Célzóvíz – Ballai Attila publicisztikája

A kerek évfordulók és a pangó nemzetközi sportélet miatt 2020 nyara kiváló alkalom a múltidézésre. Számos médium eleveníti fel az 1930-as, '50-es és '70-es labdarúgó-világbajnokság emblematikus mérkőzéseit, legalább egy sportágtörténeti értékű összecsapás azonban kimaradt a fősodorból. Pedig felejthetetlen és tanulságos: a nyugatnémetek esélyesebbnek ítélt ellenféllel szemben 0–2-ről 3–2-re fordítottak, részben azért, mert riválisuk súlyosan hibázott a meccs előtti napokban. Ez a ma is érvényes és aktuális üzenet: egy testet, lelket próbára tévő, heteken át tartó verseny során miként adagolható feszülés és lazulás, hajtás és pihenés, feszültségkeltés és -oldás.

Nyugalom, nem az 1954-es berni sebeket tépjük fel ezredszer is, a vb-históriában akad még egy ilyen fejezet. Az 1970-es angol–német negyeddöntő, az 1966-os finálé visszavágója, amelynek végkifejletét egy kulcsjátékos rejtélyes hiánya határozta meg. Német oldalról persze más az olvasat, csakúgy, mint 1954-ben; a lényeg, hogy ők mindent megtettek, és nemcsak a 90 perc során, hanem azt megelőzően is, mert ahogyan Sepp Herberger, az 1954-es világbajnok edző hajdan leszögezte: meccs után lenni annyi, mint meccs előtt lenni. Segítője és utódja, Helmut Schön bizonyára megtanulta ezt, és 1970-ben már ő ült az NSZK kispadján.

Az angolokén pedig Alf Ramsey. A címvédő június 11-én, csütörtökön, még a csoportban 1–0-ra legyűrte Csehszlovákiát, és várta a június 14-i, vasárnapi negyeddöntőt. De addig maradt két szabadnapja. A játékosok meggyőzték mesterüket, hogy pénteken hadd nyújtózzanak egyet a szállásuk közelében fekvő Guadalajara Country Clubban. Idilli környezet, golf- és teniszpályák, medence, mexikói hőség, hűsítő sörök. Egy kör sör biztosan. Mi baj történhet? „Legfeljebb” annyi, hogy kidől a védelem oszlopa, minden idők legkiválóbb angol kapusa, Gordon Banks, aki Lev Jasin mögött és Dino Zoff előtt elnyerte a 20. század második legjobbja címet is, és éppen az 1970-es vb-n, a brazilok ellen, Pelé fejesénél bemutatott földöntúli bravúrja az évszázad védéseként rögzült a köztudatban. Az első hírek szerint ételmérgezést kaphatott, a következő információ már egy kétes eredetű sörről szólt. Az áldozat Banksy című önéletrajzában így ír erről: „Nem emlékszem rá, hogy az üveget a jelenlétemben bontották fel vagy nem. Azt viszont tudom, hogy fél órával később már nagyon rosszul éreztem magamat.” Egyes, természetesen nem hivatalos és meg nem erősített források szerint hősünk nem egy sört ivott. És nem is kettőt. A gond tehát nem feltétlenül a minőséggel, hanem a mennyiséggel volt.

Ez már kideríthetetlen. Az viszont aligha vitatható, hogy a helyére kényszerből beállított Peter Bonetti – egyáltalán nem zöldfülű, a Chelsea kapusrekordere a lejátszott és a gól nélkül „lehozott” mérkőzések tekintetében is – három lepkét is beeresztett: Beckenbauer nem túl erős, nem is jól helyezett löketét, Uwe Seeler „hanyattesős” fejesét, Gerd Müller érthetetlenül tiszta és közeli „röptéjét”. Ha Banks áll a háló előtt, Anglia simán nyer. De ő két nappal e létfontosságú meccs előtt inkább lazított – zéró higiéniájú országban, ismeretlen helyen.

Az angolszász futballban persze messze nem egyedi az ilyesmi. A sportág hívei közül mindenki ismeri a tündökletes tehetségű George Bestet – Pelé szerint ő volt a valaha legnagyobb –, akit még innen a hatvanon vitt el az alkohol, és olyan „örökbecsű” mondások fűződnek a nevéhez, mint ez: „1969-ben lemondtam a nőkről és az italról. Életem legrosszabb húsz perce volt”. Paul Gascoigne botrányait és hirtelen súlycsoportváltásait is felesleges taglalni, ő még az orra elé tartott mikrofonba is képes volt belebüfizni. A brit labdarúgás piás örökranglistájának élén nagy a tülekedés – napjaink éjszakai bárt átrendező, autók tetején ugráló némely klasszisa is esélyes –, de a győztes valószínűleg „Hughie” Gallacher lenne. Az 1920-as, 1930-as évek skót gólvágója még a sportnadrágjára is zsebet varratott, hogy legyen helye a „szolgálati lapos üvegnek”, amikor a Newcastle színeiben játszva azzal vádolták, hogy mérkőzés közben is ittas, azt felelte, rágalom, csupán kiöblítette whiskeyvel a száját. Csakhogy egyre többször, és nem köpte ki, így aztán már a meccsek előtt is „kimerevített” állapotban találtak rá. Mégis imádták, és ontotta a gólokat.

Mielőtt megbotránkoznánk, jusson eszünkbe, hogy a mieink is koccintottak az 1954-es vb-döntő előestéjén, egyesek nem is egyszer. Korábbi, 1938-as finalista nagycsapatunkban is akadtak bohém zsenik. Amikor például 1991 tavaszán alkalmam nyílt beszélgetni Cipruson az ott letelepedő Zsengellér „Ábel” Gyulával, kedélyesen mesélte, hogy ők bizony olykor még az öltözőben is rátöltöttek, hűvösebb időben akár a szünetben is, és ez egy ízben olyan jól sikerült, hogy középkezdés után a saját kapuját rohamozta.

Az utódok közül ismert Kocsis Lajos, „Csikó” esete a kettesben elszürcsölt 144 kisfröccsel, Törőcsik Andrással is megesett, hogy a rangadó előtti éjszakán a Fradi-drukkerek előre megfontolt szándékkal leitatták – nem volt kivitelezhetetlen vállalkozás –, még meg is üzenték Nyilasiéknak, hogy nyugi, „alszik a baba”, Törő másnap mégis brillírozott. A cigányzenekart térdig a Balatonba vezénylő, és a nótát ott húzató bajnok sem mese.

Miként az sem, hogy az 1990-es, hazai rendezésű jégkorong C-vb-re a szövetségi elöljáró szatyorban vitte fel a piát a Hotel Stadionba a „szeszsor” becenevű csatártriónak, mondván, még mindig jobb, mintha kiugranának az éjszakába; így legalább vezetőségi döntés, hol és mit isznak. Ez az az időszak, amikor az egri nemzetközi vízilabdatorna során egyik menőnk azt javasolta, találkozzunk éjfélkor a Barbakánban, én elképedve rávágtam, de hát holnap 11 órától az oroszokkal játszotok, mire ő: „Ez legyen az én bajom”. Nem lett; éjszaka és másnap délelőtt is pompás formát mutatott.

A hagyományos öttusalövészet számában az alkoholizálás a tudatos, rövid távú felkészülés részeként nemhogy elfogadott, egyenesen ajánlott volt. Oldotta a feszültséget, nem remegett a kéz, a felesleges gondolatok kiröppentek az agyból. Külön szakkifejezést is alkottak a pálinkára: célzóvíz. Mígnem az 1965-ös lipcsei vb-n egy derék osztrák úgy túltöltött, hogy már a verseny előtt tüzelni kezdett, így a lőállás helyett gyomormosásra vitték. Ha egy-két kupicával kevesebbet nyel le, és mondjuk 192 kört ér el, minden a legnagyobb rendben.

Hiszen a cél érdekében cselekedett. A sydneyi olimpia két, ellentétes végkifejletű története minimum elgondolkodtató. Az a magyar vívó, aki a csapatverseny előtt kiszökött a faluból, másnap viszont csak a mínuszokat halmozta, tönkretéve társai pluszait, méltán vált közellenséggé, belső számkivetetté. Majdnem ugyanezért azonban a mennybe ment férfi pólócsapatunk, amely a zilált csoportmeccsek után tartott egy söntésben „termelési értekezletet”. Igaz, Kemény Dénes tudtával – ez kulcsmomentum –, de távollétében, éjféltájt a következő, később elhíresült SMS-t küldve a kapitánynak: „Együtt vagyunk, fél óra múlva otthon vagyunk. A CSAPATOD.” Így, a csapat csupa nagy betűkkel. De gondoljunk bele, ha az olaszok a negyeddöntőben kiverik a mieinket, és így járja híre a görbe estének, a hazatérő Keményt nyílt színen törik kerékbe. Csakhogy 8–5-re győztünk, majd még kétszer, és megszületett az áhított arany.

Visszatérve végül a kiinduló ponthoz, a labdarúgó vb-hez, utóbb arra panaszkodtak fiaink, hogy 1978-ban majd' megőrültek Argentínában a bezártságtól, a félkatonai típusú szálláshelytől, ahol az egyetlen „szórakozást” az alagsori biliárdasztal jelentette. Valamint a televízió, amelyben a fiúk sóvárogva nézték, amint a franciák, az olaszok és a többiek Buenos Aires utcáin grasszálnak és tányérnyi nagyságú steakeket falnak. 1986-ban Mexikóból hasonló sirámok érkeztek. Szegény Disztl Péter nem járhatott úgy, mint Gordon Banks – mégis beesett az az átkozott hatos a szovjetek ellen.

Mi a tanulság? Az sajnos nincs. Illetve annyi, hogy az eredmény minősít. De csak utólag. A tiltó, tűrő, támogató döntést viszont előre kell meghozni.

Mondhatnánk, inni csak a győztesnek szabad.