Dribli az égig – húsz esztendeje hunyt el Czibor Zoltán

SZÖLLŐSI GYÖRGYSZÖLLŐSI GYÖRGY
Vágólapra másolva!
2017.09.01. 11:08
null
Itt éppen gólt fejel – érdemes megfigyelni a mozdulatot, amellyel távol tartja a bekket, miközben láthatóan teljes összpontosítással találkozott a labdával
Amikor péntek reggel a nyári szünet után először indultak iskolába a gyerekek, éppen húsz éve volt annak, hogy meghalt Czibor Zoltán, a magyar futball egykori világsztárja.

 

Úgy hozta a sors, hogy 1997. szeptember 1-jén ott voltam a győri kórházban, ahol Czibor Zoltán, az Aranycsapat legendás balszélsője halotti bizonyítványát kiállították.

Anyja neve? – kérdezte közömbös hangon az iratot elkészítő fehér köpenyes hölgy.

Suhai Erzsébet – mondta megtörten a halálhírre Komáromból a kórházba érkező Czibor Zsuzsanna, a 68 évesen elhunyt világhírű játékos húga.

Mikor és hol született? – érkezett automatikusan a következő kérdés.

Kaposváron, 1929. augusztus 23-án, de várjon csak, hadd ellenőrizzem a személyi igazolványából, nem tud az ember ilyenkor gondolkodni...

Foglalkozása? – tette fel az illetékes az űrlap következő rubrikájához tartozó kérdést.

Hirtelen egyikünk sem tudta, mit is kellene felelni.

Mi volt az elhunyt foglalkozása? – kérdezte ismét, immár kissé türelmetlenül az egészségügyi asszisztens…

Nos, tényleg: hogyan is kellett volna válaszolni, mi lett volna a helyes felelet a kérdésre? Mi is volt Czibor Zoltán? Legenda? Nemzeti hős? A magyar futball élő lelkiismerete? Klubelnök? (Hiszen élete utolsó éveiben újjáalapította gyermekkora sportegyesületét, a Komáromi Atlétikai Clubot, de hogy ez foglalkozás lett volna, nem igaz, pénzt aligha kapott érte.)

Apropó, pénz... Dacára annak, hogy a Ferencváros vagy a Barcelona játékosaként azért az ő korában sem keresett rosszul egy futballista, sőt a legendás csempészésekből is alaposan kivette a részét, játékos-pályafutása után akadtak időnként anyagi gondjai a páratlanul bohém és vagány, de csodálatosan mély érzésű és nagy hazafi Czibor Zoltánnak, akit kiszámíthatatlan cselei miatt „Rongylábúnak”, követhetetlen észjárása, a vakmerőségig provokatív viselkedése miatt „Bolondnak” is becéztek.

Előfordult, hogy a Spanyolországba érkező magyar futballcsapat már-már hagyományosan önfeledten élvezte a szállodába látogató emigráns kolléga nagylelkűségét. Azt hiszem, az MTK, de lehet, hogy a válogatott túrázott arra (Sándor Csikartól hallottam a történetet), és ahogyan Puskás is mindig, ezúttal Czibor köszöntötte a régi játékostársakat, akik a 2-3 dolláros hivatalos napidíjból ilyenkor nem nagyon mertek rendelni semmit a nyugati árak ismeretében. Nem úgy Czibor, aki lelkesen bátorított mindenkit az újabb és újabb pohár bor, korsó sör, üveg sangría elfogyasztására, a kiéhezett (szomjazott?) magyar futballisták pedig örömmel adták át magukat az élvezeteknek. Hajnaltájban, amikor a fizetésre került volna a sor, a Bolond odaintette a pincért, s magabiztosan csak annyit mondott neki, írjon csak mindent Kutas István szobájához... Majd kisétált az utcára. (Kutas, a közben a szobájában nyilván mélyen alvó delegációvezető, az állami sportvezetőség keményvonalas, kommunista erős embere volt, akivel az Aranycsapat sikerei idején is meggyűlt a baja néhányszor a renitens, exferencvárosi, antikommunista balszélsőnek.)

Viharos szakmai és magánéleti évtizedek után Czibor a barcelonai olimpiát követően költözött haza véglegesen a demokratizálódó Magyarországra, s a hazatérése körüli napokban bekopogtatott Berzi Sándor MLSZ-főtitkárhoz (aki ma a szövetség alelnöke és nemzetközi igazgatója). A találkozón előadta, hogy 1956 őszén rendkívül sikeres, négymeccses győzelmi szériát produkált a válogatott, hiszen győzött Párizsban, Belgrádban, Moszkvában és Bécsben is, a svédek elleni, hazai mérkőzésre viszont már nem kerülhetett sor, mert kitört a forradalom. A történetet eddig Berzi is ismerte, Czibor azonban hozzátette, hogy az őszi mérkőzések prémiumát az utolsó mérkőzés lejátszása után folyósította volna az MLSZ, a jól ismert történelmi körülmények miatt azonban erre nem kerülhetett sor, s ő most eljött, hogy átvegye az őt megillető tiszteletdíjat a négy megnyert, de soha ki nem fizetett mérkőzésért, amelyek közül a Szovjetunió ellenin például ő lőtte a győztes gólt a Lenin Stadionban…

Állítólag akkor, 1956. szeptember 23-án harsogta az öltözőfolyosón, korát legalábbis egy hónappal megelőzve, hogy „Legyőztük a kommunizmust!" A lécről bevágódó lövését pedig később úgy elevenítette fel: „Elrúgtam a labdát, majd odakiáltottam Jasinnak: vigyázz, nehogy odacsípje a kezedet!” Közben odahaza, Komáromban, ahol a Cziborék melletti Vitéz telepi egykori huszárlaktanyából szovjet katonák bázisa lett, leköpködték, és kövekkel dobálták meg az Árpád utcai szülői ház ablakait.

Ültem ott is Zoli bácsival egész délutánokat az öreg diófa alatt, az volt a feladatunk, hogy könyvet írjunk az életéről, a kiadó év végi határidővel várta a kéziratot. Czibor, ha a munkára terelődött a szó, legyintve ennyit mondott: „Hol van még karácsony?" És nekiállt felújítani a komáromi lakótelepi lakását, amelyet ugyancsak az MLSZ vásárolt neki, s mondanom sem kell, hogy a négy meccs elmaradt prémiumát is megkapta 36 éves késéssel, alighanem kamatostul, olyan lehengerlő és közkedvelt egyéniség volt.

No, nem éppen a sportszerű élet tanítható példája az övé, de ha ártott is valakinek életében, akkor a leginkább saját magának. Ahogyan az utóbbi években, hiányos és kétes visszaemlékezések és dokumentumok által felfedezett állítólagos besúgói éveivel kapcsolatban is egyformán állítja minden szakértő: egy félmondatnyi érdemi, terhelő információt sem szolgáltatott senkiről. Egyre durvább balhéi, 1955-ös házi őrizete (amikor Puskás húzta ki a bajból Farkas Mihálynál), a válogatottnál való mellőzése mellett azonban zsarolása és feltételezett beszervezése csak növelhette a már akkor is háromgyermekes fiatal apa megalázottságát, undorát a rendszerrel szemben, és valósággal kivirágzott a forradalom napjaiban. Szolgálati fegyverével (hiszen akkor már Honvéd-játékosként katonatiszt volt ő is) szaladgált a városban, naplójegyzetei alapján főleg azért, hogy elejét vegye az erőszakos cselekményeknek, de tevékenyen jelezze a forradalom iránti elkötelezettségét. Amikor a Budapesti Honvéd forradalmi bizottságának elnökeként meghívta a csapatot a nagybátyjához egy disznótorosra Komáromban megállva a Bilbao elleni BEK-meccsre menet 1956 november 1-jén, csak üzent a szüleinek az Árpád utcába, mondván, két hét múlva itthon lesz... Nos, 28 év után, 1984-ben jött először, de részegen akkor is bírálta a rendszert egy protokollvacsorán, és ismét menekülni kényszerült. Fegyveres szerepvállalása miatt állítólag fel sem vetődhetett esetében a hazatérés lehetősége, ő csak így fogalmazott: „Nem szerettem volna végignézni, ahogy a dicsőséges Vörös Hadsereg másodszor is felszabadítja hazánkat."

Fiatalon nősült, öt gyermek után elhagyta felesége az emigrációban, egyetlen fia, a későbbi sportfotós Zoltán lábát levágta a lift barcelonai házukban, amikor a kisfiú hatéves volt. Hazaérkezése után pedig unokaöccse feleségébe szeretett bele és vette el, hogy aztán tőle is elváljon.

A pályán is üldözték a sorscsapások, jóllehet a magyar futball történetének egyik legnagyobbja lett úgy is, hogy a Barcelonával például ugyanabban a berni Wankdorf Stadionban, ugyanúgy 3:2-re veszítette el élete klubmeccsét, a Benfica elleni BEK-döntőt 1961-ben, ahogyan hét évvel korábban a világbajnoki döntőt az NSZK ellen a magyar válogatottal. Még az öltözők közül is ugyanazt kapták a Barcával, mint egykor az Aranycsapattal, és bár Czibor akkor is, most is gólt rúgott, drámai vereség lett a vége. A Benficának ballal lőtt hatalmas kapásgólt a döntőben, miközben jobblábas volt, aki a bal szélen játszott. Ez a kiszámíthatatlanság, logikátlanság, ördöngösség jellemezte a pályán és a pályán kívül is, ahogyan Szepesi György mondta, ő maga sem tudta, hogy a következő pillanatban mit fog tenni a labdával. Az olimpiai döntőben például elmondása szerint időhúzás szándékával ki akarta rúgni a stadionból a labdát 1:0-s vezetésünknél, de „véletlenül" hatalmas gólt lőtt helyette, s bosszankodva futott vissza a középkezdéshez, mondván, ma neki semmi sem sikerül...

Igen, gólt szerzett minden fontos meccsen, a vb-n nemcsak a döntőben, hanem a címvédő Uruguay elleni elődöntőben is. Élete legjobb játékának mégis az angolok elleni 7:1-es győzelem alkalmával nyújtott teljesítményét tartják, jóllehet az első félidőben csak lézengett a pályán, mert szörnyen igazságtalannak tartotta, hogy az előző esti prémiumosztásnál fradista múltjuk, vélt vagy valós politikai szembenállásuk miatt hátrányos megkülönböztetéssel, jóval kevesebb pénzt kaptak addigi teljesítményükért a sportvezetőség által „tréfásan" csak „fasisztának" nevezett hármak: Budai László, Czibor Zoltán és Kocsis Sándor. A szünetben aztán elhatározta, hogy „csak azért is megmutatja a Népstadion százezres közönségének és az egész világnak, hogy mit tud", és sorra adta a gólpasszokat a társaknak.

Barcelonai legendák (balról): Kocsis Sándor, Kubala László, Czibor Zoltán
Barcelonai legendák (balról): Kocsis Sándor, Kubala László, Czibor Zoltán

Barcelonai bárjára, amelyet a családi pereskedés és alighanem a magyar titkosszolgálat hathatós közreműködése révén elveszített (igaz, addig is ő volt ott a legtöbbet fogyasztó vendég) nagy betűkel ez volt kiírva magyarul: „Kék Duna". Edzősködni nem akart, mint mondta, „az én szívemmel ne játsszanak ügyetlen futballisták". A Grosics Gyula mellett az Aranycsapat másik intellektuális alkatú, a világ összefüggésein sokat tépelődő és meglehetősen művelt tagjaként számon tartott Czibor Zoltán végeláthatatlan éjszakázásai, a vagyonokat elnyelő játékgépek kattogása közben egyszer azt mondta Bocsák Miklósnak, a róla, Kocsisról és Budairól szóló első, 1983-as könyv szerzőjének, amikor már nem bírta vele a tempót: „Majd megállok, ha azt látod kiírva, hogy Komárom."

Így is lett, volt csapatát felvitte az NB II-ig, közben megvásárolta magának a sírhelyet a temető bejáratával szemben, s azzal a fölényes és büszke derűvel, amellyel, ahogy ő mondta, „átdriblizte" az életét, utolsó napjaiban is cigarettázva eltávozott közülünk húsz évvel ezelőtt. Az egy nappal előtte Párizsban elhunyt Diana hercegné és a négy nappal utána távozó kalkuttai Teréz anya között, személyében egyesítve az öntudatos lázadást, az elegáns világnagyságot és azt az attitűdöt, amelynek során kész volt mindenét odaadni a közösségének, azaz a magyar és a ferencvárosi közönségnek, amellyel rajongva szerették egymást.

Kellene még írni arról, hogy miként sorozták be leventének gyerekként, miután bátyjával dohányt lopott a komáromi pályaudvaron, s aztán hogyan focizott az ételért az amerikai hadifogolytáborban, ahol megverte egy görög fogoly, mert elviselhetetlennek tartotta, hogy Czibor tucatjával lövi a gólokat. Hogy miként ment el a Fradiból a Csepelhez, majd jelentkezett önként ávósnak, csak azért, hogy bosszantsa Farkas Mihályt és elkerülje a végül elkerülhetetlen Honvédba igazolást. Írni kellene a Fradival elért 140 bajnoki gólról és a jubileumi, 1948–49-es bajnokságról, a spanyol bajnoki és kupagyőzelemről, hogy a sorozatban ötször BEK-győztes Real Madridot csak ők győzték le Kocsissal, Kubalával, Evaristóval, arról, hogy háborúzott az edzőfejedelem Helenio Herrerával, aki szerinte „annyit értett a futballhoz, mint disznó a kamatszámításhoz". Hogy a „könyvünk" végül nélküle, a halála után három hónappal jelent meg Dribli az égig címmel, s Puskás Ferenc is ott volt a bemutatón a Régi Siposban. Hogy utolsó napjaiban miként ápolta Czibor Zoltánt az unokahúga Spanyolországban élő gyermekei távollétében, s oly sok mindenről kellene még írnom...

De hogy mi volt a foglalkozása? Ha őt kérdeznénk, talán azt mondaná, hogy vasutas. Vonakodva és szomorúan hagyta ugyanis ott a MÁV-ot, amikor 19 évesen elszakította őt Komáromtól a Ferencváros, a világsiker és az örökkévalóság.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik