Kösz a becsúszásokat! – Vincze András jegyzete

Lehet, hogy bolondság, de a legjobban a becsúszásait bírtam.

Tudom, persze hogy a tudom, a futball a góllövésnél kezdődik, és neki azzal sem volt túl sok gondja – ki ne tudná, hogy behúzta ő ollózva is a kapuba a labdát –, és mégis… Azok a szépen koreografált csúszások és szerelések olyanok voltak nekem, mint amikor a művész lefesti a futballt. Amúgy a művészi futball is itt kezdődik valahol: a labdarúgás igazán nagy egyéniségei mindig a fű felett néhány milliméterrel tudtak csodát tenni. Egy-egy csel után a labdának nem magasan a levegőben, hanem a gyep felett van a helye, azon a néhány négyzetcentiméternyi szűk területen, ahol már csak az ösztönös zsenik tudnak bánni vele, finoman elpasszolni, meglőni csípősen-erősen rüszttel vagy éppen spiccel, netán selyemfonal-finoman eltekerni a bal felső sarok irányába; no de megszerezni ugyanezen a területen ugyanezt a labdát szintúgy varázslat, csak nem annyira látványos, mint amikor már a háló felé suhan.

Márpedig aki a játékot képes látványos szereléssel elkezdeni, az ugyanennek a képességnek a birtokában annak a csodálatos ajándéknak is örülhet, amit egy akció befejezése jelent, vagyis gólt ünnepelhet (ráadásul védjegyes szaltózással, ugyebár).

Szóval, a becsúszás…

A rá jellemző csibészesen laza mozdulat (sőt mozdulatok, mert azért a két évvel ezelőtti Eb-n a portugáloknak távolról, dropból bevarrt labdája is az) hagyatéka lehet a magyar futballáriumnak, ami azért nagy szó, mert abban benne van már Puskás Ferenc, majd a későbbi korszakból Détári Lajos visszahúzós cseleitől kezdve Bene Ferencnek a labdát a kapus kezéből kipöccintős, Kiss László átemelős ravaszságán át Albert Flórián elegáns szlalomozásáig ezernél is több magyaros fociemlék.

Ráadásul az a történet, amelyet a kétezres évek elejétől a játékával írt, már egy szegényebb (mármint élményben, eredményben szegényebb) generáció szeme előtt zajlott, s ő volt az a srác, aki arról a térről érkezett, amelyikről nem a profi futball, hanem az örök kábulat felé vezetett az út – isteni segítség kellett a jó útra, azaz a futballpályára téréshez, meséli manapság is a maga őszinteségével.

Így lett végül a lecsúszásból becsúszás – és tagadhatatlan, hogy a profi játéktól most visszavonuló Gera Zoltán lábnyoma a magyar labdarúgás egyik legremekebb hagyatéka lehet immár.