HEGEDŰS HENRIK 2010.04.05 14:37 Frissítve: 2015.03.23 01:11

A Real 1-5-ről is felállt - hihetetlen továbbjutások

A labdarúgó Bajnokok Ligája és az Európa-liga 2009–2010-es sorozata már a negyeddöntőnél jár, és egy-egy kiélezett, hátrányból megfordított mérkőzés – amilyen például a múlt heti Bayern München–Manchester United találkozó volt – könnyen eszünkbe juttathat korábbi felejthetetlen párharcokat. Sportlegek sorozatunkban korábban már foglalkoztunk sírból visszahozott meccsekkel, ezúttal pedig lehetetlen helyzetekből történő továbbjutásokat elvenítünk fel a nemzetközi kupák történetéből (tehát most csak oda-visszavágós csatákkal foglalkozunk), a teljesség igénye nélkül.

 

Ajax–Benfica 1:3, 3:1; 3:0

 

Carlos Santillana oroszlánrészt vállalt abban, hogy a Real Madrid továbbjutott.

Carlos Santillana oroszlánrészt vállalt abban,

hogy a Real Madrid továbbjutott 1985-ben

1969, BEK-nyolcaddöntő. Kétgólos hátrányt ledolgozni sosem könnyű, különösen nem az Eusébio-vezette Benfica ellen, s főleg nem úgy, ha az ember elveszítette a hazai meccsét és az Estadio da Luzban kellene csodát tennie. A nagy kiugrás előtt álló, később történelmi mércével is korszakossá váló Ajaxnak azonban sikerült. Johan Cruyff ekkorra már sorozatban nyerte az Év labdarúgója-választásokat Hollandiában, klubját pedig szinte zsarnoki módon vezette újabb és újabb címek felé. Az amszterdamiak Portugáliában is visszavágtak, mint a „Birodalom”, és a Benficát harmadik meccsre kényszerítették, amelyen már sima 3:0-s győzelmet arattak.

Később a döntőbe is sikerült bejutniuk, de ott már nem bírtak a Schnellingert, Trapattonit, Riverát, Hamrint és Pratit felvonultató Milannal (1:4). Prati mesterhármasa döntött, amire BEK/BL-döntőben azóta sem volt példa, és előtte is csak Di Stéfanónak és Puskásnak sikerült – igaz, utóbbinak kétszer is, sőt a Frankfurt ellen 1960-ban végül mesternégyest ért el.

Crvena zvezda–Dynamo Berlin 2–5, 4–1


1978, UEFA-kupa, első kör. A keletnémet állambiztonsági szolgálat, a Stasi csapata magabiztosan utazott Belgrádba, hiszen hazai meccsét fölényesen megnyerte, és semmi sem utalt a küszöbön álló katasztrófára, sőt Riediger találatával már 62-re vezetett összesítésben. Zdravko Borovnicának azonban más tervei voltak a továbbjutást illetően.

Borovnica ez idő tájt még csatárként játszott (később kemény középhátvédként lett ismert), de az erős konkurencia miatt legtöbbször csak a padot melegítette. A sors kifürkészhetetlen akaratából azonban ezen a meccsen lehetőséget kapott, és a második félidőben gyors duplával táplálta a legelvakultabb drukkerek reményeit. Ettől Dusan Szavics is újult erőre kapott, a mérkőzés utolsó percében esett Milos Sesztics-gól pedig már a Zvezda legnagyobb európai bravúrját jelentette.

Barcelona–Anderlecht 0–3, 3–0 (tizenegyesekkel 4–1)


1978, Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK), második forduló. A belgák számítottak a párharc esélyeseinek, a 70-es évek végén ugyanis olyan sztárok játszottak náluk, mint Arie Haan, Franky van der Elst, Rob Rensenbrink vagy Frank Vercauteren, csakhogy – mint azt később látni fogjuk – a klubnak valahogy különös „érzéke” volt az összeomlásokhoz.

A hazai meccsükön még nem volt semmi probléma, Van der Elst duplájával és Coeck találatával magabiztos előnyt szereztek a visszavágó előtt. A Barcelona ekkor Johan Neeskens és a később osztrák nemzeti hőssé váló Hans Krankl játékában bízhatott elsősorban. Utóbbi szerezte meg a vezetést, amelyet Heredia még a félidő előtt meg is duplázott. Már csak egy perc volt hátra a mérkőzésből, amikor újra felrobbant a Camp Nou – Zuviria találatával sikerült kiharcolni a hosszabbítást.

Több gól már nem esett, a büntetőpárbajt pedig magabiztosan nyerte meg a Barca (41), és ha már így alakult, egészen a döntőig menetelt, ahol Palotai Károly játékvezetése mellett a Fortuna Düsseldorfot múlta felül hosszabbításban 42-re.

Real Madrid–Anderlecht 0–3, 6–1


1984, UEFA-kupa, harmadik forduló. Ismét az Anderlecht a nagy fordítások rossz oldalán, pedig hazai 30-s győzelmük után (gólok: Erwin van den Bergh, Alexandre Czerniatynski, Frank Vercauteren) a legelszántabb ellendrukkereik sem bazírozhattak arra, hogy megint országos égés következik a spanyolországi visszavágón. Igaz, arra is kevesen számítottak, hogy a Real Madrid saját nevelésű fiatalja, Emilio Butragueno éppen arra készül, hogy megalapozza nemzetközi hírnevét mint jó kiállású keselyű (El Buitre). A szünetig egy rozoga idegenben lőtt góllal még tartotta magát az Anderlecht (41), de a második félidőben Butragueno mesterhármassá bővítette aznapi kollekcióját.

Metz–Barcelona 2–4, 4–1


1984, KEK, első forduló. Egy osztályon felüli Barca Bernd Schusterrel a főszerepben, amely már idegenben eltángálta a harmadik alabárdos szerepére kárhoztatott Metzet, így a visszavágót a francia játékosokon kívül senki nem vette, nem vehette komolyan. Így is indult a meccs, az eleve leosztott szerepek szerint Carrasco tovább növelte a katalánok előnyét, vagyos a lotaringiaiaknak már négyet kellett volna rúgniuk a továbbjutáshoz – lehetetlen küldetés.

Viszont a gól, ami végleg elkényelmesítette a hazaiakat, fanatikus, minden mindegy alapon rohamozó ördögökké kovácsolta a franciákat, akik végül a német-jugoszláv Zvonko Kurbos mesterhármasával az egész világot megdöbbentették.

Real Madrid–Borussia Mönchengladbach 1–5, 4–0


1985, UEFA-kupa, harmadik forduló. Az első mérkőzésen a kupa címvédőjén, a Real Madridon egyszerűen átszaladt a ’Gladbach, és német csapat ellen ekkora hátrányt ledolgozni képtelenségnek tűnt. Juanito, a spanyolok forrófejű csatára azonban más álláspontra helyezkedett. „Kilencven perc a Bernabéuban hosszú idő, nagyon hosszú”.

A Realnak félidőnként két gól kellett a továbbjutáshoz úgy, hogy közben egyet sem kap. A vállalkozás jól indult, de a 80. percben még mindig két gól hiányzott a sikerhez. Jorge Valdano és Carlos Santillana késői találata azonban Európa egyik legvalószínűtlenebb estéjét hozta el Madridba, melyet szurkolóik a mai napig a legnagyobb büszkeségeik közt emlegetnek.

Bayer Leverkusen–Espanyol 0–3, 3–0 (tizenegyesekkel 3–2)

 

1988, UEFA-kupa-döntő. Az Espanyol már a hazai meccsen végleg eldönthette volna a kupa sorsát, a 3–0-s végeredményt csak illedelmesen megköszönhették a németek. A visszavágón is eseménytelenül telt az idő, egy óra játék után még mindig nem született gól. Viszont a következő húsz percben hármat is szerzett a Leverkusen, és átmenetileg kirángatta Javier Clemente fiai kezéből a kupát. De a drámának még nem volt vége.

A hosszabbítás sem hozott döntést, a tizenegyeseknél pedig már 2–0-ra vezetett az Espanyol, ám utána sorrendben Urkiaga, Zunida és Losada büntetőjét is megfogta Rüdiger Vollborn (René Adler felfedezője), így a Leverkusen szerezte meg története első európai kupagyőzelmét.

Bayern München–Internazionale 0–2, 3–1


1988, UEFA-kupa, harmadik forduló. Az Inter ebben az évben megállíthatatlannak tűnt, az olasz bajnokságot rekordnak számító 26 győzelemmel nyerte meg. Ez az Inter a müncheni Olimpiai Stadionban is megállíthatatlannak bizonyult, Berti és Serena góljaival sima 2–0-val tudta le a párharc első meccsét, azaz könnyű visszavágóra lehetett számítani. Nem így lett.

Wohlfarth, Augenthaler és Wegman góljaival a németek már az első félidő végén röpke hét perc alatt megfordították a párharcot, és Serena szépítése már semmire sem volt jó – idegenben lőtt gólokkal a bajorok mentek tovább.

Később egy másik olasz csapat azért bosszút állt rajtuk, a Maradona-vezette Napoli az elődöntőben 42-es összesítéssel bizonyult jobbnak a Bayernnél.


Juventus–Manchester United 1–1, 2–3


1999, BL-elődöntő. A legendássá vált fináléra szinte mindenki emlékszik, de a manchesteriek döntőbe kerülése is kisebb csoda volt. Már az első, az Old Traffordon rendezett mérkőzés is a Juvénak állt, Ryan Giggs csak a 92. percben bombázta be az egyenlítést jelentő találatot. Kevesen hitték, hogy a tapasztalt játékosokból álló Juventusnak (Davids, Conte, Deschamps, Zidane, Inzaghi) gondot okozhat a továbbjutás, még ha Del Pierót nélkülöznie is kellett.

SPORTLEGEK
Felejthetetlen meccsek, botrányhősök és hihetetlen sztorik minden mennyiségben hétről hétre az NSO sorozatában.

A visszavágón rémálomszerűen kezdett a MU, Inzaghinak alig tíz perc kellett a duplázáshoz – a meccs képét tekintve reménytelennek tűnt az angolok helyzete. Talán nem is sikerült volna talpra állniuk, ha nincs köztük egy olyan, megalkuvást nem ismerő vezér, mint az ír Roy Keane. A csapatkapitány váratlan góljával visszajöttek a meccsbe, sőt Yorke fejesével már ők álltak továbbjutásra.

A szünetben Nicola Amorusóval és Paolo Monteróval próbált erősíteni a Juve, de sem egyik, sem másik nem tudta megoldani a feladatot, amellyel pályára küldték, hiszen a meccs végén a United szerzett újabb gólt. A meccs hőse, Yorke két védő után Peruzzit is elfektette, Andy Cole pedig az üres kapuba pofozta a labdát, így 14 év után ismét angol csapatot láthattunk a legrangosabb európai kupa döntőjében.

 JUVENTUS–MU, 1999
 

 

Deportivo–AC Milan 1–4, 4–0


2004, BL-negyeddöntő. Döbbenetes hullámvasutat hozott a párosítás, az elmúlt évtized egyik legnagyszerűbb küzdelmét. Az első meccsen Pandiani találatával sokáig vezetett a Depor, és hiába támadott folyamatosan a Milan, csak a félidő legvégén tudott egyenlíteni – innen viszont nem volt megállás. A fordulás után először Sevcsenko villant, majd Kaká lőtt egyet szinte ugyanoda, majd a képet Pirlo léc alá küldött szabadrúgása tette teljessé, vagyis a hazaiak nyolc perc alatt állva hagyták az átmeneti sokkot kapó spanyolokat.

A Milan agresszív támadógépezete remekül működött. Mélységből Pirlo osztogatta a labdákat, Kaká a klasszikus tízes szerepkörében villogott a két csatár (Sevcsenko, Inzaghi) mögött, Seedorf volt a kapocs a csapatrészek között, a jobb oldalon pedig Cafú száguldozott. Ancelotti 4–3–1–2-es rendszere félelmetesen hatékony fegyver volt, a Milan lendületes, kreatív rohamainak kevesen tudtak ellenállni – öt év alatt három BL-döntőt is játszotak. A játékrendszernek azonban voltak hátulütői, mint ahogy a Riazorban ki is derült.

A Milan nem változtatott a felállásán, de a túloldalon taktikai forradalom zajlott; a manapság oly divatos 4–2˜–3–1-es rendszer gyökereit Spanyolországban, a Valenciánál és a „Superdepornál” kell keresnünk. A szintén erősen offenzív rendszer a visszavágón csodálatosan muzsikált, miközben Valerón talán élete meccsét játszotta.

Újra Pandiani kezdte a gólgyártást, és a korai gól létfontosságú volt a La Coruna-iak számára. A lehetőség tüzétől hajtva szűnni nem akaró hullámokban törtek előre a spanyolok, és az orosz rulett kifizetődött. A Milannál egyetlen védekező középpályás, Gattuso próbálta állni a sarat, hiszen a Kaká-Seedorf-Pirlo agytrösztöt nem a bekkelésre „találták ki”, a Deportivónak pedig egyáltalán nem volt veszítenivalója. Nekik minden bejött, a mentálisan széteső Milannak pedig semmi: számos lehetőséget puskáztak el, miközben Valerón, Luque és Fran góljaival nyerő helyzetbe kerültek a galíciaiak. Rui Costa távoli bombája a végén még megmenthette volna a Milant, de Molina aznap este ihletett formában védett, nem úgy, mint a többször is nagyot hibázó Dida a lombardok kapujában.

Erre a Deportivóra minden futballrajongó biztosan szívesen emlékezik; talán megérdemelték volna a BL-győzelmet is, de azt végül José Mourinho és a Porto hódította el.

 MILAN–DEPORTIVO, 2004