Egy meccs a világ – Ballai Attila publicisztikája

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2020.10.10. 22:52


Ma szerb–magyar válogatott labdarúgó mérkőzést rendeznek a Nemzetek Ligájában, Belgrádban. Ami engem, őszintén szólva, a legkevésbé sem hoz lázba. Mert a mi meccsünket már csütörtökön, Szófiában lejátszották, és ebből a fajtából az idén lesz még egy, de csak egyetlenegy: november 12-én Budapesten Izland ellen. Még azt kell megnyerni; azt nagyon, de a többit tőlem kicsit se.
Ma szerb–magyar válogatott labdarúgó mérkőzést rendeznek a Nemzetek Ligájában, Belgrádban. Ami engem, őszintén szólva, a legkevésbé sem hoz lázba. Mert a mi meccsünket már csütörtökön, Szófiában lejátszották, és ebből a fajtából az idén lesz még egy, de csak egyetlenegy: november 12-én Budapesten Izland ellen. Még azt kell megnyerni; azt nagyon, de a többit tőlem kicsit se.

Világklasszisokkal teletűzdelt kerettel, folyamatosan sziporkázva persze könnyű mindig győzni, illetve a győzelmet elvárni. Mindezek hiányában azonban fel kell ismerni és ki kell használni a kitüntetett, valószínűleg soha vissza nem térő alkalmakat. Mert aki azokat elszalasztja, egy életen át bánhatja. Sőt, ha élsportoló, nemcsak magát és csapatát, hanem hívek tíz- és százezreit fosztja meg az élménytől.

Azt hiszem, a magyar futball fénykorában ebben volt a leggyengébb. Talán az 1924-es olimpián elszenvedett „egyiptomi csapás” az első vétkes nemtörődömség; az Orth Györggyel, Guttmann Bélával, Braun „Csibivel” felálló bombaerős tizenegy a korabeli kritikák szerint nem vette komolyan a „bozótlakókat”, és 3:0-s pofonba szaladt bele. Az 1938-as vb-döntőben, bár nem a mieink voltak az esélyesek az olaszok ellen, de hogy a kapitány kihagyja azt a játékost, akitől az ellenfél leginkább tart, és emiatt tiltakozásképpen mások se vállalják a mérkőzést, mai aggyal felfoghatatlan. Miként az 1954-es, berni 2:3 is, de ezt már túlírtuk, agyonbeszéltük. Nem úgy az 1962-es vb-negyeddöntőt, pedig az a gárda az Aranycsapattal vetekedett. Az angolok feletti 2:1 közismert bravúr, a bolgárok elleni 6:1 akkor még nem tűnt nagy ügynek, de ki emlékszik arra, hogy 12 perc után 4:0-ra vezettünk? Pedig az egyetemes vb-história legtündökletesebb első negyedórája ez. A négy közé jutásért, a csehszlovákok ellen aztán ugyanez a társaság bűnösen könnyelműsködte el a legnagyobb ziccereket is. Mintha nem fogták volna fel a fiúk, mi a tét. A másik csehszlovák trauma, 1969, Marseille, és az ahhoz vezető számos és érthetetlen baklövés ugyancsak örökké kísértő, húsba vágó emlék. Ahogyan 1973, és a svédek elleni 3–3-mal elpackázott 1974-es vb-részvétel is, amiért úgy igazán sohasem kapta meg a védelem felforgatásáért az őt megillető ledorongolást Illovszky Rudolf szövetségi kapitány.

E vereségekben az a fájdalmas és közös nevező, hogy a többre, sokra vagy akár mindenre hivatott magyar válogatott a legfontosabb, sportágtörténeti jelentőségű szituációkban, mérkőzéseken nem tudta legjobbját adni, a közelében sem járt annak, meg sem kísérelt eljutni lehetőségei és képességei végső határához. Ha csak ennyit megtesz, meggyőződésem, hogy 1954-ben világbajnokok, 1962-ben vb-döntősök, 1970-ben és 1974-ben vb-résztvevők vagyunk.

Az elmúlt negyedszázad, a fiatalabb generáció hasonló, bár a számszerű eredmény miatt iszonyatosabb rémképe a jugoszlávok elleni, 1997-es vb-pótselejtező 1–7-je. „Bele kell dögleni” című felvezető publicisztikámmal akkor arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy az egyértelműen erősebb, nemzetközi sztárokat felvonultató vendég ellen egyetlen lehetőségünk, ha mindenki mindent kiad magából, és még győzelem esetén sem tud majd tiszteletkört futni, mert alig marad energiája bevánszorogni az öltözőbe. Nos, bele is döglöttünk; csak éppen nem a játékosaink, hanem a szurkolók. Köztük én is. Kivittük magunkkal nyolcéves, focistapalánta unokaöcsémet, aki a külföldi elitklubok kereteit talán jobban ismerte, mint én. A Fradi vagy az Újpest viszont egészen hidegen hagyta, ezért kézen fogtuk, mondván, gyere velünk, majd most meglátod. Hát, meg is látta. Szünetben, 0–5-nél hazavitte az apja, és onnantól évtizedekig nem létezett számára a magyar futball. Aztán 2016 júniusában a haverjaival autóba vágta magát, és nekiindultak Franciaországnak, az Eb-nek. Nem divatból, hanem mert megye I-es játékosként érezte, látta, hogy „ezek” végre akarnak valamit, és azért tesznek is. A legtöbbet akkor, amikor a legjobban kell. A norvégok elleni pótselejtezőn, az osztrákokkal Bordeaux-ban az Eb-nyitányon, és így tovább. Mert tisztában vannak a saját személyükön, sorsukon messze túlmutató felelősségükkel.

Mint a mai utódok csütörtökön, Szófiában. Az elején kifejezetten pocsékul futballoztak, később sem tündököltek, de ha kellett volna, igenis „beledöglenek”. Ennek jutalma a 3–1-es győzelem, és hiszem, hogy részben az ehhez elengedhetetlen szerencse is.

Éles kontrasztot mutattak a bolgárok, akik képességeiket tekintve semmivel sem tetszettek gyengébbnek, sőt. De vétkes hanyagsággal, nyegleséggel szórakozták el különleges esélyüket: két hazai meccsel, hasonló kaliberű ellenfelekkel szemben juthattak volna ki az Eb-re. A közönségük pedig éppen olyan „puhatestű” volt, mint a csapatuk. Messze nem töltötték meg a járványhelyzet által korlátozott kereteket sem, alig lézengtek a lelátón. A 3–1 után Budapesten többen mentek ki a Nagykörútra…

November 12-én a Puskás Arénában ugyanez a kötelező kiindulási alap. Emellett ne tévedjünk, Izland nem teszi meg azt a szívességet, amit a bolgárok. Intő jelnek itt a tavaly szeptemberi, szlovákokkal szembeni 1–2. Minden idők legmegindítóbb – valamelyest a vendégeknek is címzett – szurkolói koreográfiájával, Mátyás király szektornyi méretű lovasszobrának képével, alatta a felirattal: „Az Európa-bajnokság előttetek, a fekete sereg mögöttetek!” Az a győzelem meghozta volna a beteljesülést, de 2019 nyarán valami kizökkent.

Ami az idén ősszel újra helyreállni látszik. A törökök ellen, az oroszok ellen 0–3-tól, de mondom, mindez alig számít. Két meccs az élet: a szófiai és az izlandiak elleni. Ami bizonyos tekintetben minden idők legnagyobb tétjéért zajlik majd. Hiszen sohasem rendeztek még – nem is fognak – labdarúgó-világversenyt hazánkban, kivéve 2021-ben, négy mérkőzés erejéig. Ebből kétszer garantáltan a mi válogatottunk lépne fel a Puskásban, június 15-én Portugáliát, 19-én Franciaországot fogadva. Aztán 23-án el kellene utazni Münchenbe, a németek elleni csoportzáróra. Budapest a házigazdája az egyik nyolcaddöntőnek is, de ne álmodjunk.

Éppen elég megbirkózni egyelőre a realitásokkal is. Jelesül azzal, hogy a fentiek miatt nekünk fontosabb, de legalábbis rendkívülibb, egyszeribb ez a párharc, mint az izlandiaknak. Ha ők nyernek, jövő nyáron megint eljöhetnek hozzánk, messze idegenbe, a papírforma alapján szépen kikapnak háromszor, és irány vissza, jégországba. Mi bezzeg a saját hazánkban láthatnánk vendégül a világfutball színe-javát, és ettől minimum háromszor annyi embert szállna meg itthon a szent őrület, ahány lakosa összesen van Izlandnak. Mivel e szám 350 ezer, a milliónyi magyar szurkolóval inkább alullőttem.

Néhány hete azzal kezdtem aktuális írásomat a FourFourTwo magazinban, hogy valószínűleg sohasem élhetünk már át olyan varázslatos futballtavaszt, mint 1985-ben. Amikor a válogatott az Ausztria feletti, bécsi 3–0-s diadallal csoportelsőként jutott ki a mexikói vb-re, a Videoton pedig az UEFA-kupában márciusban a Manchester Unitedet, áprilisban a Zseljeznicsart ejtette ki, míg májusban kupadöntőt vívott a Real Madriddal. Attól tartok, igazam volt. Még egy olyan tavaszunk nem lesz. De csaknem olyan őszünk még lehet, akár az idén is. Hiszen a Ferencváros a Bajnokok Ligája főtábláján októberben a Barcelonához hivatalos, novemberben oda-vissza megmérkőzik a Juventusszal, és a kettő között ott az Eb-pótselejtező.

A Fradi ezt már nagyon nem is ronthatja el, miután a Celtic, a Dinamo Zagreb és időnként a Molde ellen nem virtuóz produkcióval, hanem a fent felvázolt erényekkel emelkedett abba a magasságba, ahol eme erények önmagukban már kevésnek bizonyulhatnak. A válogatottnak azonban még hátravan az igazi próba, és ha azon elbukik, ennek az írásnak legalább a felét kénytelen leszek vastag fekete filccel kisatírozni. Persze az volna a legkisebb veszteség.

Úgyhogy tilos elbukni, ebbe megint „bele kell dögleni”. Csak most nem úgy, mint 1997-ben, és – nem nekünk, a lelátón

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik