Érettségi vizsga előtt az U17-es válogatott

Belgium, Wales és Oroszország ellenében igyekszik kivívni az Eb-döntőbeli részvételt a magyar U17-es válogatott. A fináléba csak a csoportgyőztes kvalifikálja magát. Az esélyekről és a honi utánpótlás helyzetéről beszélgettünk Pisont István szövetségi edzővel.

Az őszi selejtezőkben a fehéroroszokat, az andorraiakat és a norvégokat is legyőző együttes a telki elitkörben a belga, az orosz és a walesi nemzeti tizeneggyel találkozik – de vajon kötelező feladat a döntőbeli részvétel kivívása?

„Nagyon szeretnénk döntőbe jutni, a srácok is érzik a felelősséget, persze igyekszünk a terhet levenni a vállukról – kezdett bele a helyzetelemzésbe Pisont István. – Őszinte futballt szeretnénk tőlük látni, alázattal és szorgalommal elegyes focit, és szerintem joggal bizakodhatunk, ez a csapat játszott harminckét mérkőzést, tizenötöt megnyert és csak nyolcat veszített el. A belgák és az oroszok elsőként kvalifikálták magukat, a walesiek legjobb harmadikként, szóval bár fiatalok, nem lesz gyerekjáték a versengés. Az ellenfelek fejlett futballkultúrákból jönnek, ám mert tinédzserekről beszélünk, sok múlik azon, ki milyen napot fognak ki."

No meg azon is, hogy miképpen képezték mind ez ideig ezeket a fiúkat. Az utánpótlás-nevelésnek mégiscsak az lenne a feladata, hogy úgy tizennyolc éves korra kész, technikailag és taktikailag tökéletesen képzett labdarúgókat kínáljon a felnőttmezőnynek, csakhogy a híres-neves akadémiáink eddig nemigen jeleskedtek a klasszisgyártásban. Egyáltalán: hogyan egyeztethető össze a nevelés az eredménykényszerrel? És vajon a világelit már ebben a korban is előttünk jár?

„Nem vagyunk elmaradva az élvonaltól – állítja mély meggyőződéssel a szövetségi edző. – Az Eb-selejtezők tapasztalatai legalábbis ezt mutatják, igaz, a spanyolokkal, az angolokkal, a hollandokkal, a németekkel és a franciákkal eddig nem csaptunk össze. A csehekkel vagy a norvégokkal pariban voltunk, de bárki ellen ki merem állítani a fiainkat. Egyéniségeink is vannak, mint például a Milanban szereplő Tamás Krisztián vagy a Twente légiósa, Vida Krisztofer. Ezek a gyerekek ötévesen kezdtek el futballozni, majd most kiderül, mit tanultak tizenkét év alatt. Kérdőjelek persze vannak, de ha tényleg a képzéssel törődtünk, nem kell félni. A legfontosabb természetesen a töretlen fejlődésük, ám tizenhét évesen arról sem árt képet kapni, ki milyen versenyzőalkat, így aztán nyerni szeretnénk. Ami az akadémisták térnyerésének elmaradását illeti, sajnos eredménykényszer uralkodik a klubokban is, a nemzetközi porondra való kijutás, így a bevételek maximalizálása a cél, csak hát van itt egy ellentmondás: nevelik a palántákat, aztán meg nem adnak nekik lehetőséget. A kilencvenkettes-kilencvenhármas korosztályból hirtelen csak a szombathelyi Radó Andrást, illetve a ma már fehérvári Kovács Istvánt tudom megemlíteni mint élvonalbeli szereplőt. Pedig az akadémiákról kiáramló srácokat foglalkoztatni kellene, minimum az NB II-ben."

PISONT ISTVÁN A PÉNTEKI NEMZETI SPORTBAN AZT IS ELÁRÚLJA, HOGY MIBEN MARADUNK EL A NEMZETI ELITTŐL