kontinensen, megelőzve a 65.5 milliót elszóró Napolit, valamint a tíz játékosáért 62 millió eurót fizető Monacót.

A nagyágyúk a vert mezőnyben végeztek, közülük a három érkezővel 55 milliós finomhangoláson áteső Manchester United adta ki a legtöbb pénzt, a Real Madrid megállt 30 millió eurónál, a leggazdagabb német csapat, a Bayern München pedig csak Álvaro Odriozola kölcsönvételével jelentkezett januárban.
Az átigazolási piac zárása utáni első, a Schalke elleni Hertha-bajnoki kapcsán a Sport Tv Facebook-oldalára érkezett egy hozzászólás, ami arra kérdezett rá, hogy miért nem Dárdai Pál itteni edzői korszaka (2015–2019) alatt nyílt ki a pénzeszsák? A válasz egyszerű: mert akkor még nem Lars Windhorstnak hívták a klub fő befektetőjét.

A német üzleti élet csodagyerekének tartott, még mindig csak 43 éves Windhorst a Tennor Holding nevű cégen keresztül 2019 nyarától két lépcsőben összesen 224 millió euróért megszerezte a Hertha tulajdonjogának 49.9 százalékát. A német szabályok szerint többre nem tehetett szert, mert a többségi tulajdonnak az egyesület birtokában kell maradnia. (Ez a híres-hírhedt 50 százalék plusz 1 szabály, ami sokak szerint meggátolja, hogy a Bundesliga-csapatok még vonzóbbak, ezáltal a nemzetközi piacon még versenyképesebbek legyenek, ugyanakkor ez az a regula, ami védelmet nyújt a kalandorokkal szemben is.)

Windhorst az üzlet megkötésekor nem volt szurkoló, csak hosszú távon üzletet látott a labdarúgásban, mára viszont, ahogyan Michael Preetz sportigazgató fogalmazott, „őt is megfertőzte a vírus”. „Semmiféle korlát sincs. Ha szükség lesz rá, elgondolkozunk további eszközök rendelkezésre bocsátásán is, hogy elérhessük céljainkat. A Hertha a londoni vagy a milánói klubokhoz hasonlóan igazi nagyvárosi egyesület lehet. Ma még megjósolhatatlan, mikorra kerülünk be a német elitbe. Ez nem egy őrült ötlet, hanem valós gazdasági logika áll mögötte, és hosszú távon kifizetődik. Ha nem csupán 224 millió euróba, de sok százmillióba került volna, a végén a lényegesen nagyobb összeg dacára is milliárdos értéket teremtettünk volna” – fejtegette lépései okait az üzletember.

Azért az értékteremtéshez az is kellett, hogy a gyengébb eredmények hatására menesztett Ante Covic helyett november végétől Jürgen Klinsmann legyen a csapat vezetőedzője. A hajdani világklasszis csatár Windhorst bizalmi embere, eredetileg csak a felügyelő bizottságban kapta meg a kilencből a befektetőnek járó négy hely egyikét, aztán leült a kispadra is, onnan még könnyebb volt rábeszélnie főnökét-barátját a szerződtetésekre.

A Hertha most teljesen más dimenzióban mozog, mint korábban bármikor is. Az átigazolási összegek szempontjából eddig a 2001–2002-es idény jelentette a csúcsot, akkor összesen 17.45 millió eurót költöttek a berliniek új játékosokra, most csak a télen 78 milliót, az idény egészét tekintve pedig 111.7 milliót. Hol vannak már azok az időszakok, amikor konkrétan egy eurócentet sem adtak ki új játékosra?! A Dodi Lukebakióért a Watfordnak a nyáron kifizetett 20 millió euróval már megdöntötték az átigazolási klubcsúcsot, a télen aztán még két játékos (Piatek, Tousart) jött 20 millió feletti összegért, az új rekord a Milannak a lengyel csatárért átutalt 27 millió.

Mindezt úgy, hogy a csapat költségvetését eredetileg csak 140.6 millió euróra (ez nagyjából egy átlagos Bundesliga-csapat büdzséje) tervezték erre az évadra, de Windhorst tőkeinjekciójának köszönhetően módosultak az elképzelések. Ugyanakkor azt nem szabad hinni, hogy ezzel a Hertha automatikusan a leggazdagabb klubok közé került. Csak két példa. A Bayern München 2014-ben 110 millió eurót kapott az Allianz konszerntől, amely ezzel 8.33 százalékos tulajdonrészt szerzett a klubot működtető gazdasági társaságban – Windhorst kétszer annyi pénzért csaknem hatszor akkora tulajdonrészre tett szert. Manszúr sejk pedig 2008 és 2018 között 1.4 milliárd eurót pumpált a Manchester Citybe – igaz, nem résztulajdonosként, hanem teljhatalmú főnökként.

A cél egyértelmű, a befektető szerint a Herthának középtávon folyamatosan az európai kupaporondon (azon belül is inkább a Bajnokok Ligájában) kell szerepelnie, Klinsmann pedig amondó, három-öt éven belül versenyben kell lennie a német bajnoki címért. Utóbbi a Bundesligában még sohasem sikerült, a BL-szereplés is csak egyszer adatott meg, még Király Gáborral és Dárdai Pállal az 1999–2000-es idényben, amikor a második csoportkör jelentette a végállomást. A nemzetközi színpadon legutóbb 2017 őszén lépett fel a kék-fehér társulat, akkor az Európa-liga csoportköre jelentette a végállomást, méghozzá az Athletic Bilbao, az Östersund és a Zorja Luhanszk mögött csoportutolsóként. A szándékok szerint ez a jövőben már nem fordulhat elő, a klub megszabadult régi adósságaitól, a tőzsdére menetel is felvetődött lehetőségként, igaz, még nem aktuális. Ugyanakkor az óvatosság sem árt, hiszen a népszerű startupokkal induló Windhorst birodalma már kétszer is csődben volt.

Ami engem még foglalkoztat, hogy Berlinnek egyáltalán szüksége van-e ilyen kaliberű futballcsapatra. Ha csak arra gondolok, hogy csaknem másfél tucat európai főváros nemzetközi kupagyőzelmet arató együttessel is büszkélkedhet, akkor természetesen igen a válasz, hiszen nem egy és nem kettő legalább „egy számmal” kisebb Berlinnél. De ha azt veszem, mekkora az érdeklődés a német szinten alaposan feltőkésített Hertha iránt, már szkeptikusabb vagyok. Sőt, ha a jelenlegi alapfeltételek nem változnak, képes vagyok nemleges választ adni az iménti felvetésre. A csaknem négymilliós városban a Hertha az elmúlt több mint tíz évben 40 és 53 ezer közötti átlagnézőszámot tudott összehozni a jelenleg 77 ezres Olimpiai Stadionban. Az aréna mindössze 65 százalékos kihasználtsággal üzemel, a kategóriában a Bundesliga második legrosszabb mutatóját összehozó Düsseldorf is fel tud mutatni 80 százalékot.

A kék-fehérek baja, hogy szerződés szerint 2025-ig kötelesek bérelni a létesítményt, saját stadion megépítése addig értelmetlen. Persze tervek vannak JARENA néven, többek között politikusok és sportolók bevonásával már zajlik a kampány az új stadionért, de egyelőre nincs meg a valós „Ja” az 55 ezres befogadóképességűre tervezett létesítményre. Persze még annak a megtöltéséhez is hiányzik a jelenlegi átlag alapján 5000 néző, és bár az elmúlt években még öniróniában bővelkedő toborzásra is akadt példa (hogy másképp lehetne jellemezni egy „Berlinben minden lehetsz. Még Hertha-szurkoló is” szlogenű akciót?!), tömegek nem özönlöttek az Olimpiai Stadionba. És egyelőre drága igazolások ide vagy oda, nem érzem Berlinben a mindent elsöprő erőt, hogy nem csupán Németország, de a labdarúgás fővárosa is legyen.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik