A múlttal küzdve: 28 éve nem nyertünk kulcsmeccset idegenben

Kezdjük azzal, hogy miért is kellene nyerni Romániában. Az alapvetés egyszerű: ha a magyar válogatott megveri Romániát, Észtországot és Andorrát, akkor mindenképpen csoportmásodik, és a (minimum) megszerzett, a sereghajtó andorraiak elleni eredmények nélkül számolt 14 ponttal nem is valószínű, hogy legrosszabb csoportmásodikként végez. Magyarul pótselejtezőt játszhat.

Döntetlen esetén a helyzet nem rózsás, mert ugyan pontelőnyünk lenne a románokkal szemben, de a szomszédok helyzeti előnybe kerülnek. Mindkét csapat játszik az andorraiak és az észtek ellen (6-6 pont várhatóan), így a magyar válogatottnak legalább annyi pontot kellene szereznie idegenben Hollandia ellen, mint a románoknak otthon Törökország ellen.

Ebben az esetben a törökök kezében lenne a sorsunk, ráadásul ha iksz a román–magyar és kettes a román–török, akkor a szövetségi kapitányt váltó félholdasok visszalopakodnak a versenybe. Magyar–észt és török–andorrai egyessel számolva a szeptemberi selejtezők után ekkor Magyarország 15, Törökország 13, Románia 11 ponttal állna. Hollandiai győzelemmel még akkor sem feltétlenül kalkulálnánk, ha az oranje addigra már rég a brazíliai szállását intézi.

Vereség esetén nincs miről beszélni, a magyar válogatott leginkább csak a matematikában bízhat, mert két ponttal lesz a jobb sorsolású románok mögött. Három forduló alatt ezt nem könnyű behozni, tekintve azt, hogy mindkét válogatottnak van két „papírforma" mérkőzése, meg egy-egy nehéz – nyerni kellene Hollandiában, a románoknak meg kikapni a törököktől.

Erre azért nehéz lenne alapozni.

IDEGENBEN RITKA A KAPÁS

A magyar válogatottnak tehát óriási szüksége lenne az idegenbeli győzelemre, de ez „ritka madár" – már az erősebb válogatottakkal szemben. Az első három kalapból húzott vetélytársak ellen (már amióta van teljes kalapbeosztás – ez az 1990-es vb selejtezősorozatáig visszamenően ismert) a magyar válogatott összesen négyszer nyert idegenben. Egyszer Finnország, egyszer Dánia, egyszer Bosznia-Hercegovina és egyszer Észak-Írország volt a legyőzött – egyik csapat sem volt magasabban rangsorolva a 3. kalapnál, és közülük csak Dánia kvalifikálta magát az aktuális eseményre...

„Jó hír", hogy a románok csak negyedik kalaposak, viszont rossz, hogy a továbbjutás szempontjából meghatározó kulcsmérkőzést az 1986-os világbajnokság selejtezősorozata óta nem nyertünk. A dánok ellen akkor nyertünk Koppenhágában (2009), amikor már nem volt tét – ők kijutottak, mi kiestünk. A finnek elleni 2–1 (2010) fontos volt, mert az északiak versenyből „kihúzását" jelentette, de nem közvetlen rivális ellen értük el; a bosnyákok elleni siker (2006) a norvég és a máltai zakó közé ékelődött be, az északírek elleni győzelem (1989) előtt a válogatott meg már közel reménytelen helyzetbe navigálta magát. Igazán kulcsfontosságú idegenbeli mérkőzést legutóbb az 1986-os selejtezőkön sikerült megnyerni, előbb Hollandiában (ez adott lendületet), majd Ausztriában (ez juttatta ki Mexikóba a mieinket).

Ha ez nem lenne elég, akkor még hozzátesszük azt is, hogy Romániát 1981 óta nem sikerült legyőzni, idegenben pedig éppenséggel 1958 óta várunk a sikerre, gólt vendégként 1972 óta nem szereztünk a szomszéd ellen – nem túl jó előjelek ezek.

AMI ERŐT ADHAT

Először is az, hogy a magyar és a román válogatott között a kilencvenes évek óta nem volt ennyire kicsi a különbség: a két válogatott nagyon hasonló játékerejű, és ez a budapesti mérkőzésen is látszott. Kérdés, hogy a magyar válogatott hogyan reagál a vélhetően túlfűtött hangulatra: ez a csapat ilyen körülmények között, ilyen fontos mérkőzésen még nem lépett pályára, a most várhatóhoz leginkább az isztambuli hangulat hasonlított.

A román válogatott nem is tartozik Európa legfélelmetesebbje közé hazai pályán: a legutóbbi Eb-sorozatban szomszédaink ugyan nem kaptak ki hazai pályán, de nem tudták legyőzni Albániát és Fehéroroszországot sem. Egy selejtezősorozattal korábban Litvánia és Szerbia is nyert Romániában, Ausztria pedig pontot fogott. Most Hollandia (mely messze kiemelkedik a csoportból) 4–1-re nyert Bukarestben, a román mérleg a jelenlegi és az előző két selejtezősorozatot tekintve hazai pályán 4–5–3 – nem meggyőző.

Szintén biztató az, hogy a 2012-es Eb selejtezőin Magyarország „mindenképp megnyerendő" mérkőzést játszott és nyert meg Svédország ellen az ősz elején (igaz, otthon) – a csapat korábban ritkán lépte át az árnyékát hasonló szituációban. Ráadásul 2010 óta a nemzeti csapat üzembiztosan hozza azt, ami a minimum ahhoz, hogy esély legyen harcolni a továbbjutásért – a „kicsik" legyőzését –, és kezd pontokat elvenni a közvetlen riválisoktól, hogy a svéd meccset, vagy a mostani kvalifikáció során a törököktől megszerzett négy pontot említsük. Ahhoz, hogy a pótselejtező közelébe kerülhessen a csapat, azonban még egy szintet kell lépni – győzni kellene Bukarestben. És ezzel vissza is kanyarodtunk az első mondatokhoz...

A magyar siker egyébként azt jelentené, hogy a nemzeti csapat az elmúlt harminc év egyik legjobb idegenbeli mérlegét hozza. Három vendégként aratott győzelmet sorozatban harmadszor könyvelne el a válogatott, de a 10 pont megszerzése a másik két esetben nem sikerült, most pedig a hollandiai meccstől függetlenül ez már meglenne. Az 1986-os világbajnokságra vezető út idegenbeli diadalmenetéhez – háromból három győzelem a négyes csoportban, Hollandia, Ciprus, majd Ausztria ellen – azért nem valószínű, hogy a közeljövőben hasonlót látnánk.

Az akkor vb-kvalifikációt ért, a bukaresti siker minden bizonnyal pótselejtezőt érne. Mondhatni, ez is csak egy lépés előre – azonban annál nagyobb lépés.