SINKOVICS GÁBOR
SINKOVICS GÁBOR
2017.06.04 12:37 Frissítve: 2017.06.04 13:34

„Elfáradtam, fiam…” – kórházban kezelik az Aranycsapat csatárát

Kórházban kezelik az egyre rosszabb állapotban lévő Tóth II Józsefet, aki az Aranycsapat csatáraként gólt lőtt az angolok és a németek hálójába is.

Tóth II József a magyar labdarúgás gazdag történetének legfényesebb éveiben lehetett részese az Aranycsapat szárnyalásának (Fotó: Szabó Miklós)

 

„Elfáradtam, fiam, nagyon elfáradtam...”

Az idős férfi ült az ágya szélén, és valahová a semmibe nézett. Mintás, nyári ing volt rajta, amely furcsán festett a kórházi szobában. Ám a lába, a trombózistól, ödémától felpuffadt, vérvörös színű lába jelezte a bajt. Ketten voltunk. Én, a váratlanul betoppanó látogató, valamint a férfi, az egykori híres futballista, aki még az Aranycsapatban is játszott. Néztem őt, az élet viharait, az idő múlását az arcán és a testén viselő férfit. Próbáltam elképzelni, ahogy fut, cselez, kapura lő.

TÓTH II JÓZSEF
Született: 1929. május 16., Mersevát
Posztja: támadó
Klubmérkőzés/gól: 296/78 (1948–1961)
Válogatott mérkőzés/gól: 12/5 (1953–1957)
Klubjai játékosként: Csepel SC (1948–1961)
Klubjai edzőként: Kaposvári Rákóczi (1964–1967), Pápai Textiles (1967–1970)
Sikerei: vb-ezüstérmes (1954), magyar bajnok (1959)
Díjai, elismerései: A Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1955), Csepel díszpolgára (2011), Budapest díszpolgára (2014), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2015)

Próbáltam őt megint fiatalnak és erősnek látni.

„Elfáradtam, fiam, nagyon elfáradtam...”

Meglepő volt a hír, hogy kórházba került. Néhány napja még nyilatkozott, mi több, mosolygott egy fotón, és a kép azt mutatta, hogy jól van, bírja a strapát, megbirkózik az évek rohanásával. Csalóka volt a kép. Néhány nappal később kórházba vitték, mert rosszul lett, és azóta is a dél-pesti egészségügyi intézet lakója a 88 esztendős Tóth II József, az egykori válogatott labdarúgó. Csepel büszkesége a Jahn Ferencről elnevezett kórházban tölti napjait. A nővérek, Gizi meg a többiek már tudják, hogy az a bácsika, aki olykor furcsákat mond, aki többször is felkerekedik és elindul valahová – talán vissza a fiatalságába, és úgy kell elkapni, visszaterelni az ágyához –, Puskás Öcsiékkel együtt rúgta a labdát.

A brazilok elleni győztes vb-negyeddöntőben a sérült Puskás
Ferencet kellett helyettesítenie

„Józsi bácsi, megismer...?”

S a férfi bólogat, halvány mosoly jelenik meg az arcán. Nem kérdez semmit, inkább csak magának, magában mondja: „Sérült vagyok. Látod, fiam, sérült vagyok. Már nem megy a futball, már régóta nem megy. Pedig de szeretném... De szeretnék újra végigsprintelni a csepeli pályán. De nézd meg, már Kleibán Anti sincs itt velem, üres az ágya...”

Nézek a férfira, s mondanám neki, hogy Kleibán Antal, az egykori csepeli csapattárs, a kiváló fedezet már 2011-ben elhunyt. De felesleges lenne kiigazítani, visszacsalogatni a valóságba. Mert a férfi a rosszullét óta itt, a kórházban a saját világába zuhant. Saját világot teremtett magának, amelyben a múlt keveredik a jelennel, és amely talán megnyugvást jelent neki – a valósággal szemben. Mert a valóságban talán sírna, összeroppanna. A közelmúltban temette el feleségét, élete párját és társát, aki mindig kitartott mellette, s aki talán az egyetlen igazi támaszt jelentette neki. Lélekromboló lehet nyolcvanöt esztendősen egyedül maradni. Szerencsére a fia gondoskodik róla, bejár hozzá. Ha kell, megfogja a kezét, megsimogatja a fejét, s a férfi örül a gyermeknek, hogy aztán újra magába forduljon, és leginkább némán, a gondolataiba mélyedve töltse a napokat.

A csend lett a társa.

 TIZENKÉT FELLÉPÉS

A tizenkétszeres válogatott Tóth II József 1953 és 1957 között húzhatta magára a címeres mezt, a mérlege kilenc győzelem, két döntetlen és egy vereség. Öt gólt szerzett. Tagja volt az 1954-ben vb-ezüstérmes csapatnak, a nyugatnémetek elleni csoportmérkőzésen (8:3) gólt szerzett, a brazilok elleni negyeddöntőn (4:2) a sérült Puskás Ferenc helyén szerepelt. Az NSZK elleni vesztes döntőn (2:3) már nem kapott lehetőséget. Sebes Gusztáv kapitánysága alatt tízszer, Bukovi Mártonnál kétszer játszott.

„Józsi bácsi, hoztam egy könyvet. Felolvasom magának belőle ezt a rövidke részt: »Kocsis hosszú labdát ad Tóth II-nek, aki viharos erővel száguld a kapu felé. Tóth II hirtelen, éles szögből, tíz méterről nagy erejű lövést küld kapura, Merrick kiüti a labdát, amelyet a lendületből továbbfutó Tóth II közvetlen közelről a kapu jobb sarkába nyom...« Emlékszik az angolok ellen szerzett góljára? Ez volt az ötödik találat Gil Merrick hálójába. És arra emlékszik, Józsi bácsi, amikor a Csepellel BEK-mérkőzést játszott a török Fenerbahce ellen a Népstadionban, és kikaptak három kettőre? Erre emlékszik, Józsi bácsi...?”

A férfi bólogat. Talán valóban emlékszik. Talán valóban emlékképek kavarognak a fejében. Újra látja a csepeli pályát, és újraéli az NSZK elleni első világbajnoki találkozót 1954-ből. Azt a csoportmeccset, amelyet még 8:3-ra nyertek meg a mieink, s amelyen ő is bevette Heinz Kwiatkowski hálóját. Korábban azt nyilatkozta, hogy sokszor álmodik a Svájcban rendezett világbajnokságról, s olyankor mindig azt álmodja, hogy Puskás Öcsi veszi át a kupát, és a mieink nyakába akasztják az aranyérmeket. S amikor felébred, újra és újra átéli a vereség fájdalmát. Soha nem felejtem, amikor Puskásról, Bozsikról, Cziborról és a többiekről beszélt nekem lelkesen, szeretettel, tisztelettel, már-már rajongással. Valami olyasmit mondott, hogy egyikük sem volt igazi sztár, valamennyien kisvárosi vagányok, kültelki srácok, ugyanakkor csodálatos emberek voltak. Mint mondta, a közös csepeli vagy kispesti vacsorákon a politika még véletlenül sem került szóba. Megpróbálták beszervezni, de aztán érvelnie, sőt tiltakoznia sem kellett, mert az ágya fölött ott lógott a kereszt, s tudták róla, gyermekkorábban ministrált, meg azt is, hogy az apja kántor volt.

„Vigyáz magára az Isten, Józsi bácsi” – ezt mondtam neki halkan, és ő mintha biccentett volna. Nyolcvannyolc esztendős, végigfutballozta, végigmelózta az életét, s akárcsak az apja és az anyja, ő is Csepelen dolgozott. A Vas megyei Mersevátról, a nagyszülők házáról csak halvány gyerekkori emlékei maradtak. Csepel volt az igazi otthona, ott lett inas, és onnan is ment nyugdíjba. Rökk Ede fedezte fel egy válogatón, aztán 1959-ben bajnoki címet nyert a Csepellel – pedig micsoda riválisok, ellenfelek futballoztak akkoriban. Hívta őt a Fradi és az MTK is, de nem engedték el a csepeli pártvezetők. Afféle példakép volt ő a szigetvárosban.

Az egyszerű, sikeres, sportos melós megtestesítője.

„És arra emlékszik Józsi bácsi, amikor Bécsben ministrált az egyik templomban?”

Sebes Gusztáv szövetségi kapitány engedte meg neki az egyik túrán. Az elvtársak persze megtudták, ám a kapitány kiállt mellette, s nem hagyta, hogy emiatt rászálljanak. Tóth II Józsefből úgy lett klasszis futballista, hogy rendszeresen dolgozott a csepeli gyárban. A kedvezménye csupán annyi volt, hogy a meló mellett és után elmehetett tréningre, s mehetett meccsre. Kétszáz forintot kaptak a győzelmekért, de olykor ennél jóval nagyobb summa ütötte a markát. A válogatott csatáraként az is előfordult, hogy kétezer forinttal lett gazdagabb egy címeres mezben játszott találkozó után.

Sztár lehetett volna, de sohasem vált azzá. A szomszédai azt sem tudták, hogy valaha futballozott. Csepeli melósként vonult nyugdíjba, és abból a szerény jövedelemből élt az asszonnyal. Aztán egyszer valaki kitalálta, hogy nevezzék el róla a Béke téri sporttelepet, a Csepeli futballpályát, ahol az egész életét töltötte. De ő azt felelte, márpedig róla ne nevezzenek el semmit, ha eddig nem volt fontos a klub és a magyar futball számára, akkor most már hagyják békén ezzel.

A világbajnoki ezüstérem kárpótolhatta volna. Az ereklye a legrosszabb, legkilátástalanabb napjaiban adhatott volna neki valamiféle vigaszt, afféle bizonyítékként, hogy mit ért el, hogy milyen tehetséggel áldotta meg a sors, hogy hol és kikkel futballozhatott. A világ talán legtöbb fájdalmat jelentő ereklyéje volt ez, az elveszített világbajnoki döntő szimbóluma. De már az sincs meg. Ellopták tőle.
Többször is nyilatkozta, hogy egy újságíró csente el az érmet valamelyik forgatás során – soha nem került elő, soha nem kapta vissza.

„Elfáradtam, fiam, nagyon elfáradtam...”

A fülledt meleg csak úgy áramlott be az ablakon. A piciny kórházi szoba hangulata akkor és ott egyre nyomasztóbbnak tűnt. Felkavaró volt így látni a férfit: kiszolgáltatva, legyengülve, betegen, csendesen.

Pihenjen, Józsi bácsi!

Az angyalok úgyis lesik minden tétova mozdulatát.

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

2017.09.22 23:44:17

Magyar válogatott DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. Marad a felkészülés, de mire is?

2017.09.21 22:29:50

Magyar válogatott SZÖLLŐSI GYÖRGY

NS-VÉLEMÉNY. Hadd ne kezdjünk e helyütt részletes felsorolásba, hogy Kovács Attila milyen elképesztő, dilettáns, szégyenteljes döntésekkel, módszerekkel, machinációkkal, otrombaságokkal írta be örökre a nevét a magyar labdarúgás történetének legsötétebb lapjaira.

2017.09.19 23:46:32

Magyar válogatott THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Az UEFA szemszögéből valamennyi lépés érthető.

2017.09.18 22:48:03

Magyar válogatott SINKOVICS GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. A közönség a magyar címert szereti, a hazájáért rajong, és ezt fejezi ki minden egyes sporteseményen.

2017.09.17 23:45:14

Magyar válogatott DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. Turgenyev szerint »az egyetlen dolog, ami számít az életben, magadat a második helyre tenni«, s bár nem hinném, hogy Lajos bá és Józsi bá kívülről fújta volna a klasszikus orosz író műveit, gondolatait, tetteik mindenesetre szinkronban voltak velük.