Gálhidi: Az elején arra gondoltam, úristen, mit keresek én itt

Ne is cifrázzuk túl a bevezetőt: napjainkban Gálhidi György a Székelyudvarhelyi FC focicsapatának trénere, aki a határon túli harmadik vonalban is a magyar labdarúgást szolgálja. Bár a kezdeti gondokat nem sikerült maradéktalanul elűzni, azért a néhány héttel korábbihoz képest immár jóval kisimultabb a hatvanhárom éves futballedző arca, amikor székre ül ideiglenes otthonának teraszán.

„Húúú... Romokat találtam Székelyudvarhelyen. Igen, azt hiszem ez a legjobb szó arra, hogy mi fogadott – kezdi belehörpintve kávéjába a klub új edzője, azonban rögvest tisztázzuk is, nem a székely anyaváros központjában zajló munkálatokra, hanem a focicsapatnál található körülményekre utal, amikor a romokat említi. – A régi csapatból, amely biztossá tette a bentmaradást, hét játékos elment, a helyükre érkező nyolc labdarúgó pedig ugyanennyi településről érkezett. Néhány hétig naponta hét-nyolc játékosnak tartottam edzést, és bár ezt már megéltem a Honvéd »fakónál«, azt hittem, többször nem lesz részem benne."

Az első két mérkőzésre meglett a csapatlétszám, viszont az eredmények – két meccs, két vereség, hazai pályán 1–5, idegenben 1–3 – hűen tükrözték a felkészülési időszak nehézségeit.

Az SZFC nagyjából egy hete állt össze, véglegesnek tekinthető a keret is, amellyel Gálhidi György elégedett – azt mondja, jó játékosok alkotják az együttest. A harmadik fordulóban már gálázott a csapat, igaz, a hazai pályán elért 14–0-s eredmény inkább a román harmadosztály, na meg a három meccsen harminc gólt kapó s egyet sem rúgó galaci ellenfél nívóját tükrözi, semmint a Székelyudvarhely pusztító offenzíváját. Mondja is a szakember, bőven van min dolgozni, ám – teszi hozzá – a körülményekre egy rossz szava sem lehet.

„A vezetőség a legapróbb gondot is azonnal igyekszik orvosolni, van remek füves és pazar, villanyfényes műfüves pályánk, fantasztikusan felszerelt edzőtermünk, a szakmai munkához, a jó eredmény eléréséhez tehát minden feltétel adva van" – majd rövid gondolkodás után hozzáteszi: jó eredménynek számítana, ha az előző évben a kiesés elől menekülő csapat a középmezőnyben végezne.

A keretet egyébként három román futballista erősíti, az edző szerint kommunikációs gondok nincsenek, hiszen egyikük ért magyarul, a másik kettő pedig „...előbb-utóbb megtanul, és kész!"

A kezdeti nehézségekről, amelyek kezelésében saját bevallása szerint nem kevés rutinja van – dolgozott már edzőként Kuvaitban, Katarban, Kínában, Vietnamban és Egyiptomban is – hamar áttérünk tehát a csapatra, no meg az ifikre.

„Láttam őket, persze hogy láttam, nagyon jók, van bennük fantázia" – mondja, amikor az utánpótlásról kérdezem, elvégre Székelyudvarhely az egyik alközpontja a magyar kormánytámogatással működő Székelyföldi Labdarúgó-akadémiának. A Csíkszereda-központú intézmény a Puskás Ferenc Labdarúgó-akadémiával épített ki partneri, szakmai kapcsolatot; Tajti József operatív igazgatón keresztül került képbe Gálhidi György is, amikor edzőt kerestek Székelyudvarhelyen, hiszen a korábbi, szintén Magyarországról érkező tréner, Vágó Attila Csíkszeredába tette át székhelyét, hogy a második vonalba vezesse a hargitai megyeszékhely csapatát. A szurkolók által legjobban várt találkozó egyébként éppen a Székelyudvarhely–Csíkszereda meccs, amely tehát nemcsak az ősi rivalizálás okán ígér csemegét, hanem két magyarországi edző székelyföldi összecsapásaként is különleges lesz.

A székelyföldi akadémia s az annak keretében dolgozó Gálhidi György célja is az, hogy kiváló képzést adjon a székely gyerekeknek, a legjobbak pedig a Puskás-akadémiánál folytathatják, ahogyan tették azt már többen is Székelyudvarhelyről, például az Eb-t is megjáró Kovács Dániel vagy az U16-os magyar válogatottban minap a belgák ellen bemutatkozó Botorok János.

Megkerülhetetlen kérdés, az edzőt vajon nem kritizálják-e az anyaországi kollégák, hogy a román harmadosztályban dolgozik: „A magyar focit szolgálom, alázattal, keményen igyekszem igényes munkát végezni. Mindig is a magyar futballért akartam dolgozni, örülök, hogy ezt tehetem ebben a gyönyörű környezetben, Székelyföldön is. Az elején, amikor a sovány keretet látva arra gondoltam, úristen, mit keresek én itt – voltak jobb külföldi ajánlataim is, de már megígértem, hogy Udvarhelyre szerződöm, és az adott szónak Székelyföldön még mindig nagy súlya van. Nem bántam meg egy percig sem, hogy így döntöttem, bár a család nagyon hiányzik."

Természetesen szót ejtünk a magyar és a román futballról is. Gálhidi György fejcsóválva jegyzi meg, hogy a román futball fizikailag jóval előrébb tart, mint a magyar, pedig ez a kvalitás könnyen elsajátítható, arról nem is beszélve, hogy ez a mai modern futball alapja.

„Tíz éve vannak akadémiáink, lassan lehetne eredmény is, nem?" – kérdez, de választ nem vár önnön felvetésére, s noha elmondása szerint nem akar megmondóembert játszani, azt azért hozzáfűzi, szerinte nem egészséges, hogy egy kézben összpontosul az edzőképzés, az utánpótlásképzés és a válogatott irányítása.

„Jó képességű, fineszes játékosok vannak otthon is, csak éppen fizikailag nem veszik fel a versenyt az ellenfelekkel, és arról most ne is beszéljünk, hogy a szakmát nem lehet kizárólag könyvekből elsajátítani" – teszi még hozzá, s többet tényleg nem beszélünk a fociról, áttérünk a székelyudvarhelyi kézilabdára. Ez sem tart sokáig, az őszi napsugarak andalító simogatásából a közeli Szent Miklós-templom déli harangszava „ébreszt."

Gyors kézfogás, elköszönés – „Találkozunk a hétvégi bajnokin!" –, és mindenki megy a dolgára.

Sietségéből ítélve úgy tűnt, neki van több.