Egy év – Deák Zsigmond jegyzete

„Sport- és elsősorban futballszerető gimnazistaként természetes volt számomra, hogy kövessem a 2016-os francia rendezésű labdarúgó Eb-t. Egy éve, tavaly június 14-én az Ausztria elleni meccsünket egy ciprusi étteremben néztem végig. Emlékszem, állva énekeltük a nemzeti himnuszt.” Így kezdődik egy tizennégy éves kis (nagy?) leány legfrissebb zsengéje, aki eléggé el nem ítélhető módon a sportújságírással kacérkodik, néhányszor részt vett már például a Diákújságíró Egyesület (DUE) pályázatán, programjain. S amikor nemrég azt az ötletet kapta, hogy amolyan stílusgyakorlatként a tavalyi Európa-bajnokságról vessen papírra valamit tetszőleges műfajban, azt válaszolta, nem akar túl érzelgős lenni, ezért inkább a tényszerűségre törekszik.

Ezúttal példát veszek középső gyermekemről, Saciról, jómagam szintén mellőzöm az érzelgősséget, s e szándékomban nemcsak tőle kaptam megerősítést, hanem a magyar labdarúgó-válogatottól is. A pénteki andorrai vb-selejtezőt követően eleve viszonylag nehéz lett volna pozitív érzelmeket kicsiholni magamból, hasonlókat, amelyek egy éve amilyen váratlanul, oly természetesen sarjadtak ki sok százezer magyar lelkéből. Az egész családdal valóban állva énekeltük a Himnuszt Ayia Napa ciprusi üdülőhely egyik tavernájában, a fiammal címeres mezben feszítve. A pincér még viccelődött is, hogy vajon az osztrákoknak szurkolunk-e, erre figyelmeztettük, hogy tréfálkozás helyett inkább javítsa ki a tévéközvetítésre becsábító utcai tábla angol nyelvű feliratát Hangaryról Hungaryra. Becsületére legyen mondva, amikor Stieber 2–0-t érő góljánál könnybe lábadó szemmel felordítottam, majd azonnal rendeltem egy kör italt, ezzel a megjegyzéssel tette le az asztalra: „A győzteseknek!”

Épp egy éve volt, tán igaz sem volt. Mint ahogy Sarolta lányom írásának utolsó, valóban tényszerű mondata is mintha a mondák ködébe veszne a friss andorrai égés – és mezégetés – után: „A magyar szurkolók hatalmas ovációval fogadták a találatot, és a válogatott játékosai is egymás nyakába borulva ünnepeltek.” Mikor történik legközelebb hasonló? Megérem-e? Megéri a gyermekem és a kortársai?
Bocs, Sacika, ez most mégis érzelgősre sikerült apától.