MONCZ ATTILA 2019.06.26 22:51 Frissítve: 2019.06.26 23:31

Fecskék háborúban – Moncz Attila publicisztikája

 

Amikor a múlt szombaton az Afrikai Nemzetek Kupáján a Nigéria–Burundi csoportmeccsen Ola Aina sarokkal kiosztotta a torna addigi legnagyobb gólpasszát, a több mint hetven percen keresztül hibátlanul védekező burundi válogatott pedig összetört, majd’ a szívem szakadt meg. Pedig akkor még szinte semmit sem tudtam a burundi futballról. Csak azt, hogy először vesz részt az afrikai kontinenstornán, és hogy abszolút esélytelenként próbál meg helytállni a háromszoros győztes ellen.

Aztán kicsit utánaolvastam a helyi labdarúgásnak, és rá kellett jönnöm, a sportszakmailag abszolút érthető elkeseredésen túl ennek a csapatnak semmi oka sincs az összeomlásra. Folyamatosan teljesítette-teljesíti a küldetését, reményt ad egy olyan országnak, amely két és fél évtizede többé-kevésbé fegyverek és belső viszályok árnyékában éli az életét. A jelenlegi keretből egyedül a legidősebb játékosnak, a 32 éves Selemani Ndikumanának lehetnek (és vannak) emlékei a békeidőkről, illetve arról, miképp dörrentek el a fegyverek 1993-ban az akkori fővárosban, Bujumburában. A többieknek általában „csak” meghatározta az életét a hutu és a tuszi népcsoport közötti folyamatos konfliktus, ami kevéssel az első többpárti választást követően csúcsosodott ki, miután tuszi katonák megölték a demokratikusan megválasztott államelnököt, a hutu Melchior Ndadayét. A harcokban az évek során több százezren haltak meg és több millióan menekültek el. A folyamat ma is tart, jóllehet a polgárháború 2005-ben – papíron – befejeződött, ugyanakkor a mai napig akadnak összetűzések.

Az már a burundi futball külön balszerencséje, hogy amikor elkezdődött a polgárháború, a válogatott a valaha volt legjobb helyezését elkönyvelve a 93. helyen állt a világranglistán, és hajszál híján már akkor megszerezte első ANK-részvételét. Ehhez csak jobban kellett volna rúgnia a tizenegyeseket a Guinea elleni playoffmeccs végén. Így viszont nemhogy kontinenstorna nem lett, a nemzeti tizenegy 1993 októbere és 1996 júniusa között egyetlen mérkőzést sem játszott. Amikor visszatért a pályára, abban sem volt sok köszönet, 2000 novembere és 2004 decembere között például szinte kizárólag regionális vetélytársakkal párbajozott, nem sok sikerrel: húsz fellépéséből mindössze egyet nyert meg. Közben a futball szervezettsége elveszett, kiskirályok lettek az urak, jellemző módon 2003-ban még a FIFA is felfüggesztette a szövetség pénzügyi támogatását (pedig a szavazatvadász Blatter-korszakban voltunk…), mert a helyiek nem tudtak elszámolni 114 ezer dollárnyi támogatással.

„Akkoriban a válogatottban mindenki a saját pecsenyéjét sütögette. A nevek alapján nem volt rossz csapatunk akkor sem, de csak szólisták voltak benne. Most mindenki meghallgatja a másikat, küzd a másikért. Végre itt vagyunk. Sohasem adtam fel, tudtam, hogy egyszer eljutunk ide” – mondta az ESPN-nek a fentebb már említett Selemani Ndikumana, akinek – akárcsak a keret többségének – megvan a saját, a háborúhoz köthető története. Őt Tanzániában élő apja mentette ki a Kongói DK-ba (hogy aztán 11 országot megjáró futballista legyen belőle), Elvis Kamsoba négy hónapos korától élt a ndutai menekülttáborban, 12 évesen úgy ment Ausztráliába, hogy mindössze egy focimeccset látott (a 2006-os vb-ről a Brazília–Franciaország negyeddöntőt), aztán szinte beletörődött, hogy neki válogatott szinten csak a Burundi Southern Australia nevű formáció jut, mire összeverődött a jelenlegi együttes magja.

Ebben nagy szerepe volt Olivier Niyungekónak, a jelenlegi szövetségi kapitánynak, aki egy évtizede három évig próbálkozott a hivatalos menekültstátusz megszerzésével Svédországban, Lappföldön, de végül 16 társával együtt hazaküldték. Az eljárások alatt azonban futballozott és tanult, amit aztán Burundiban igyekezett kamatoztatni. Bizonyos szintig segítségére volt Pierre Nkurunziza államelnök is, igaz, az ő futballőrültségével volt-van baj elég arrafelé. Rendben, a Tanganyika-tó mellett van saját focipályája és futballcsapata (Haleluya FC a neve), ilyet láttunk-látunk a világ más országaiban is, na de hogy két bírót csak azért vegyenek őrizetbe az államfő elleni konspiráció vádjával, mert meccs közben összeakaszkodtak „őfelségével”? Afrikának megvan a maga diszkrét bája.

Ettől még kellett a segítség, hiszen Burundi a térség egyik legelmaradottabb országa. Az ENSZ emberi fejlődési indexe szerint mindössze négy országot megelőzve a 185. helyen áll, egyike a világ három legszegényebb államának, egy 2018-as felmérés szerint a világ legboldogabb országainak rangsorában sereghajtó, a Burundiban élő 10 millió ember harmadának pedig azonnali humanitárius segélyre lenne szüksége. Ennek fényében mindjárt másképp kell értékelni azt a több mint 130 ezer dollárt, ami közadakozásból jött össze a válogatottnak csak azért, hogy jó körülmények között készülhessen fel az idei Afrikai Nemzetek Kupájára.

Merthogy az Intamba Mu Rugamba, a Fecskék háborúban csapata az idén márciusban önerőből kiharcolta a részvételt. „Mi ekkor láttuk először Burundi népét egyesülni. Együtt ünnepeltek, két vagy több napra az egész város megőrült, dolgozni sem ment, mindenkinek mosoly ült ki az arcára. Elképesztő elismerés, hogy én lehetek az első, aki egy ilyen tornán Burundit csapatkapitányként vezeti ki a pályára. Hatalmas a teher a vállamon, de azt gondolom, az Európában gyűjtött tapasztalataimmal meg tudok birkózni ezzel” – emlékezett vissza a Gabon elleni 1–1-et követő órákra-napokra a csapat legismertebb játékosa, Saido Berahino. A Stoke City támadója azt követően menekült el tízévesen az édesanyjával Angliába, hogy az apját megölték a polgárháborúban. A briteknél menekültstátuszt kapott, az U17-től az U21-ig összesen 47 alkalommal játszott az angol korosztályos válogatottakban, amelyeket 20 góllal „támogatott meg”. Sőt, felnőttválogatott is lehetett volna, hiszen 2014 őszén a Szlovénia elleni Eb-selejtezőn, illetve a Skócia elleni felkészülési meccsen tagja volt a keretnek, amelyből aztán alkoholproblémák miatt kitették. Erőszakos cselekmények és drogok miatt is a hatóságok látókörébe került, mire a burundi lehetőség észhez térítette. „Ha ez nem változtat meg, akkor semmi. És ha mi nem változtatjuk meg a hazánkról alkotott képet, akkor senki. Vendégszerető a kultúránk, de sajnos néha más árnyalatban festenek meg minket” – fogalmazott.

Ezzel pedig el is érkeztünk az ANK legalacsonyabban rangsorolt csapatának küldetéséhez. Tulajdonképpen ez a válogatott Burundi országimázsközpontja. „Ez a nemzet és ez a válogatott sötét alagútban volt – fejtegette Gaël Bigirimana, az együttes védője. – És amíg semmi sem történt, senki sem értette meg, hogyan lehet újra meglátni a fényt. Azt hiszem, válogatottunk megmutatta az utat, és én ezt akarom folytatni. Meghívjuk az embereket hozzánk, és megmutatjuk, mi is valójában Burundi. Ne csak hallomásból, mások nézőpontjából ismerjék meg. Nem tökéletes megoldás, de Istennek hála, ezt már megtehetjük. A mi csapatunk feladata, hogy arra összpontosítson, méltóképp képviselje a hazát, és közvetítse az üzenetet, hogy mi egy ember, egy nemzet vagyunk. Összehozhatjuk a népet és büszkévé tehetjük. A legtöbb burundi kisgyereknek nincs reménye, mi most reményt adhatunk nekik.”

Az egyetlen fájdalmuk, hogy ezt már a középpályás Faty Papy nélkül kell megtenniük. Gabon ellen még játszott, aztán klubcsapata, a szváziföldi Malanti Chiefs április végi meccsén összeesett, és bár 15 perc alatt a kórházba értek vele, nem tudtak rajta segíteni. Három hónappal korábban jelezték neki az orvosok, hogy a szíve nem bírja a terhelést, műteni kellene. Ő viszont nem akart lemaradni a tornáról és a küldetésről…

 

2019.07.16 23:30:11

Minden más foci nemzetisport.hu

2019.07.16 23:00:18

Minden más foci VINCZE ANDRÁS

ALAPVONAL. A kenyérkereső sportembereket tisztelni illik, bármennyire is szeretné az ember jobbnak hinni magát, mint azok, akik a gyepen rohannak a labda után.