„Nem jobbak a hollandok, csak esélyesebbek”

KORMANIK ZSOLTKORMANIK ZSOLT
Vágólapra másolva!
2011.03.24. 10:47
null
Dennis Bergkamp csak egy meccsen talált be a kapunkba, de akkor kétszer is (Fotó: Action Images)
Címkék
A címet a közelmúlt egyik legsikeresebb magyar labdarúgóedzőjének korabeli nyilatkozatából kölcsönöztük, érzékeltetendő: a nyolcvanas években nehezen tudtunk mit kezdeni az alaposan megváltozott magyar–holland erőviszonyokkal. Hogyan élték meg e folyamatot a főszereplők, a szaksajtó, a közvélemény? A magyar–holland válogatott mérkőzések történetét, az adott korok hangulatát a Nemzeti Sport (Népsport) korabeli számaiból vett szemelvények segítségével felelevenítő sorozatunk harmadik, befejező, egyben legszomorúbb része következik, amelyet elsősorban az (ön)ironikus önmarcangolást derűvel viselőknek ajánljuk.

 

9. MÉRKŐZÉS – „TÚL VÁRATLANUL JÖTTEK A SIKEREK”
1985. MÁJUS 14.

A számunkra nagyszerűen induló, majd egy megtorpanást követően jól is folytatódó magyar–holland futballkapcsolatok új szakaszba léptek, de ezt a nyolcvanas évek közepén még nem tudtuk.

A Népstadion tribünjére felkapaszkodó mintegy 80 ezer honfitársunk közül talán egy sem hitte, hogy egy közelgő szomorú korszak jeges előszele csap az arcába e kellemesen langyos tavaszvégi estén. Hiszen a magyar csapat – az írásunk előző részének befejezésekor megtett „nagy lépést” újabbakkal megtoldva – kivívta a mexikói vb-szereplés lehetőségét, és a selejtező méltó lezárására készült.

„Nem a pontszerzés, a dicsőség a tét” – szembesült a meccsnapi címlappal a Népsport hatalmas olvasótábora.

„A szurkolók ünnepelni jönnek, kötelességünk hát számukra ünnepről gondoskodni” – idézte az NS Mezey György szövetségi kapitányt. A végeredmény ismert: kikaptunk 1–0-ra.

„A célt elértük, az ünnep elmaradt” – olvasható a tárgyszerű megállapítás lapunk következő számának címoldalán. „Nincs ok szemrehányásra és kesergésre” – próbálják elődeink a helyére tenni a mérkőzést, az amúgy kiválóan sikerült vb-selejtezők egyetlen szomorú fejezeteként ábrázolva, hozzátéve, hogy Hans van Breukelen, az ellenfél kapusa volt a mezőny legjobbja.

Valóban, kis szerencsével akár nyerhettünk volna ezen az idényvégi meccsen, ám a Népsport értékelésben azért megbújik ez a megállapítás is:

„Mégis ez a 0–1 intő jel arra, hogy csapatunk erejét nem lenne helyes túlértékelni.”

Nem lehetett azonban ennyivel lezárni a történteket, hiszen nem maradt titokban, egy nappal később az NS is megírta: a lefújás után a csalódott magyar szurkolók egy része „káromkodott, zászlóit cafatokra szaggatta, rendfenntartó erőkkel viaskodott” – az efféle nyilvános indulatkitörés a nyolcvanas évek közepén meglehetősen szokatlan, egyben ijesztő volt.

Magyarország–Hollandia 0–1 (0–0) – vb-selejtező
Népstadion, 75 000 néző
V: Assenmacher (NSZK-beli)
MAGYARORSZÁG: Disztl P. – Sallai, Róth, Garaba, Péter – Kardos, Nagy A. (Varga J., 57.), Détári – Kiprich, Nyilasi, Esterházy (Mészáros, 71.). Szövetségi kapitány: Mezey György
HOLLANDIA: Van Breukelen – Wijnstekers, Van de Korput, Rijkaard, Van Tiggelen – Lokhoff (De Wit, 46.), Schoenaker, W. van de Kerkhof (R. Koeman, 60.) – Tahamata, Kieft, Van Basten. Szövetségi kapitány: Leo Beenhakker
G: De Wit (69.)

Ez a bizonyos egy nappal későbbi Népsport „Hiányzott a megszokott lelkesedés és lendület” főcímmel vette fel újra a fonalat, és megszólaltatta a meglehetősen lehangolt Mezey Györgyöt, aki először nem akart beszélni a történtekről, és később is csupán bosszankodni tudott az „idegesen, szétesően, fizikai és idegi fáradtsággal küzdő, helyzeteiket kihagyó” játékosai teljesítményén.

Keveseket vigasztalt az új holland szövetségi kapitány, Leo Beenhakker megállapítása, miszerint „a csoportban a magyarok voltak a legerősebbek”, és ezen az utolsó meccsen csupán annyi történt, hogy az ő taktikája jött be.

A Népsport magától értetődőn elítélte a szurkolói dühkitöréseket, ugyanakkor igyekezett magyarázattal szolgálni a történtekre. „Túl váratlanul jöttek a sikerek, megemészthetetlenül gyorsan” – utal a szerző az emlékezetes hollandiai és ausztriai győzelem, a mexikói vb-részvétel kivívása keltette várakozásokra.

Mert mit is gondolhatott a magyar átlagszurkoló ezen a májusi estén?

Kikapni most, amikor ünnepelni jöttünk..., amikor a tömegkommunikációs fórumok szinte majd mindegyike azt ígérte, hogy most jön a ráadás, az a pillanat, amikor ismét megjelenik a Népstadion légterében az évtizedek óta feledett magyar »futballnemzettudat«?”

Figyelemre méltó passzus, amely csipetnyi önkritikát is bevállal: a szurkolói lélektant jól ismerő (mindenkori) média hajlamos visszaélni a szurkolói várakozásokkal, és megnyilvánulásai révén „hivatalos, szakmai” szintre emelni a meccs közeledtével természetes módon növekvő drukkeri derűlátást.

10. MÉRKŐZÉS –„EGYSZER SEM LŐTTÜNK KAPURA”
1986. OKTÓBER 15.

Hogy milyen mély nyomokat hagyott a magyar közvéleményben a majdnem másfél évvel korábbi, a többség számára felfoghatatlan népstadionbeli 0–1, arról a következő magyar–holland napján megjelenő Népsport címlapja is árulkodott. A főcím ugyan arról tudósított, hogy „Két újonc, Pintér és Boda harcra kész”, egy lejjebb tálalt téma sokkal érdekfeszítőbbnek ígérkezett: „Bundavád négy magyar válogatott labdarúgó ellen!”

Lapozva aztán kiderül, hogy a Trouw című (ma is létező) holland napilap interjút készített Végh Antallal, a labdarúgásról – elsősorban annak hazai „vadhajtásairól” – több könyvet is megjelentető magyar szociológus-íróval, aki az előbb taglalt 1985. májusi meccsel kapcsolatban utalásokat tett az esetleges megvesztegetésre. A Népsport megszólaltatta az interjút jegyző Matty Verkamman újságírót és a tolmácsolásban segédkező Mikes Nelli idegenvezetőt, akik megerősítették, Végh valóban ilyesmire célzott, ám nevek nem kerültek nyilvánosságra – pláne, hogy a magyar író aznap elérhetetlennek bizonyult a Népsport számára.

Figyelembe véve a fentieket, valamint a néhány hónappal korábbi irapuatói vb-csődöt (Magyarország–Szovjetunió 0–6), továbbá az Eb-selejtező előtti héten történt MLSZ-elnökváltást, érthetővé válnak Détári Lajos mérkőzés előtti szavai: „A magyar labdarúgás jelenlegi helyzetében csak a győzelem elfogadható eredmény.” Nos, Döme és társai hiába fogadkoztak, a győzelem elmaradt. A Népsport meccsről tudósító lapszámának főcíme:

Magyarország–Hollandia 0–1 (0–0) – Eb-selejtező
Népstadion, 20 000 néző
V: Galler (svájci)
MAGYARORSZÁG: Szendrei – Sallai, Pintér, Róth (Keller, 46.), Preszeller – Garaba, Kardos, Détári – Kovács K., Boda (Szekeres J., 65.), Esterházy. Szövetségi kapitány: Komora Imre
HOLLANDIA: Van Breukelen – Silooy, Spelbos, Rijkaard, Van Tiggelen – Wouters, Gullit, R. Koeman – Van't Schip, Van Basten, Tahamata (Suvrijn, 87.). Szövetségi kapitány: Rinus Michels
G: Van Basten (68.)

Minden tekintetben jobbak voltak a hollandok". Kicsit lejjebb: „Minden kritikánál többet mond a statisztika: egyszer sem lőttünk kapura.” Komora Imre szövetségi kapitány mérkőzés utáni nyilatkozata sem hagy kétséget az eredmény megalapozottsága felől:

„Egyértelmű, hogy a jobbik csapat győzött… Ezen a szinten a lelkesedés önmagában már kevés.” Rinus Michels, a hollandok nagy tekintélyű szakvezetője így értékelt: „Reméltem a győzelmet, s a végén csupán az okozott némi csalódást, hogy mindössze egy góllal bizonyultunk jobbnak.”

Szomorú lenyomata a magyar labdarúgás akkori „jelenlegi helyzetének”, hogy mindössze 20000 néző vett jegyet a Népstadionba – negyedannyi, mint a két csapat 17 hónappal korábbi meccsére.

Természetesen a Népsport a meccs utáni napokban is foglalkozott a történtekkel, a következő lapszám címlapja így szólt: „Ízelítőt kaptunk a korszerű játékból.”

Odabent Németh Gyula, a kor tekintélyes szakírója ekképp reflektált arra, hogy a közönség hiányolta a magyar rohamokat: a magyar csapat azért nem támadott, „…mert képtelen volt rá! A hollandok egyszerűen megbénítottak bennünket, béklyót raktak a mieink lábára” a sokat mozgó Ruud Gullit vezérletével.

S hogy mi lett a bundavád további sorsa? Nos, maradván az előbb említett címlapnál, az akkori szerkesztők – valószínűleg jobb híján – cseles megoldáshoz folyamodtak, és a mai online zsargonban „kattintósnak” minősített címlapi ajánlóval csalogatták beljebb az olvasót: „Mezei válaszol Végh Antalnak?”

Gyanítjuk, az információra éhes akkori sportrajongóknak elsőre nem tűnt fel az „i” és az „y” közötti különbség, és csak akkor éreztek némi (...) csalódást, amikor a megjelölt oldalra lapoztak. Ott ugyanis nem az 1985-ös mérkőzés idején szövetségi kapitány Mezey György reakcióját olvashatták, hanem Mezei András íróét, aki Véghhez hasonlóan szintén írt könyvet a magyar labdarúgásról…

11. MÉRKŐZÉS – „OPTIMIZMUSUNKNAK KEVÉS REÁLIS ALAPJA VOLT”
1987. ÁPRILIS 29.

Végh Antal előző őszi hollandiai megszólalása – az akkori viszonyok érzékeltetése végett kénytelenek vagyunk tovább rugózni a témán – sokakban tüskét hagyott, mással aligha magyarázható, hogy a fél évvel későbbi rotterdami meccs napján a Népsportban féloldalasnál is nagyobb terjedelmű írás jelent meg „Ez a Vég(h)!” címmel.

A lap ebben az – egyébként aláírás nélküli – írásban fontosnak tartotta feleleveníteni egy négy évvel korábbi, Végh nevéhez is köthető színházi előadás sikertelenségét.

Csak a fiatalabbak kedvéért: az akkori magyar futballban tapasztalható tisztességtelenségekre a figyelmet így-úgy felhívni igyekvő Végh egyik művéből „Te is totóztál, haver, avagy miért bántják a magyar futballt?” címmel „arénajáték” készült, amelyet a Budapest Sportcsarnokban adtak elő. A Hököm Színpad produkciója megbukott, a nyolc előadásból csupán kettőt tartottak meg. Az akkori Népsport az 1983-ban megjelent lesújtó kritikákból, nyilatkozatokból készített összeállítással kedveskedett Véghnek – az 1987. márciusi meccs napján. Ilyen világot éltünk.

De, hogy a mérkőzéssel is foglalkozzunk! Feltétlenül biztató volt, hogy a rotterdami fellépés előestéjén olimpiai válogatottunk idegenben 2–0-ra legyőzte a Los Angeles-i bajnok Franciaországot. Ahogyan a Népsport fogalmazott: „Megfosztottuk díszeitől a címvédő gall kakast” (címlap), sőt „Puhára főztük a gall kakast” (a meccs szakmai értékelésének címe). S ugyebár a nagyválogatottat immár az olimpiai csapat sikerkovácsa, Verebes József irányította!

Hollandia–Magyarország 2–0 (2–0) – Eb-selejtező
Rotterdam, 53 000 néző
V: Courtney (angol)
HOLLANDIA: Hiele – Van Tiggelen, Rijkaard, R. Koeman, Silooy – Wouters, Gullit, Mühren, Vanenburg – Van Basten, Van't Schip (R. van der Gijp, 81.). Szövetségi kapitány: Rinus Michels
MAGYARORSZÁG: Szendrei – Sallai (Végh T., 40.), Híres, Garaba, Preszeller – Hannich, Kardos, Détári, Péter (Burcsa, 70.) – Kiprich, Kovács K. Szövetségi kapitány: Verebes József
G: Gullit (38.), Mühren (41.)

A Mágus, mint sikeres és tapasztalt edző, egyszerre igyekezett bizakodást kelteni, és az általa minden bizonnyal bekalkulált vereség súlyát csökkenteni. „Meggyőződésem, hogy nem jobbak a hollandok, csak esélyesebbek” – idézi a Népsport Verebes különleges helyzetelemzését.

A kapitány elmondta azt is: „ha kikapunk, az sem tragédia”, hiszen a korábbi eredmények miatt már nincs esély kijutni az Európa-bajnokságra, koncentráljunk inkább a csapatépítésre. Kikaptunk, és valóban nem következett be tragédia, bár a szaksajtó azért kissé csalódott volt.

„Négy perc alatt minden eldőlt” főcímmel jelent meg a Népsport meccsről tudósító száma, és ugyancsak az első oldalon olvashatók az alábbi keserű megállapítások: „A holland kapus alig értesült csatáraink jelenlétéről, a második félidőben csak az volt a kérdés, nő-e a különbség.”

A szakmai értékelésben: „Szomorúan vallhatjuk be, hogy optimizmusunknak kevés reális alapja volt.”

Verebes mester szavait már az egy nappal későbbi lapszám idézi. Ebben a kapitány többek között kijelentette: „A vereség ellenére nem vagyok csalódott, mert sok hasznosítható tapasztalatot szereztem.” Ezek egyike nyilván az abbéli meggyőződésében való megerősödés volt, hogy a magyar labdarúgók „akarnak, fűti őket a becsvágy, de azt is tudomásul kell venni, hogy sűrűn előfordul náluk pszichikai rövidzárlat”.

Ezzel együtt a kapitány bizakodva tekintett a jövőbe: szerinte a feltételek adva voltak ahhoz, hogy „aránylag rövid időn belül egy igazán ütőképes válogatottat hozzunk létre”.

12. MÉRKŐZÉS – „HA LENNE FIAM, NEM ENGEDNÉM FUTBALLOZNI”
1994. JÚNIUS 1.

A Mágusnak akkoriban további két mérkőzése maradt a válogatott ütőképesítésére, ám jó néhány évvel később folytathatta a kényszerűen félbeszakadt munkát, és a következő Hollandia–Magyarország találkozón újra ő ült a kispadon.

Mint korábban is, Verebes József kettős állásban kapitánykodott, ő volt a Rába ETO vezetőedzője is, és jó előjelnek semmiképpen sem számított, hogy az elutazás előtti bajnokin a bennmaradásért küzdő BVSC alaposan eltángálta a győrieket (3–0).

„Felhívtam a figyelmet, hogy a BVSC-nek létkérdés a pontszerzés. Erre a válaszuk ez a gyenge, lélektelen játék volt, amely profi játékoshoz nem méltó” – ostorozta győri tanítványait Verebes. Apró sporttörténelmi érdekesség, hogy a BVSC vezetőedzője akkoriban Egervári Sándor volt.

Lévén szó felkészülési mérkőzésről, az amerikai világbajnokságra hangoló hollandok számára nem volt létkérdés a mieink elleni „pontszerzés”, az akkor már újra a régi fejléccel megjelenő Nemzeti Sport mégis aggódva engedte útjára a csapatot. „Hogy mi vár a magyar válogatottra Eindhovenben, az az előzmények alapján nagyjából prognosztizálható” – olvasható a címlapon, és a megelőző nyolc meccsen csupán egy győzelmet (Luxemburg, 1–0) elkönyvelő Verebes József is visszafogott volt.

Lila köd blog:
Nőnek az esélyek?

„Ez pillanatnyilag a legerősebb tizenegyünk, ezért bízom abban, hogy tisztességes, szoros eredményt érünk el. Ránk férne...” – mondta indulás előtt a Mágus, leszögezve azt is: csak abban az esetben folytatja a munkát a válogatottnál, ha mellette edzheti az ETO-t is. Az eredmény finoman fogalmazva nem erősítette meg tárgyalási pozícióját...

„Gullitnyi előnyt kaptunk” – szólt a Nemzeti Sport meccsnapi szalagcíme, utalva arra, hogy Ruud Gullit, a hollandok egyik vezéregyénisége a találkozó előtti napokban váratlanul összecsomagolt, és otthagyta az oranjét (mint utóbb kiderült, egy életre). Rajtunk ez sem segített, meg a vezető gól sem; több mint ötven év után hét gólt kapott a válogatott.

Hollandia–Magyarország 7–1 (3–1) – felkészülési

Eindhoven, 28 000 néző

V: Elleray (angol)

HOLLANDIA: De Goey – R. Koeman – Rijkaard, F. de Boer (Valckx, 46.) – Winter (Van Gobbel, 46.), Jonk (De Wolf, 81.), R. de Boer (Van Vossen, 63.), Rob Witschge – Roy, Bergkamp, Overmars (Taument, 46.). Szövetségi kapitány: Dick Advocaat
MAGYARORSZÁG: Végh Z. – Márton – Puglits, Mészöly G., Keller – Halmai, Lipcsei (ifj. Albert, 46.), Illés, Keresztúri (Balog, 32.) – Klausz (Dombi, 46.), Vincze I. (Csertői, 46.). Szövetségi kapitány: Verebes József
G: Bergkamp (13., 90.), Roy (18.), R. Koeman (18. – 11-esből), Taument (47.), Rijkaard (59., 79.), ill. Illés (10. – 11-esből)

Az oranje örömfutballt mutatott be, ám ahogyan a Nemzeti Sport fogalmazott: ehhez „kellett egy olyan magyar válogatott, amely nem lévén tisztában a hiányosságaival, ahelyett, hogy minden ízével a védekezésre koncentrált volna, játszópartner akart lenni… Nem egyszerűen egy elhibázott taktika szenvedett itt vereséget, hanem egy olyan labdarúgás, amely csak nyilatkozatokban tudja követni Európa élvonalát”.

Az ekképp megszólított Verebes kapitány – aki a lap szerint „különösen nagy hangsúlyt fektetett a feszültség csökkentésére, a kisebbrendűségi érzés feloldására”, mindhiába – így fogalmazott: „Csapatom nem abban a felfogásban játszott, amit vártam, s ennek fő okát abban látom, hogy fáradtak a játékosok.”

A meccset valóban az idény végén játszották, ám az NS kérdésére, hogy jó ötlet volt-e a lekötése, Verebes kijelentette: „nemzetközi mérkőzésekre szükség van”, csak ilyen úton vehetjük fel eséllyel a küzdelmet a későbbi Eb-selejtezőkön.

A súlyos vereség alaposan felingerelte a magyar sportközvéleményt, a meccs napokig téma maradt – az egy nappal későbbi NS-ben Borókai Gábor például keserű gúnnyal így határozta meg a magyar futball helyzetét: „Rádöbbenhettünk, hogy mi csupán imitátorok vagyunk. Mint a századelőn Káposztás Zsuzsi, aki férfi létére nőként adta el magát a Népligetben.”

Az amúgy rendszerint bizakodó Verebes József reakciója: „A futballban ellenséges légkör uralkodik, saját szurkolóink gyalázzák a válogatottat. Megmondom őszintén, ha lenne fiam, nem engedném futballozni.”

13. MÉRKŐZÉS – „KITART, BÁR JOBBAN TENNÉ, HA LEMONDANA”
2010. JÚNIUS 5.

Ezennel elérkeztünk a legutóbbi felvonáshoz, amely nyilván még mindannyiunk emlékeiben elevenen él. Már az amszterdami meccs közeledtével biztosra lehetett venni a magyar válogatottat irányító Erwin Koeman búcsúját.

Nemcsak egyszerű szurkolók és a holland tréner munkáját a sikerek idején szimpátiával kísérő sajtó kritizált egyre hangosabban, hanem jelentős befolyású közéleti szereplők is érzékeltették: itt az idő a váltásra.

Koeman sorsát illetően valószínűleg teljesen mindegy volt, milyen taktikával milyen eredményt ér el a csapat. A 16 évvel korábban használt NS-terminus, az akkor üdvösnek vélt „minden ízével a védekezésre koncentráló” csapat ezúttal semmiképpen sem felelt volna meg a közérzületnek; Koemantól „játszópartner” alakulatot vártunk – egy hatos lett a vége.

A Nemzeti Sport már a helyszínre érkezve rosszat sejtett: „Nem könnyű elfogadni a helyzetet, de szinte ismeretlen edzőpartnerként kell majd megküzdeni a világbajnokságra készülő oranjéval” – írta lapunk. Felvethető természetesen, hogy a magyar labdarúgás korábbi 25 esztendeje – s benne a sorozatunk mai részében taglalt, meglehetősen egyoldalú magyar–holland meccsek – alapján érdemes volt-e keseregni hollandiai „ismeretlenségünkön”, de maradjunk annyiban: létező érzés a magyar futballban, hogy a dicső múlt az idők végezetéig kötelez...

Hollandia–Magyarország 6–1 (1–1) – felkészülési
Amszterdam, 60 000 néző
V: Meyer (német)
HOLLANDIA: Stekelenburg – Van der Wiel, Heitinga (Ooijer, 61.), Mathijsen, Van Bronckhorst – Van Bommel (D. de Zeeuw, 80.), N. de Jong – Kuyt (Robben, 46.), Sneijder (Elia, 73.), Van der Vaart (Afellay, 80.) – Van Persie (Huntelaar, 68.). Szövetségi kapitány: Bert van Marwijk
MAGYARORSZÁG: Fülöp – Bodnár (Laczkó, 80.), Juhász, Horváth (Vadócz, 80.), Vanczák – Dzsudzsák, Szélesi, Bodor, Huszti (Lázok J., 68.) – Priskin, Torghelle (Elek Á., 58.). Szövetségi kapitány: Erwin Koeman
G: Van Persie (21.), Sneijder (56.), Robben (64., 78.), Van Bommel (71.), Elia (74.), ill. Dzsudzsák (6.)

Ezt a felfogást tükrözte a természetes fájdalmon és keserűségen túl a meccs másnapján megjelent Nemzeti Sport címlapja: „Szégyen és gyalázat”, valamint az ugyancsak az első oldalon megfogalmazott felszólításféle: „A történtek ellenére Erwin Koeman szövetségi kapitány kitart, bár jobban tenné, ha lemondana.”

A sarokba szorított Koeman ekkor még nem beszélt lemondásról, jobb híján az utóbbi évtizedek kudarcai után unalomig ismételt mondatokat visszhangozta: „Való igaz, mind a németektől (0–3 – A szerk.), mind a hollandoktól nagy különbséggel kaptunk ki, de ahhoz, hogy tanuljunk, szükségünk van az ilyen meccsekre... Ahhoz, hogy kettőt előre lépjünk, néha vissza kell lépnünk egyet…”

Bert van Marwijk, a hollandok hadvezére így értékelt: „Az elején nem tudtunk mit kezdeni a magyarok jó védekezésével, ám ahogy felgyorsítottuk a játékot, egyértelművé vált a fölényünk.”

Itt tartunk hát most. Kitartó olvasóink emlékezhetnek, a magyar–holland futballmeccsek történetét Kohut Vilmosnak azzal a kissé hetvenkedő megállapításával kezdtük, hogy „a hollandok nem nagyon tudnak”. Bár korántsem a kezdeti fölénnyel, jó ideig uralta a magyar válogatott ezt a párharcot, sőt egyszer még úgy is sikerült győznie az oranje ellen, hogy azt igazából senki sem várhatta.

Azóta azonban sok minden megváltozott. Nem szaggattuk rojtosra a világhálót, ám a legutóbbi két mérkőzés után jó eséllyel megtalálhattuk volna Kohut fenti mondatát az erőviszonyok szerint átalakítva, megfelelő helyen a „magyarok” kifejezéssel.

Kíváncsian várjuk, hogy az Egervári-legénység merre kanyarítja tovább a történetet.

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik