Hová lett Hans van Breukelen?

ELŐHANG

Mi tagadás, a szerző maga is sokat emleget
jó öreg (jó öreg?) Hans van Breukelent
rossz reggelen, gyűrött (egyre) arcán
a szőkés-vöröses borostán
simogatván mereven,
borotva után nyúlva
morogva.

Az 1956-ban született Johannes Franciscus „Hans" van Breukelen talán éppen a szúrós, örökké félelmes tekintetével babonázta meg a csatárokat, mint később a lágy tekintetű boszorkány, Sergio Goycochea a tizenegyesrúgókat. Igaz, a jól megtermett holland kapus nemcsak szuggerálni tudott, hanem villámgyorsan vetődni, beadásoknál az ötös urává válni is, és a nyolcvanas években a német Harald „Toni" Schumacherrel holtversenyben talán ő oldotta meg legjobban a kapusok közül az egy az egy elleni helyzeteket. Egyik legfontosabb tulajdonsága azonban a hidegvére volt, és az, hogy ha a háló elé állt, mindig nyugalmat sugárzott.

Szülőhelyén, a Biltse Voetbal Clubban ismerkedett meg az alapokkal, majd 1976-ban a közeli Utrechtben lett profi labdarúgó, és négy év múlva már a felnőttválogatottban is bemutatkozhatott. 1982-ben a legendás menedzser, Brian Clough kérésére az akkoriban a mainál nagyságrendekkel erősebb Nottingham Foresthez igazolt (230 ezer mai eurónak megfelelő összegért), hogy Peter Shilton utóda legyen. Két év múlva azonban hazahúzta a szíve és az egyre erősebb PSV ajánlata, s ebből a klubból vonult majd vissza 1994 nyarán.

Eindhovenben lett ő maga is legenda, hétszeres bajnok, háromszoros kupagyőztes és egyszeres Bajnokcsapatok Európa-kupája-aranyérmes. Csak a múltidézés és a fiatalabbak kedvéért: Guus Hiddink professzor a Benfica elleni 1988-as fináléban a Hans van Breukelen – Eric Gerets, Ivan Nielsen, Ronald Koeman, Jan Heintze – Berry van Aerle, Gerald Vanenburg, Edward Linskens, Sören Lerby – Willem Kieft, Hans Gillhaus csapatot küldte harcba. A finálé végén az orosz rulettben egy roppant fontosat hárító kapuvédő nem mellesleg négyszer lett odahaza az év kapusa, és olyan hátvédek mögött futballozhatott a fent említettek mellett, mint Glenn Hysén, Huub Stevens, Stan Valckx, Gheorghe Popescu, Ernest Faber, Arthur Numan vagy Adri van Tiggelen.

A válogatottban szerzett magának világhírnevet, szerepelvén az 1980-as, az 1988-as és az 1992-es Európa-bajnokságokon, valamint az 1990-es világbajnokságon. Legnagyobb sikerét az oranjéval 1988-ban érte el, amikor győztes és a torna kapusa lett (a fináléban megfogta Igor Belanov büntetőjét), de a többi alkalommal sem lehetett rá panasz. 1992-ben éppen a kontinenstornán búcsúzott, a dánok elleni vesztes elődöntővel: ez volt a 73. fellépése a nemzeti tizenegyben. Történhet bármi, az 1988-as holland csapat, azaz a Van Breukelen – Van Aerle, R. Koeman, Rijkaard, Van Tiggelen – Wouters (E. Koeman), Vanenburg, Gullit, Mühren – Van Basten (Bosman), Van't Schip (Kieft) féle vonulat egy darabka futballtörténelem, és ennek a kapus egy igen fontos szelete. Hősünk nem mellesleg a labdarúgás történetével és statisztikáival foglalkozó szervezet, az IFFHS kapus-örökranglistáján a 17. helyet foglalja el, éppen Shiltont megelőzve.

Visszavonulása után sem akasztotta végleg szögre a kapuskesztyűjét (vagy ha igen, vett másikat), mert ma is fellép különféle jótékonysági és gálamérkőzéseken, az egykorihoz meglepően hasonlító fizimiskával és pocakkal. Bár a végzettsége alapján lehetett volna középiskolai tanár is, de inkább a kereskedelemben helyezkedett el, majd kipróbálta magát műsorvezetőként, valamint 1997 és 2000 között az Utrecht technikai igazgatójaként. Segíti a szegény sorsú gyermekeket is, mint egy SOS Gyermekfalu nagykövete. Azóta vállalkozóként tevékenykedik: foglalkozik biztonságtechnikával, kereskedelemmel, a HvB menedzsment révén pedig coachként motivációs tréningeket tart, valamint moderátorkodik. Régi és új szakmáját ötvözve írt egy könyvet a labdarúgásról, arról, hogyan lehet a kedves olvasó még jobb futballista.