Itt van Amerika
CSILLAG PÉTER
CSILLAG PÉTER
2019.10.21 19:34 Frissítve: 2019.10.22 13:45

Történelem békaperspektívából, így használta ki a politika a sportsikereket

A béka segge alatt (Under the Frog) című regénye a kilencvenes évek elején egy csapásra Anglia elismert írójává emelte az 1959-ben Stockportban született Tibor Fischert. Az ötvenes évek Magyarországán játszódó kosárlabda-történetet részben a szerző szülei, az 1956-os forradalom után külföldre szökött Fekete Margit Eb-ezüstérmes és Fischer György NB I-es kosárlabdázó sorsa ihlette. A sportszülők neves, Booker Prize-listás fia a közelmúltban Magyarországon járt, a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán beszélgettünk vele.

Az Angliában elismert Booker Prize-listás író, Tibor Fischer neves sportszüleiről és a sportsikerektől megőrülő britekről és magyarokról is beszélt (Fotó: Szabó Miklós)

 

– Gyermekként hogyan élt a képzeletében szülei 1956 előtti, magyarországi élete?
– Sokáig nem esett szó otthon Magyarországról, édesapám és édesanyám azzal a szándékkal hagyta el az országot, hogy nem tér vissza már. Kiskoromban még beszéltem magyarul, iskolásként azonban elhanyagoltam a nyelvet, és ebből szüleim sem csináltak problémát. Emlékszem, tizenhárom vagy tizennégy éves lehettem, amikor a szemükre vetettem, miért nem erőltették nálam a magyart, mire azt a választ kaptam, hogy úgysem tudok kezdeni vele semmit. Később újságíróként eltöltöttem három évet Magyarországon 1988-tól, akkor azért jól jött volna, ha folyékonyan beszélem a nyelvet.

– Ahhoz képest, hogy a családi asztalnál nem volt téma a kommunista Magyarország, A béka segge alatt című regényében rendkívül hiteles képet rajzol a korabeli viszonyokról.
– Egy gyermek hajlamos kérdezés nélkül elfogadni mindent, én is csak később kezdtem el érdeklődni, fürkészni. A regény alapját édesapám, Fischer György és keresztapám, az apámmal a Lokomotív kosárlabdacsapatában együtt játszó Pataki Tibor későbbi elmondásából megismert történetek adták, sokat meséltek nekem a kosárlabdaéletről és a politikai környezetről.

– Mi ragadta meg az ötvenes évek magyar világában? Miért ítélte úgy a kilencvenes évek elején, hogy a téma az angol olvasóknak érvényes üzenetet hordoz?
– Az a szándék vezérelt, hogy megismertessem az 1956-os forradalom nagyszerű történetét az eseményekről és a háttérről keveset tudó angol nyelvű közönséggel. A családi kerettörténet dacára inkább a magyar történelem áll a regény középpontjában, a forradalomról pedig nem szólhatsz az előzmények nélkül.

– Igaz, hogy éppen ötvenhat kiadói visszautasítás után ért célba a regényterv?
– Ötvenhat nyomtatott változat ment ki pozitív válasz nélkül, már éppen feladtam volna, amikor egy kis edinburghi kiadó jelezte, érdekli a téma. Félreeső egyetemi szerkesztőségben működött a vállalat, jobbára skóciai és avantgárd témákról publikált, egyetlen nő dolgozott ott egy negyedik emeleti irodában – nem fűztem hozzá sok reményt. Más kiadók szerkesztői is érdekesnek találták a szöveget, de udvariasan jelezték, nem érzékelik az olvasóktól a fékezhetetlen igényt egy ötvenes évekbeli magyar kosárlabda-történetre.

– Mennyire ragaszkodott a tényekhez a családi vonatkozású részleteknél?
– Nagy vonalakban követtem édesapám történetét, majdnem minden igaz abból, amit leírtam. Valakivel, valahol, valamikor megtörtént.

– Az az epizód is, amelyben a kosárlabdázók meztelenül, feneküket mutogatva utaznak a vonaton?
– Teljes mértékben! Tudja, fiatalemberek hajlamosak nagyon rosszul viselkedni, ha lehetőségük nyílik rá. Valóban előfordult, hogy a csapat tagjai az idegenbeli túrák során ruha nélkül mászkáltak a vasúti kocsijukban. Hiába, fel kellett találnia magát az embernek, ha az ötvenes években szórakozni vágyott…

– Édesanyját, az idén júniusban nyolcvankilenc éves korában elhunyt Fekete Margitot igencsak alulértékelte az utókor, ahhoz képest, hogy 1950 és 1956 között négy Európa-bajnokságon vett részt, kétszer ezüst-, egyszer bronzérmesként végzett, a pályafutását kosárlabda-szakíróként is ismerő kolléganőm, Németh Andrea szerkesztő megfogalmazásával „a magyar női kosárlabdázás egyik legeredményesebb klasszisa volt”.
– Csakhogy elhagyta az országot! A legnagyobb sportolókkal is mostohán bánt a hátország, ha kimentek nyugatra, gondoljunk Puskás Ferenc példájára. Politikai szempontból nem volt ajánlatos felidézni édesanyám sikereit, ráadásul a helyzetét rontotta, hogy édesapám a BBC magyar adásának szerkesztőjeként dolgozott, ami a hatvanas-hetvenes években olyan vétek volt, mintha CIA-ügynök lett volna.

– Tisztában volt egyáltalán a kosárlabdázó Fekete Margit dicsőséges sportmúltjával?
– Az érmei kint voltak a falon, és nem mulasztotta el emlékeztetni időnként otthon édesapámat, hogy vele ellentétben ő a válogatott csapatkapitánya is volt.

– Örökölte valamilyen sportágban szülei tehetségét?
– Én vagyok a család fekete báránya. Majdnem minden közeli rokonom hivatásos sportoló volt vagy lehetett volna – kosárlabdában, kézilabdában, atlétikában, teniszben –, én azonban teljesen hasznavehetetlennek bizonyultam. Jut eszembe, nagyapám, Fischer Elek a századelőn a Ferencváros labdarúgója volt, igaz, talán csak egyszer vagy kétszer lépett pályára.

– Ha már futball: sportregénye arról az időszakról szól, amelyet a magyar labdarúgás aranykoraként tartunk számon. A sport a politika játszóterének számított, a hatalom önmaga népszerűsítésére és a rendszer legitimálására is igyekezett felhasználni a pályán elért eredményeket. Kisajátítható a sportdicsőség?
– A sport egyfelől az ötvenes évek katonai nevelésének része volt, másfelől presztízsterep, amelyen megmutatkozhatott, valójában ki milyen teljesítményre képes. Demokráciá­ban is felismerik a kormányok a sport megkülönböztetett szerepét: ha mondjuk az angol futball- vagy krikettválogatott győz, az emberek derűlátóbbak, és ebből a politikusok is próbálnak hasznot húzni. Nem hiszem azonban, hogy lehet tervezetten gyártani a sikert. Pénzt szórhatnak a sportágba, de eredményt az sem hoz biztosan. Manchester United-szurkolóként megtapasztaltam a közelmúlt ínséges éveiben, hogy a nagy összegekért vásárolt játékosok sem garantálják a győzelmet. Tavaly Alexis Sánchez keresett vagy ötszázezer fontot egy héten, de ha a pénzt nekem fizetik ki, ugyanannyira viszi a csapat.

– A béka segge alatt cselekményének éveiben futotta legjobb éveit az Aranycsapat gerincét adó, kényszerített igazolásokkal felturbózott Honvéd is. Egyszerűbb központosító, tekintélyelvű államban sportsikert elérni, mint demokratikus viszonyok között?
– A Honvéd mellett említhetjük a Real Madrid példáját is a Franco-korszakban. Nem egy volt a számos spanyol együttes közül, hanem Franco kedvenc csapata, ezért hát semmiben sem szenvedett hiányt. Végül megint ugyanoda lyukadunk ki: a pénz kétségtelen előnyt jelent, de nem minden. Furcsa például, hogy a magyar futball a miniszterelnök vonzalma és segítsége ellenére sem különösebben sikeres.

– Ön könyvet írt Orbán Viktorról A magyar tigris címmel, behatóan tanulmányozta a tevékenységét. A labdarúgás kiemelt támogatását mennyiben magyarázza a miniszterelnök személyes érdeklődése, és mennyiben a politikai tervezés, józan számítás?
– Köztudottan elkötelezett futballrajongó, ahogyan az is tudvalévő, hogy korábban voltak futballista ambíciói, és ezen a téren egy ideig fia, Gáspár is a nyomdokaiban járt. Nem kérdés, hogy érzelmileg közel áll hozzá a sportág. Ugyanakkor sajátos a futball szerepe Magyarországon. Hirtelen nem tudnék olyan itteni ismerőst említeni, akit ne hozna lázba, igaz, sokszor nem a magyar futball, mert attól könnyen lehangolódik az ember. Pedig itt is a kiszámíthatatlanságban rejlik a sport szépsége.

– Ha létezik a sportsikernek társadalmi, politikai haszna, miben mutatkozik meg?
– Lyonban ott voltam 2016-ban a magyar–portugál Eb-meccsen, és nyugodtan mondhatom, sohasem láttam korábban szurkolókat olyan energiával, olyan odaadással megélni egy sportélményt, mint akkor a magyarokat. Ilyen a sport hatása: ha a csapatodnak megy, igenis felvidulsz te is, és ez hatással lehet az egész nemzetre. Ha Anglia valami furcsa véletlen folytán újra megnyerné a világbajnokságot, a londoni utcákon az emberek megőrülnének.

– Megfelelt a fejében élő, elmondásokból ismert ország a valósnak, amikor 1982-ben először járt Magyarországon?
– Többé-kevésbé igen. Szépnek találtam Budapestet, bár megdöbbentett, hogy a házfalak tele vannak golyónyomokkal, még a budai Vár épülete is. Lenyűgözött ugyanakkor, hogy akármilyen lakásban jártam, mindenütt rengeteg könyv sorakozott a polcokon.

– Említette, hogy hazánkban élte meg a rendszerváltás éveit. Különösen nyüzsgő időszak lehetett egy angliai utazó szemével nézve.
– Mindennap történt valami változás, valami addig elképzelhetetlen. Valaki a demokratikus ellenzék tagjai közül, mondjuk Tamás Gáspár Miklós felbukkant az állami televízióban, új folyóiratok jelentek meg, és ha akadt egy telefonod és néhány barátod, már politikai pártot alapíthattál. Nem volt egyértelmű, miként végződik a folyamat, Nagy Imre újratemetésén Orbán Viktor beszédét hallva némely felnőttnek összerándult a gyomra a félelemtől, a kimondott szavak súlyától. Volt valami izgalmas a kiszámíthatatlanságban.

– A futball az elmúlt húsz-harminc évben a magyar irodalom elfogadott, népszerű témája lett. Angliában miként kezelik a témát a szépírók?
– Magyarországon van hagyománya a kapcsolatnak, Esterházy Péter jó játékos volt, Moldova György is közel áll a sportághoz. Angliában Nick Hornby a Fociláz című könyvével alapozta meg a nevét, a kötet a sportirodalom meghatározó műve, egyúttal mintát adott a követőknek, akik igyekeznek hasonlóképp megragadni a klubkötődésüket. Egyesek romantikusnak találják például, hogy kint állnak a lelátón a szakadó esőben, és azt mondogatják, ilyen az igazi szurkoló. Én ennek sohasem éreztem a varázsát, inkább leülök a fotelbe, és a tévé előtt eszem egy jó szendvicset.

– A hamisítatlan angol humor köszön vissza írásaiban, állítják kritikusai. Ehhez képest milyen a magyar humor?
– Sötétebb. A huszadik század igencsak borús volt errefelé, és a vicc sokszor puskagolyóként hatott a sztálinista rendszer ellen. Az ötvenes években például az a mondás járta, hogy Magyarországon háromféle ember van: aki már ült börtönben, aki most ül, és aki ezután fog.

– Min dolgozik mostanság?
– Írónak állni olyan, mint prostituáltnak: sohasem léphetsz már ki a körből. Készülő regényem cselekménye Dél-Franciaországban játszódik, bűnügyi történet, amelyben azonban futballszál is feltűnik, a két főszereplő egyaránt labdarúgó akart lenni. Mindkettő hamis kilences.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. október 19-i lapszámában jelent meg.)

2019.11.12 20:16:25

Minden más foci CSINTA SAMU

ALAPVONAL. Azonosulás a régi nagyokkal, nyomaik felkutatása lehet az első olyan gesztus, amely révén újra igazi nagyváradi identitással felvértezett futballcsapata lehet a városnak.

2019.11.12 12:10:57

Minden más foci nemzetisport.hu

Sokan máris úgy gondolják, a spanyol hölgy a PSG-sztár új kedvese.