Bizonyíték vagy ígéret – Ballai Attila publicisztikája

Két okból sem kívánjuk meghatározni, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöksége ma miként döntsön Bernd Storck szövetségi kapitány (és sportigazgató) sorsáról. Egyrészt, mert az MLSZ sem osztogat nekünk tanácsokat cégünk és a Nemzeti Sport vezetéstechnikájáról, másrészt, mert magunk sem tudjuk, mi az üdvözítő megoldás, amely megváltaná a magyar labdarúgást. Ilyen ugyanis nincs.

Szempontok és „szívpontok”, érvek és ellenérvek, érzések és ellenérzések azért természetesen vannak. Efféle döntéshelyzet akkor áll elő, ha valami véget ér, ha valami – a várakozásokkal ellentétben – nem kezdődött el, ha elfogyott a csapat, az esély, a levegő vagy mind egyszerre. Ilyenkor mérlegelni kell a pillanatnyi pozíciót és az irányt, az állapotot és a folyamatot. Storck ezt bizonyára megérti, a német filozófia alapköve is e kettősség, nem véletlenül használ éppen a német nyelv két külön létigét, a lenni (sein) és a válni (werden) alakot. A magyar pedig, hogy még tisztábban lássunk, a legkegyetlenebb kifejezést alkotta meg a világversenyekért zajló küzdelmekre: mindenki más úgy fogalmaz, kvalifikáció, mert a kijutásból indul ki, mi viszont a selejtezővel a kiesésből, egyúttal azt sugallva, hogy aki kirostálódik, az selejt.

Nézzük először az állapotot! Múlt kedden számunkra lezárultak a 2018-as oroszországi világbajnokság selejtezői – a reményeket tekintve jóval korábban, talán már a rajton, a feröeri 0–0-val –, válogatottunk a B csoport 3. helyén végzett, az erősebb Portugália és Svájc mögött, a gyengébb Feröer, Lettország és Andorra előtt. Ez az általános papírforma, amelyet egy-egy meccs erejéig kedvezőtlen irányba sikerült csak borítani, a feröeri 0–0-val, az andorrai 0–1-gyel. Ha e két mérkőzést megnyerjük, Svájctól (2–3) vagy Portugáliától (0–1) itthon fogunk egy pontot, nem róható fel, hogy három évtized óta először vert meg minket oda-vissza a két csoportfavorit, a megszerzett 13 helyett lenne 19 pontunk, közelebb zártunk volna a második svájciakhoz, mint a negyedik feröeriekhez, mindjárt nem is éreznénk annyira taszítónak „selejtmivoltunkat”. Így azonban nem akadt egyetlen bravúrunk sem, történelmi kudarcot szenvedtünk el Andorrában, négy ponttal előztük meg a feröerieket, tizennéggyel maradtunk el Svájctól és Portugáliától, lesüllyedtünk a világranglista 53. helyére.

Mérlegeljük most a tendenciát! Storck tavaly kijuttatta a válogatottat a franciaországi Európa-bajnokságra, harminc esztendő után az első nagy tornára, ahol 1962 óta először maradt veretlen a csoportjában, és 1966 óta először került be az egyenes kieséses szakaszba. Mára ebből nem az eufória maradt, hanem a mérce. Ami nyilvánvalóan túlságosan, megugorhatatlanul magas, hiszen csapatunk messze erőn felül teljesített. Köszönhetően a tagadhatatlan szerencse mellett – ami roppant fontos, ráadásul megtanulhatatlan edzői erény – a riválisokénál jóval hosszabb közös felkészülésnek és több, pályafutását világversennyel betetőzni akaró kulcsjátékos kegyelmi állapotának.

Egyrészt méltatlan Storckon a tavalyi és az idei szereplés közti szakadékot számon kérni, mert az a csúcs volt irreálisan magas, és ez a völgy a szokásos mélységünk; másrészt viszont azzal se érveljünk, hogy semmivel sem rosszabb edző, mint 2016 júniusában, amikor bálványozták.

Persze, hogy nem. De ez szemernyit sem számít. Mert ha soha senkivel szemben nem fogyna el a türelem, a bizalom, aki csak egyszer is bizonyította valamely csapat élén az alkalmasságát, akkor most ott szorongana a nemzeti együttes kispadján egymás mellett Mészöly Kálmán, Mezey György, Csank János, Gellei Imre, Várhidi Péter, Bozsik Péter, Egervári Sándor, még Pintér Attila is, és játékosnak már nem is maradna hely.

Csakhogy régen másfelé jár már mindegyikük. Ha a magyar labdarúgás irányításának elmúlt évtizedeiben konzekvenciát, koherenciát keresünk, azt még leginkább a szövetségi kapitányok szélnek eresztésében találhatjuk meg. Senki sem kapott hosszú távú menlevelet arra, hogy ma tegyen fel tizenegy jó alkatú „hordót” a pályára, és tíz év alatt gyúrjon csapatot belőlük; majdnem kivétel nélkül egy-egy elbukott kvalifikációs sorozat vagy infarktusos mérkőzés jelentette a véget, keveseknek, például Egervárinak adatott meg, hogy túlélt egy-egy kiesést, traumát, mert a folyamat, a tendencia, az irány miatt a jövő felülírta a jelent.

Ellenben mindennap ma van, és a magyar futball ab ovo még nem mondott le arról, hogy világversenyen szerepelhessen – a 24 csapatos Eb, a 2026-tól 48-as mezőnyű vb ennek meg is adja a reális alapját. Tehát a reklámszöveget kissé átszabva: bizonyíték vagy ígéret, de az utóbbi legalább legyen.

Ha egyik sincs, az elegendő ok az elválásra. Az előző húsz évet nézve, Csank János végzetét 1997-ben a jugoszlávokkal szembeni oda-visszavágós pótselejtezőn elszenvedett 1–12 jelentette (Csank nem ajánlotta fel a lemondását); Bicskei Bertalant 2001-ben a grúziai 1–3, Gelleit 2003-ban a rigai 1–3, illetve az ezekkel a vereségekkel elúszott esély sodorta el; Lothar Matthäusnak 2005 végére leketyegett a kontraktusa és a lendülete; Bozsikot 2006 őszén a máltai 1–2 lehetetlenítette el; Várhidi 2008 januárjában még további bizalmat kapott, ami tétmérkőzés nélkül is elpárolgott három hónap alatt (ez a bevezetőben említett elfogyott a levegő esete); Erwin Koeman 2010 kora nyarán a németek (0–3) és a hollandok (1–6) ellen – felkészülés címszó alatt – vágóhídra vitte csapatát, aminek ő is áldozatává vált; Egervári 2013 októberében, az amszterdami 1–8 utáni pillanatokban le is mondott, Csábi József egy mérkőzésre ugrott be helyette; Pintér Attila 2014 szeptemberében az első, itthoni Eb-selejtezőt veszítette el 2–1-re az északírekkel szemben, és már menesztették is. Az őt követő Dárdai Pál volt az egyetlen a teljes hazai futballhistóriában, aki sikerei csúcsán, önként távozott.

Ő hagyta örökül Storckot. Az első magyar futballkapitányt, aki kinevezése előtt itthon és mindenütt ismeretlen, nevenincs figura volt. Ugyancsak az első, akire – kollé­gáival, módszereivel együtt – rendszert, filozófiát építettek. Az előbbi tény talán gyengíti a pozícióit, az utóbbi erősítheti. Mert Bozsiknak, Várhidinek elég volt néhány fiókot kipakolnia, de ha Storck megy, viszi magával Andy Möller segítőt, Holger Gehrke kapusedzőt, Reinhard Mörz fizioterapeutát, Jörg Danielt, az edzőképzés vezetőjét, a német orientációjú utánpótlásvonalat, valamint egy komplett, legalábbis annak láttatott futballideológiát és -metodikát.

Persze létezik az az opció, hogy kapitányi pályafutása véget ér, de sportigazgatói tisztségét megőrzi. Általános vezetéselméleti igazság, hogy ha valaki valahol csúcsmenedzser volt, ott később főportási minőségében ritkán érzi jól magát, és ezt utódja mellett a környezete is megsínyli, de minden konkrét helyzet, habitus más és más.

Storck például az andorrai fiaskó után felajánlotta a lemondását, ami jelzi, számára sem kizárólag anyagi kérdés e munka. Ha ma is ezt teszi, vagy tovább megy, és más opciót nyitva sem hagyva lemond, megkönnyíti az MLSZ elnökségének dolgát, ráadásul nem tart igényt arra a pénzre, amely menesztés vagy közös megegyezés – újabb magyar futballnyelvi lelemény, mert milyen megegyezés az, ami nem közös? – esetén megilletné.

A jelen – az állapot – a csoport 3. és a világranglista 53. helye, a 30-ból 13 pont, a jövő – az irány, a tendencia –, hogy kikből és milyen csapat építhető, nem látszik. Igaz, mással sem látszana. Pedig Budapest a 2020-as Európa-bajnokság három mérkőzésének is otthont ad, ez minden idők egyik legnagyobb hazai futballünnepének vagy csalódásának esélyét villantja fel.

Ma azonban nem kell, nem is lehet mindent eldönteni. Csak azt, mi legyen Storckkal. Egyetlen napra ez is éppen elegendő.