L. PAP ISTVÁN
L. PAP ISTVÁN
2020.05.31 11:21

Ötven éve kezdődött minden idők talán legjobb labdarúgó-vb-je

A konkurencia óriási, ám nagy az egyetértés abban, hogy az 1970-es labdarúgó-világbajnokság egyike a valaha volt legnagyobbaknak. Sőt, a varázslatos brazilokkal, köztük a mindmáig egyedüliként három vb-aranyat szerző Pelével, az ugyancsak minőségi olasz, (nyugat)német vagy angol válogatottal talán mind közül a legnagyobb volt. Kár, hogy nélkülünk.

Az utolérhetetlen Pelé mindmáig egyedüli labdarúgóként három világbajnoki címet ünnepelhetett (Fotó: Getty Images)

 

Az 1970-es világbajnokság hivatalos plakátja

Egynél több labdarúgó-vb-t rendezett már Olaszország (1934, 1990), Franciaország (1938, 1998), Brazília (1950, 2014) és Németország (1974 – még NSZK-ként –, 2006), Mexikó viszont nemcsak az első büszke duplázó lett, hanem két világbajnoksága között mindössze 16 esztendő telt el. A CONCACAF-zóna első házigazdájaként 1964. október 8-án a FIFA tokiói kongresszusán, Argentínát megelőzve kapta meg a rendezés jogát (eredendően Ausztrália, Kolumbia, Japán és Peru is pályázott), 1986-ban pedig Kolumbia pénzügyi összeomlását követően az 1983-as pótszavazással futott be, nem utolsósorban az 1970-re már megépült infrastrukturális bázisra építve.

MARSEILLE UTÁN

MÉGSEM NÉLKÜLÜNK

Magyarral sajnálatos módon a játékvezetői karban sem találkozhattunk, ami korábban csak az első két vb-n és 1950-ben fordult elő. (Igaz, a három világbajnokságon is bíráskodó – 1974-ben az NSZK-ba a müncheni olimpia palesztin terrorakciója után nem ment el... –, magyarul is beszélő izraeli Abraham Klein 1934-ben Temesváron született, és az 1970-es torna guadalajarai brazil–angol meccse előtt állítólag ezt olvasta egy táblán az Estadio Jaliscóban: „Figyelmeztetjük a nézőket, hogy a mérkőzés alatt tilos a játékvezetőre lőni!...”)

Partjelzőként viszont Emsberger Gyula a román–csehszlovák és az angol–csehszlovák csoportmérkőzésen, továbbá a brazil–perui negyeddöntőben is közreműködött.

A román és a selejtezőben a mieinket búcsúztató csehszlovák válogatottban ellenben több magyar nemzetiségű labdarúgó is ott lehetett Mexikóban. Vencel Sándor (Alexander Vencel) a vb-keret kapusaként (1944-ben az éppen Magyarországhoz tartozó erdélyi Nagyilvón született magyar édesanyától, és a már csehszlovák Vágsellyén magyar környezetben nőtt fel), Horváth Sándor (Alexander Horváth) pedig egyenesen csapatkapitányként a csehszlovákokat (akik Szikora Györgyöt, a „fehér Pelét” a marseille-i ki-ki meccs előtt száműzték a válogatottból, bár később még kapott behívót) erősítette. És Trianon ötvenedik évfordulójának előestéjén, 1970. június 3-án kaptak egy négyest Brazíliától... Romániát pedig Szatmári Lajos (Lajos Satmareanu), Gergely László (Vasile Gergely) és Dembrószky Imre (Emeric Dembroschi) képviselte Mexikóban, az utóbbi a brazilok elleni csoportmeccsen gólt is szerzett. (Szovjet színekben elvben ott lehetett volna a kárpátaljai Szabó József, azaz Jozsef Jozsefovics Szabo, ám ő 1970-ben a Zorja Luhanszk játékosaként éppen nem volt válogatott, holott amúgy még 1972-ben is a szbornaja tagja volt.)

Mi, magyarok az 1986-os tornára ma is összeránduló gyomorral emlékezünk, hiszen a szovjetek elleni 0–6 a rózsaszínű vb-álmokból azonnal visszarántott minket a földre. Ehhez képest az 1970-es vb-t mifelénk ma is erős nosztalgia kíséri, holott a '69-es marseille-i nemzettragédia (a csoportban minden létező számítás szerint a csehszlovákok előtt zártunk volna, akkoriban azonban a pontegyenlőséget pótmeccsel intézték el, és azon 4:1-re alulmaradtunk...) következtében azon ott sem lehettünk. Ráadásul ez első ízben fordult elő a magyar válogatottal egy olyan világbajnokságon, amelyikre nevezett. (1930-ban Uruguayban és 1950-ben Brazíliában eleve nem próbálkoztunk.)

A minket a selejtezőben kiejtő csehszlovákok természetesen ott lehettek, mint ahogyan a kelet-európai blokkból a Szovjetunió, Bulgária és Románia is pályára lépett Mexikóban, ami a kilenc európai résztvevőt tekintve igencsak erős aránynak számított. Anglia és Mexikó a címvédő és a rendező jogán eleve tagja volt a 16-os mezőnynek, így mindössze 14 kiadó helyért harcolt a világ, igaz, Afrikának, Ázsiának (és Óceániának), valamint Mexikón túl a közép- és dél-amerikai térségnek mindössze egy-egy helyet tartott fenn az akkoriban még nem a harmadik világ érdekeit és szavazatait, hanem a valós erősorrendet előnyben részesítő FIFA.

Első ízben jutott el világbajnokságra Marokkó, Izrael és Salvador, hosszú szünet után Peru (1930), Románia (1938), Belgium (1954) és Svédország (1958, ekkor a rendező jogán vett részt), ugyanakkor a brazilok egyedüliként kilencedszer is ott voltak – a kilencedik tornán. A mieink mellett viszont olyan meghatározó nemzetek is hiányoztak, mint a spanyolok, az argentinok, a franciák vagy az azt megelőző vb-n bronzérmes portugálok. És az 1969-ben már BEK-döntős Ajaxra épülő Hollandiának is 1974-ig kellett várnia arra, hogy elfoglalja helyét a világ legjobbjai között.

FORRADALMI ÚJÍTÁSOK

A lebonyolítás éppen olyan volt, mint az azt megelőző négy világbajnokságon, négy négyes csoportba sorsolták a csapatokat, de a kalapokat regionális alapon, nem pedig az erősorrendből adódóan állították össze, így kerülhetett egy négyesbe például az ezt megelőző három vb két győztese, Brazília és Anglia. A nyolc között már egyenes kieséses rendszerben folytatódott a torna, amely így a bronzmérkőzéssel együtt 32 meccsből állt. (Csak összehasonlításképpen: 2018-ban Oroszországban ennek épp a dupláját játszották.)

 
A tökéletes világbajnokság nyomában

Végleg dél-amerikai kézben a Rimet-kupa

Mindössze öt stadion elég is volt a teljes világbajnokság lebonyolításához, ezek közül a híres mexikóvárosi Azték Stadion az első volt, amely egy olimpia után két évvel labdarúgó-vb-nek is otthont adott (négy év múlva ebben a müncheni Olimpiai Stadion követte), lelátóin akkoriban több mint 107 ezren foglalhattak helyet, és tíz mérkőzés, benne a döntő és a bronzcsata helyszíne volt. Guadalajarában (71 100-as befogadóképesség) nyolc, Pueblában (35 563) három, a 2660 méterrel a tengerszint felett fekvő Tolucában (26 900) négy, Leónban (23 609) pedig hét vb-meccset rendeztek – nem egyszer esős, párás időben, harminc fok feletti hőmérsékleten, ráadásul az európai televízióknak kedvező korai időpontokban.

A brazil és az olasz válogatott 1970. június 21-én, a világbajnoki döntő előtt

A huszonhat játékvezető között is domináltak az európaiak és a dél-amerikaiak (14, ill. 5), a brazil–olasz finálét egy európai, a keletnémet, Rudi Glöckner vezette, ma ez már a neutralitás miatt elképzelhetetlen lenne.

A DÖNTŐ

A Jules Rimet-kupát a harmadszor győztes brazilok végleg hazavihették – elő- és utótörténete is kalandos, többször eltűnt és ellopták, Brazíliából végleg is... –, négy évvel később már a mai FIFA-világkupát emelhette magasba a nyugatnémet Franz Beckenbauer.

Az Adidas először 1970-ben gyártott
hivatalos vb-labdát, a Telstart

Több, ma már természetes, akkor forradalmi újítást vezetett be a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, amelyet vb-n utoljára vezetett elnökként az 1974-es torna előtt Joao Havelange-ra „cserélt”, 1961 óta regnáló angol úriember, Sir Stanley Rous. Mindenekelőtt első ízben gyártotta az Adidas a vb hivatalos labdáját, és a 32 darabból varrt Telstar (amely nemcsak fekete-fehérben pompázott, a tornán használtak tiszta fehér és barna változatot is) közmegelégedésre, jól vizsgázott. Először lehetett világbajnokságon cserélni, a szovjet Anatolij Puzacs lett az első fecske, aki az első mérkőzés második félidejére állt be Viktor Szerebrjanyikov helyett. Az angol FIFA-játékvezető, Ken Aston ötletét a közeledési lámpák működése ihlette – így aztán Mexikóban debütáltak a sárga és a piros lapok (az utóbbi egyszer sem került elő!), a történelmi első sárgát a gól nélküli mexikói–szovjet nyitó meccs 30. percében a grúz középpályás, Kahi Aszatiani kapta, és a vb-n további 32-szer mutatták fel. A Panini az 1970-es vb-re készítette el első kártyakollekcióját, amely azonnal rendkívüli népszerűségre tett szert, a világ pedig először nézhette színesben a televíziós közvetítéseket – már azok a kevesek, akiknek akkoriban ilyen készülékük volt.

És 1970 nyarán megváltozott a labdarúgó-eredmények jelölése, miután sokkal igazságosabb lett a szerzett és kapott gólok alapján történő rangsorolás, azóta számolunk gólarány helyett gólkülönbséget, azaz jelöljük a kivonás (–) jelével az eredményeket az osztásé (:) helyett.

Az NSZK bombázója, Gerd Müller tíz találattal lett gólkirály – ennyit azóta sem termelt egy vb-n senki (Fotó: AFP)

De ez a mindent elsöprő diadalt arató brazilok teljesítményét egyáltalán nem befolyásolta, Peléék régi labdával, gólarányt számolva, sárga lapok nélkül és kizárólag fekete-fehér tv-képernyőkön is vitathatatlanul a földkerekség legjobbjai lettek volna.

BRAZÍLIA – HARMADSZOR

ÓVATLAN BRAZILOK

Az 1946-ban a regnáló FIFA-elnök, Jules Rimet nevére átkeresztelt eredeti Világkupát 1930-ban Abel Lafleur francia szobrászművész alkotta meg, át is vehette érte a francia Becsületrendet. A Victory névre keresztelt kis szobor Nikét, a győzelem görög istennőjét ábrázolja, aranyozott, 925-ös finomságú ezüstből és fehérmárvány-alapból készült, 35 centiméter magas és 3.8 kg. A kiírás értelmében a háromszoros győztes válogatottat illette meg – mivel Brazília 1958-ban és 1962-ben, Olaszország pedig 1934-ben és 1938-ban nyert, az 1970-es vb-döntőnek ez a történelmi dicsőség is tétje volt.

A felelőtlen brazilok már a mexikói hazaérkezést követő ünneplés közben elhagyták a kupa egy részét, a fedele ugyanis leesett, és a nagy kavarodásban el is veszett. Kész szerencse, hogy ekkor még egy becsületes szurkoló kezébe került, aki visszaadta távoli ismerősének, az Atlético Mineiro csatárának, Dadá Maravilhának, azaz Dariónak, így az egész szobor ott díszeleghetett a szövetség székházában.

De csak tizenhárom évig. Merthogy a brazilok futballban erősebbek, mint biztonsági ügyekben. Rio de Janeiróban, a Brazil Labdarúgó-szövetség ottani székházában egy törhetetlennek hirdetett golyóbiztos üvegbúra alatt állították ki, ám miután az éjjeliőrt megkötözték, egy pajszer segítségével ezt 1983. december 20-án kibontották, a trófeának nyoma veszett, és azóta sincs meg. Még a nagy Pelé is hiába könyörgött a televízióban a tolvajoknak, azokat ez sem hatotta meg. A Kodak cég később színaranyból két német szobrásszal megcsináltatta a másolatát, és Brazíliában 1984 óta ez látható.

A világbajnokok pedig 1974 óta az olasz Silvio Gazzaniga műalkotását vehetik át. De az új Világkupa eredetijét kizárólag a labdarúgó-vb-k megnyitóünnepségén és a döntőn mutatják meg a világnak (legközelebb tehát két év múlva Katarban), a győztesek egy 50 ezer dollárt érő másolatot kapnak meg, a felbecsülhetetlen értékű, állítólag 10 millió dollárra taksált eredeti trófea a hétköznapokon a FIFA székházában egy tolvajbiztosnak hirdetett páncélszekrény lakója.

Az egyenes kieséses szakaszban kétszer 15 perces hosszabbítás következett, ha 90 perc alatt nem született döntés, ám tizenegyesek akkor még nem voltak, döntetlennél pénzfeldobás határozott volna a továbbjutóról. (Ahogyan például az 1968-as Eb olasz–szovjet elődöntője után Facchettiék javára.) A június 21-i finálét azért nem Fortuna döntötte volna el, ha a brazilok nem bírnak az olaszokkal, június 23-án, azaz két nappal később megismételték volna az aranycsatát – 1976-tól aztán már jöttek a 11-esek. A mérkőzésekre öt cserét lehetett nevezni, és kettő beállására nyílt lehetőség, de ezt a döntőben például csak az olaszok használták ki.

Az Azték Stadionban több mint 107 ezer néző előtt játszották a Brazília–Olaszország finálét. A negyedik brazil gól (egyben a vb-történelem egyik legemblematikusabbja) előtti álomakciónak Everaldót és Piazzát leszámítva valamennyi brazil mezőnyjátékos része volt, végül Pelé passzából a felfutó jobbhátvéd-csapatkapitány, Carlos Alberto vágta be a labdát Albertosi hálójának jobb alsó sarkába.

A brazilok a Kolumbia, Venezuela és Paraguay ellen megvívott selejtezőt is beleszámítva 12 meccset játszottak a világbajnoki aranyig vezető úton – és valamennyit megnyerték. (A 2002-ben ugyancsak százszázalékos produkcióval győztes remek brazil válogatott például a dél-amerikai selejtezőben hat vereséget is összeszedett...) Felülmúlhatatlan, azóta meg sem közelített teljesítmény! Kispadján a kétszeres (1958, 1962) világbajnok Mário Zagallóval, aki 38 évesen ért fel edzőként a csúcsra, ezzel a hőskorban az 1930-as Uruguayt 32 évesen irányító Alberto Suppici mögött minden idők második legfiatalabb vb-győztes kapitánya. Zagallo tanácsadóként ott bábáskodott az 1994-es diadal megszületésénél is, négy évvel később pedig szövetségi kapitányként csak a fináléban bukott el Franciaország ellen, és lett vb-második. Rajta kívül a német Franz Beckenbauer és a francia Didier Deschamps mondhatja el magáról, hogy játékosként és edzőként is eljutott a világbajnoki trófeáig, amelyet az utóbbi kettő csapatkapitányként vehetett át.

A brazil válogatottban Pelé maradt hírmondónak az 1962-es világverő alakulatból, de az 1966-os tornát kudarccal záró vb-keretből (ki ne tudná? – Alberték is hozzájárultak a csoportban a címvédő kieséséhez) is csak a Pelé, Brito, Gérson, Jairzinho négyest nem söpörte el a brazil nép haragja.

Négy, illetve nyolc évvel később már csak az írmagja maradt meg az 1970-es világverő alakulatnak, nem véletlen, hogy a sztárjai közül egyedüliként Jairzinhót és Rivellinót a hetvenes években is bevető selecao sem 1974-ben, sem 1978-ban nem volt képes eljutni a fináléig. Sőt, ez a braziloknak legközelebb szégyenszemre, csak 1994-ben sikerült.

A TÉNYEK

9. labdarúgó-világbajnokság, Mexikó
1970. május 31.–június 21.
A selejtezőre nevezett:
75 ország (73 el is indult)
Csapatok száma:
16 (Európa: 9 – Anglia, Belgium, Bulgária, Csehszlovákia, NSZK, Olaszország, Románia, Svédország, Szovjetunió; Dél-Amerika: 3 – Brazília, Uruguay, Peru; Közép- és Észak-Amerika: 2 – Mexikó, Salvador; Afrika: 1 – Marokkó; Ázsia és Óceánia: 1 – Izrael)
Helyszínek/stadionok száma:
5 (Mexikóváros, Guadalajara, Puebla, Toluca, León)
Mérkőzések száma:
32
Gólátlag:
2.97
Nézőátlag:
50 127

A DÖNTŐ
1970. június 21., 12 óra, Mexikóváros
Brazília–Olaszország 4–1 (1–1)

Azték Stadion, 107 412 néző. V: Glöckner (keletnémet)
BRAZÍLIA:
Félix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Gérson – Jairzinho, Tostao, Pelé, Rivellino. Szövetségi kapitány: Mário Zagallo
OLASZORSZÁG:
Albertosi – Burgnich, Rosato, Cera, Facchetti – De Sisti, Bertini (Juliano, 75.), Mazzola, Domenghini – Boninsegna (Rivera, 84.), Riva. Szövetségi kapitány: Ferruccio Valcareggi
G:
Pelé (18.), Gérson (66.), Jairzinho (71.), Carlos Alberto (86.), ill. Boninsegna (37.)

A VÉGEREDMÉNY
Világbajnok:
Brazília, 2. Olaszország, 3. NSZK, 4. Uruguay, 5. Szovjetunió, 6. Mexikó, 7. Peru, 8. Anglia, 9. Svédország, 10. Belgium és Románia, 12. Izrael, 13. Bulgária, 14. Marokkó, 15. Csehszlovákia, 16. Salvador

A GÓLLÖVŐLISTA (ÉLCSOPORT)
Gólkirály:
Gerd Müller (NSZK-beli) 10 gól
2. Jairzinho (brazil) 7
3. Téofilo Cubillas (perui) 5
4. Pelé (brazil) és Anatolij Bisovec (szovjet) 4-4
6. Rivellino (brazil), Luigi Riva (olasz) és Uwe Seeler (NSZK-beli) 3-3

Az ezüstérmes olaszok közül egyedül a már Mexikóban is 28 éves cserekapusnak, Dino Zoffnak adatott meg, hogy 12 évvel később, túl a negyvenen vb-t nyerjen, holott a bombaerős keretben összesen nyolc BEK-győztes Milan-, illetve Internazionale-játékos kapott helyet.

A címvédő, végül a negyeddöntőben az NSZK ellen búcsúzó angolok között Bobby Charltonnal az élen 1966-os győztes keret túlnyomó része (így Gordon Banks, Bobby Moore, Alan Ball, Martin Peters, Nobby Stiles, Jackie Charlton vagy Geoff Hurst) is lehetőséget kapott Mexikóban. Az 1974-es győztes nyugatnémetek között pedig a 10 találattal gólkirály (azóta sincs párja, és előtte is csak az 1954-ben 11 gólos Kocsis Sándor és a talán mindörökre legjobb, 1958-ban 13 gólos Just Fontaine volt képes nála többre) Gerd Müller, a Nemzet Bombázója mellett Sepp Maier, Franz Beckenbauer, Berti Vogts vagy Wolfgang Overath teljesítménye jelezte, hogy az NSZK évei jöhetnek.

Az sem véletlen, hogy az akkor még csak a legjobb európaiaknak járó Aranylabdát az esztendő végén Gerd Müllernek ítélték oda a France Football szavazói – Bobby Moore és Gigi Riva előtt.

De több olyan jelenetet is adott az immár az egész világot a tv-képernyők elé ültető torna, amelyre a mai napig emlékezhetünk. Az angol Gordon Banks földöntúli védése Pelé fejesénél, az azóta is egyedüliként háromszoros világbajnok brazil 10-es húsz centit tévesztő félpályás emelése a csoportkörben a csehszlovákok és Mazurkiewicz kapust megkerülő szupercsele az elődöntőben Uruguay ellen, az NSZK–Anglia negyed- és az Olaszország–NSZK elődöntő krimije mind-mind ma is része a futballtörténelemnek, és időről időre visszaköszön az összefoglalókban.

A világbajnokság legjobb fiatal játékosa a peruiak 21 éves csillaga, Téofilo Cubillas lett, aki később az 1978-as tornán már befutott sztárként villogott. És a FIFA fair play díját is a világszerte népszerű Peru nyerte el. Amerika amúgy is keményen odatette magát, Brazília, Uruguay, Peru és a házigazda Mexikó mellett mindössze négy európai csapat jutott be a nyolc közé, amire legközelebb csak 2002-ben volt példa. (A negatív európai csúcs a 2010-es dél-afrikai vb-é, ekkor kontinensünkről mindössze három válogatott játszhatott negyeddöntőt, igaz, ez a három – a spanyol, a német és a holland – végzett később az érmes helyeken.) És persze nem szakadt meg az amerikai rendezők sorozata sem: 1930-hoz, 1950-hez és 1962-höz hasonlóan ismét dél-amerikai győztest avattak. Mint ahogyan így történt ez 1978-ban, 1986-ban és 1994-ben is, csak a 2014-ben Brazíliában világbajnok Németország törte meg az európaiak amerikai átkát. (Az egyetlen Európában győztes amerikai csapat pedig mind a mai napig az 1958-as brazil válogatott.)

A több mint százezres mexikóvárosi Azték Stadion impozáns látványt nyújtott (Fotó: AFP)

A labdarúgás, a mexikói világbajnokságnak hála, nívójában, globalitásában és népszerűségében 1970 nyarán felért a csúcsra, és végérvényesen elfoglalta a helyét a sportágak rangsorának a legtetején. 

A VILÁGBAJNOKSÁG ÖSSZES GÓLJA