Turul gurul – Berta Mihály publicisztikája

Kű Lajosról olvasgattam a napokban, amikor is véletlenül belefutottam egy két évvel ezelőtti nyilatkozatába. A Krónika Online-on jelent meg a cikk, és van benne egy rész, amelyben az újságíró arról kérdezi a korábbi válogatott csatárt, miképp fogadták itthon az 1977-es disszidálását. Erre Kű: „Genfből telefonáltam haza, a szakszervezeti titkár vette fel a kagylót. Mondom: szevasz, Kálmánkám! »Jaj, hol vagy? Már mindenütt kerestünk, a Balatonon, a Duna-kanyarban, sehol sem találtunk. Honnan telefonálsz?« Mondom neki, hogy a Genfi-tótól. »Jaj, mekkora kő esett le a szívemről – válaszolta –, már azt hittük, hogy disszidáltál.« Amikor közöltem, hogy a Genfi-tó Svájcban van, és nem valahol Röszkénél, ahogy hitte, rám ripakodott, hogy csapatkapitány létemre nem szégyellem magam?”

Erről rögtön eszembe jutott egy másik kis történet, amit nem olvastam, hanem a saját fülemmel hallottam. Valamikor 2008 nyarán történt, Dzsudzsák Balázst fotózták egy budapesti műteremben. Az apropóra is emlékszem: abban az évben – első magyar futballistaként – Dzsudzsák rákerülhetett az EA Sports népszerű számítógépes focijátéka, a FIFA 09 hazai forgalmazású borítójára, oda készültek a képek. Dzsudzsák azon a télen került ki Hollandiába, légiósnak álló honfitársaival ellentétben azonnal felvette a ritmust, láthatóan gyorsan be is illeszkedett, gólokat rúgott, első (fél)szezonját rögtön bajnoki címmel zárta. Akkoriban úgy tetszett, kevés ismertebb sportoló akad nála itthon. Amikor odaértem a helyszínre, Dzsudzsák már a piros-fehér csíkos mezében ült az egyik tükör előtt, mellette az egyik stábtag állt, és épp a sportoló frizuráját igazgatta. Talán megszokásból, talán csak hogy jobban teljen az idő, beszélgetést kezdeményezett a – és ez azonnal nyilvánvalóvá válik a tisztelt olvasó számára is – számára teljesen ismeretlen sportolóval, valahogy így:

– Amúgy igazából is szoktál focizni, vagy csak számítógépen?
– Igazából is.
– És hogy megy?
– Elég jól, válogatott vagyok.
– Nem mondod! Na és hol? Fradi? Dózsa?
– Hát, a PSV-ben.
– Az tök jó. És külföldben nem gondolkodsz?
– Ez már ott van.

Na de térjünk inkább vissza Kű Lajoshoz. Róla talán kevesen tudják, pontosabban kevesen tartják számon, hogy labdarúgóink közül ő az eddigi utolsó, aki játszott BEK/BL-döntőben. (Természetesen ha nem számítjuk az erdélyi Bölöni Lászlónak a Steauával 1986-ban nyert BEK-trófeáját. S az is nyilvánvaló, a határon túli futballistákon nem kérhetjük számon a magyar foci eredménytelenségét.) Május tizedikén lesz negyven éve, hogy a Wembleyben a Liverpool és az FC Bruges ütközött meg a BEK-serlegért, Kű az aznap tiszta fehérben játszó belga csapat tízes mezében futott ki a futballszentély gyepére. Egyébként mindkét csapatot egy korszakos jelentőségű edző gardírozta, az angoloknál Bob Paisley, a Brugesnél az osztrák Ernst Happel felelt a taktikáért, a mérkőzést végül a kitűnő Kenny Daglish 65. percben szerzett gólja döntötte el – Kű akkor már hét perce a kispadon pihegett, mivel lecserélték. Annak a cserének amúgy aligha örült annyira bárki is a világon (talán még a liverpooli védőnégyes tagjai sem), mint a Magyar Televízió a mérkőzést élőben közvetítő kommentátora, aki ötvennyolc percen át egyszer sem mondta ki a disszidens futballista nevét, helyette, ha már nagyon muszáj volt, jobb híján a tízes számú játékos – szakmailag valóban kikezdhetetlen – terminust használta.

Megint elkalandoztam, nem az 1978-as BEK-döntőről akartam írni, hanem erről a negyven éve tartó nyomasztó adásszünetről. BEK/BL-fináléban játszani legalább annyira szerencse is, mint tudás, gondoljunk csak szegény Zlatan Ibrahimovicra, aki egész európai karrierjét topcsapatoknál töltötte, csak mindig rosszkor volt jó helyen. Ráadásul attól aligha lesz nézhetőbb egy bajnokság vagy taktikailag képzettebb az ország válogatottja, ha közben büszkén meséljük, hogy képzeld, Sanyikám, Iksz Ipszilon ott ült a kispadon a tegnapi BL-döntőben, és hát nem beállt a hosszabbítás harmadik percében...

Mégis, ez a négy évtizedes döntőnélküliség a magyar labdarúgás látlelete. A hozzá nem értés, az önhittség, a belterjesség, a tanulásra való képtelenség, az álmatag középszer, a „jóvanazúgy” meg az „aztmajdénjobbantudom" arányszáma. A semmilyenné válás együtthatója.

Megszámoltam, 1979 és 2017 között ötvenhét különböző ország adott legalább egy játékost a BEK, majd a Bajnokok Ligája döntőjébe. Lehet, hogy az az egy nem volt pályán két percnél többet, de legalább ott volt. Képes volt átjutni a húsdarálón, és be tudta verekedni magát azon a napon a legjobb tizenegy/tizennégy/tizennyolc ember közé. További tíz ország (mint például Litvánia, Irán, Kenya, Izland vagy Togó) pedig azt mondhatja el magáról, hogy ha pályára nem is lépett futballistája az európai csúcskupadöntőben, legalább ott ült a kispadon. Nekünk, még egyszer leírom, ez sem adatott meg. Abból az ötvenhét országból egyébként harminchárom európai, és a legnagyobb meglepetés talán, hogy közte van San Marino is, bár aki emlékszik a nyolcvanas évek Juventusának középpályáján takarító Massimo Boninire (két döntőben is játszott), az nem is lepődik meg. Számunkra ennél fontosabb talán a volt „blokktársak" helyzete, velük ugyanis sokkal relevánsabb – meg persze jóval fájóbb is – az összevetés. A hét részre szakadt Jugoszláviából hat egykori tagállam adott már játékost a BL döntőjébe (csak Koszovó nem), különösen a horvátok aktivitását irigyelhetjük. Csehország igen, Szlovákia hozzánk hasonlóan nem. Románia, Lengyelország, Bulgária szintén zenész, Albánia velünk együtt várakozik. A volt szovjet tagországok közül az oroszok, az ukránok, a grúzok és a fehéroroszok vannak bent a spájzban. De akkor se kedvezőbb a kép, ha az aktuális erőviszonyok felől közelítek. Ha a Nemzetek Ligája csoportsorsolását veszem alapul, az ott meghatározott erősorrend szerint az első osztályból senki, a másodikból pedig csak Szlovákia adós a BL-döntős futballistával. A magyarok a harmadikban szerepelnek, a „sorstársak” közül Bulgária, Görögország, Montenegró, Norvégia, Románia, Skócia, Szerbia és Szlovénia is átlépett már a döntő Rubiconján, és a „negyedikesek” között is van négy olyan ország (a fehéroroszok, a grúzok, a macedónok és San Marino), amely ebben az összevetésben előrébb jár nálunk.

Tanulság? Rengeteg. Például hogy erről az egészről eszembe jutott egy kis dalocska. Énekelve sosem hallottam, több mint száz éve lett divatos. Nem tudni, ki a szerzője, én Müller Péter Madárember című regényében találkoztam vele. Az alapvetően a magyar aviatika (h)őskorát bemutató, ám ennél azért lényegesen mélyebb kérdéseket boncolgató szövegben van egy rész, amikor a világ akkori legjobb pilótái Budapestre jönnek, hogy megmutassák a népnek, mi is az a repülés. A „meetingre” persze a technikailag és anyagilag jóval elmaradottabb magyarok is készülnek, ám ahhoz, hogy ki tudják ismerni a saját maguk építette gépeiket, hosszú hetekig gurulópróbákat kellett tartaniuk. Felszállás nélkül mindegyiket. Na, ekkor született ez a dal:

„Repül a fecske, repül a gólya/ Repül a franciák Blériot-ja / Repül a Paulham/ repül a Latham /
Warchalowsky is repül már tán. Repül a gólya, repül a fecske / A német sas, az olasz kecske/
Csak a szegény magyar turul /…gurul.”

És ez van ezzel a mi futballunkkal is: néha átfestik a gép oldalát, megtoldják a szárnyat, lecserélik a pilótát, máskor csak a ruháját. Van a gépben motor is, okosba vették és a sógor buherálta meg, de működik, a kerekeket se lopták még el, gurul rajta a gép. Mondjuk, mást se csinál napestig.

Ha valaki esetleg ráér, és épp nincs jobb dolga, visszatehetné a helyére azt a légcsavart.