MALONYAI PÉTER
MALONYAI PÉTER
2020.02.16 22:55

Másik bolt – Malonyai Péter publicisztikája

Amikor a legendás szövetségi kapitányt, Baróti Lajost nem sokkal halála (2005) előtt arról kérdeztem, hogy válogatottjának klasszisai jegyzett futballisták lennének-e ma a világ élvonalában, azt mondta, egyértelműen, feltéve, hogy vállalják a mostanság honos jóval keményebb edzéseket. Többek között Albert Flóriánról, Göröcs Jánosról, Mészöly Kálmánról, Farkas Jánosról és Bene Ferencről volt szó, azokról, akiket többször is megkerestek a „Bécsi út túlsó végéről”, hogy hagyjanak itt csapot-papot, s folytassák pályafutásukat Nyugat-Európában.

És miért ne vállalnák? – folytatta, arra utalva, hogy a felsoroltak lehet, meg-megtalálták itthon a kiskapukat, ha kemény munkáról volt szó, de egyrészt megtehették, másrészt – és ez a fontosabb – mindennél jobban szerettek futballozni, a sikerért, a hírnevükért pedig az ördöggel is cimboráltak volna.

Sztárok voltak itthon, de inkább – lévén emberközelibb, ha úgy tetszik, családiasabb a világ – közönségkedvencek. Nem mellesleg azért, mert kiemelkedtek csapatukból, húzóemberek voltak a válogatottban, azok is tudták, kikről van szó, akik nem feltétlenül a labdával feküdtek és keltek. Egy olyan korban, amikor nívós volt a magyar futball, figyelt rájuk az úgymond művelt Nyugat. Amikor még a méltatlanul ritkán emlegett Berendy Pál a Real Madridtól kapott 100 ezer dolláros ajánlatot, pedig nem a fedezet nem a góljairól, cseleiről volt híres, hanem arról, hogy szívósan, megbízhatóan semlegesítette a legnagyobb ászokat is. A Real esetében Di Stéfanóról volt szó, ez azért perdöntő bizonyíték.

Arra is, hogy miért volt akkoriban minden csapatban legalább egy olyan játékos, aki fémjelezte az együttest, aki egyből beugrott mindenkinek. Ha már Barótiról volt szó, ragadjuk ki az 1966-os esztendőt, amikor vezérletével az angliai világbajnokságon hatodik lett a válogatott. Abban az évben a korábban említettek (Albert, Göröcs, Mészöly, Farkas, Bene) mellett Tichy Lajosról (Bp. Honvéd), Kalmár II Lászlóról (Csepel), Szurgent Lajosról (DVTK), Monostori Tivadarról (Dorog), Mártha Sándorról (Dunaújváros), Rákosi Gyuláról (Ferencváros), Palotai Károlyról (Győr), Nagy Istvánról (MTK), Szendrei Béláról (Ózd), Dunai I Jánosról (Pécs), Ferencz Gyuláról (Salgótarján), Csernai Tiborról (Tatabánya), Zámbó Sándorról (Ú. Dózsa) és Puskás Lajosról (Vasas) minden valamirevaló drukker tudta, hol játszik. A lista nem teljes, és szubjektív is, hiszen több olyan csapat volt, amelyekből két-három közszájon forgó nevet lehetett említeni.

Ha hiszik, ha nem, a futball akkor is csapatjáték volt, csak éppen nem szajkózták unos-untalan, az edzők nem ódzkodtak attól, ha volt egy-két-három, a többiek közül kiemelkedő játékosuk, nem „rendszerben” kívántak futballozni, hanem – jól. Azt is cáfolom, hogy akkor még kocka alakú volt a labda, s miközben a foci manapság tényleg gyorsabb, kevesebb az idő mindenre, rengeteg az ütközés, Albert Flóri úgy fedezte a labdát, hogy szinte a szertáros sem fért hozzá a lefújás után, Mészöly Kálmán minden labdát elfejelt hátul, de tessék megnézni Farkas kapásgólját és Bene cselsorozatait a brazilok elleni liverpooli csodameccsen az 1966-os világbajnokságról – ennyi bizonyíték talán elég, hogy nem akárkikről beszélek.

De nem csupán nálunk, általában is több volt a kimagasló futballista, mint manapság. Már esett szó arról ezeken a hasábokon, hogy napjainkban van Lionel Messi, Cristiano Ronaldo – és kész. Mögöttük rengeteg a jó labdarúgó, akik valóban a szakma mesterei, de a világot egyikük sem váltja meg. A goal.com 2019-es rangsorában például Virgil van Dijk (Liverpool) az éllovas, Messi (Barcelona) a második, utánuk Mohamed Szalah (Liverpool), C. Ronaldo (Juventus), Sadio Mané (Liverpool) és Raheem Sterling (Manchester City) van még a hatban, ám a helyezéstől függetlenül csupán Messi és Ronaldo az, aki az idén is biztosan ott lesz a legjobbak között. A többiek remek játékosok, ám nem jellemző rájuk, hogy örök ranglistatagságot jelentő produkciót nyújtsanak – visszatérően.

Nyilván sokan vitatják ezt, például annak alapján, hogy ezzel vagy azzal a játékossal kapcsolatban vannak olyan élményeik, hogy... Hát ez az! A személyes szál roppant fontos, ám mielőtt folytatnám, megnéztem, kik érdekelnek különösen mostanság a mi kis tucatbajnokságunkból. Nincsenek sokan, a Debrecenből Bódi Ádám, a Fehérvárból Juhász Roland, a Fradiból Sigér Dávid, a Mezőkövesdből Cseri Tamás, akikre kíváncsi vagyok, no meg a ZTE-ből Bobál Dávidra és Bobál Gergelyre, merthogy a harmadik Bobál, Bence itt dolgozik a Wekerlén, a Másik boltban, ahol például remek gőzgombócot lehet kapni.

Igen, a személyes szál. Ez a legfontosabb. Ezért nem érdekelnek különösebben a jövő-menő légiósok, akiknek – mondjanak akármit, pontosabban a kötelezőt – édes mindegy, hol futballoznak. Esetükben ez a természetes, ilyen a világ(uk), ami jellegénél fogva nem alkalmas a kapcsolatteremtésre, és akkor a meccsekre kirendelt őrző-védő-támadókról még nem is beszéltem.

Volt abban valami varázslatos, amikor a Népstadionban a kettős meccsek első felvonása még zajlott a pályán, s például a Fradi elkezdett melegíteni a szoborparkban. Szurkolók százai övezték a gyepet, figyelték, ki hogyan mozog, az okoskodók jósolgattak, a kishitűek sopánkodtak, a játékosok pedig ki-kimosolyogtak a drukkerekre, az ismerősöknek köszöntek, láthatóan nem utálták a népszerűséget.

Hogy személyes példával éljek, nekem tizenévesen Oborzil Sándor volt a kedvenc futballistám, aki nem rázott le, amikor kérdeztem tőle a gyerekest („Mi lesz, Satya?”), válaszolt. Az is divat volt, hogy a drukkerek megvárták a játékosokat a klubház előtt, hogy néhány szót váltsanak velük. Az élelmesebbje bejutott az épületbe, megállt az öltözőfolyosón vagy a büfében, hallgatta, mit mondanak egymásnak a játékosok öltözés, üdítő-ivás (többnyire fröccs) közben. Aztán egyszer, amikor az ajtóban álló zord alkalmazott vagy ezredszer próbált elzavarni, feltűnt a jobbszélső Sárközi Pista, s odaszólt: „Engedje be, Pista bácsi, a Satya haverja!” És Pista bácsi félreállt, én pedig büszke bennfentesnek képzel(het)tem magam.

Manapság az ilyesmi lehetetlen, ahogy az is, hogy a szurkoló kiballagjon kedvenc csapata edzésére, s figyelje a gyakorlást. A játékosok el vannak zárva híveiktől, annyira komolykodó lett a világ legnépszerűbb játéka (játéka – ismétlem...), hogy jó, ha negyedórára nyilvános egy-egy tréning – annyira titokzatos, mintha összeesküvésre készülnének a fiúk. Attól fél egy-egy mester, hogy az ellenfél kiszagolja a fantasztikus taktikát, miközben a világháló jóvoltából minden meccs többszörösen nyilvános, mintha attól jobb lehetne egy-egy csapat, hogy valaki látja, mit sulykolnak a másik oldalon.

Virtuális (világháló), üzleti (bögre, sál, mez) a kapcsolat a lelátó és a pálya között, ráadásul „csapatként mozog” az egész futballvilág, sejtésem szerint a kimagasló játékos csak nyűg egy-egy edzőnek, aki azt hiszi, elég, ha papírja van arról, hogy ő a legokosabb.

Hogy hol tartunk, arra jellemző, hogy a magyar FourFourTwo minden idők ötven legjobb hazai játékosát felvonultató listáján a 18. Détári Lajos a legfiatalabb (született 1963-ban), a közegre meg jellemző, amit Juhász Roland mondott az nso.hu Fifázunk és pofázunk stábjának: „Amikor felkerültem a nagycsapathoz, az öltözőben kifelé is kopogtam az ajtón.”

Két évtizede ennek, azóta a világ változott, ő viszont nem. Ezért is van nálam magas polcon. Ha nem sértem meg vele, kilóg a sorból.

Felfelé.

2020.03.27 21:23:29

Magyar válogatott THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Gyors reagálásuk az élet minden területén adakozásra ösztönöz.

2020.03.23 17:01:50

Magyar válogatott P. K.

A tavaszi forma alapján összeállítottuk, kik utazhattak volna Szófiába, ha nem szól közbe a járvány.

2020.03.19 10:54:41

Magyar válogatott MTI

„A magyar drukkerek szenvedélyesebbek, mint az olaszok, és ez érezhető a válogatott meccseken.”

2020.03.18 21:31:45

Magyar válogatott N. PÁL JÓZSEF

ALAPVONAL. Rudas Ferenc sorsa örökre legenda, a »mi lett volna, ha?« kezdetű kérdés folytonosan feltoluló – megnyugvást persze sosem hozó – példázata maradt.