HEGYI TAMÁS 2017.08.28 17:40 Frissítve: 2017.08.28 17:40

„Apám nem szerette a focit, sőt tiltotta” – emlékezés egy kiváló labdarúgóra

Észrevétlenül élt, észrevétlenül halt meg az A-válogatottban, közelebbről az Aranycsapatban hivatalos mérkőzésen háromszor pályára lépő Teleki (Tiegelmann) Gyula, aki a Vasasban töltötte játékos-pályafutása legszebb időszakát. A piros-kékekkel MNK-győztes, kétszeres Közép-európai Kupa-győztes, BEK-elődöntős sportember két és fél hónappal ezelőtt, a Nemzeti Sport Online értesülései szerint június 11-én hunyt el Budapesten. 89 éves volt.

1956. augusztus 5. – hatalmas győzelmet hirdet a Népsport címlapja

 

Bevezetőnk első négy szavában szemernyi túlzás sincsen: Teleki Gyula jó ideje visszavonultan élt, harminc éve sem idehaza, sem külföldön nem vállalt munkát a futballban, és a haláláról is mindössze a Vasas hivatalos honlapja, valamint a magyarfutball.hu internetes portál számolt be a hazai sportsajtóban.

Az NSO, törlesztve adósságát, ezen írással tiszteleg az emléke előtt.

NÉVJEGY

Teleki (Tiegelmann) Gyula
Született:
1928. február 15., Arad
Elhunyt:
2017. június 11., Budapest
Posztja: középhátvéd, balhátvéd, balfedezet, balösszekötő
NB I-ben mérkőzés/gól: 217/21
Válogatottság/gól: 3/– (1954–56), ezenkívül többszörös kerettag és tartalék
Klubjai játékosként: Felten SC (–1944), 33 FC (1945–1946), Debreceni VSC/Debreceni Lokomotív (1946. szeptember–1950 május), Debreceni Honvéd (1950. június–július), Vasas (1950. július vége–1958), Debreceni VSC (1958–1959)
Legnagyobb sikerei: bajnoki bronzérmes (1953), Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1955), 2-szeres KK-győztes (1956, 1957), BEK-elődöntős (1957–58)
Edzői állomásai: Debreceni VSC (1959–1961), Bp. Spartacus (1961. július–szeptember közepe), Szolnoki MTE (1962 nyara–vége), Szudán (szövetségi edző, majd az al-Merrik trénere, 1963. január–1965. január), Vác (1965, egész évben), Pécsi Dózsa (1965. december–1967. december), Diósgyőri VTK (1968, egész évben), Wisla Kraków (lengyel, 1969 eleje–1970 vége), Székesfehérvári MÁV Előre (1971 tavasza), Irak (szövetségi kapitány, 1971?–1973?), al-Szulajbihat (kuvaiti, 1973–1977), Debreceni VSC/DMVSC (1978. február–1980), al-Szulajbihat (kuvaiti, 1981–1985?)

1944–1945 tele tragédiák és kalandok sorozata volt Teleki Gyula életében. Tizenhat évesen mint leventekorú ifjút Budaörsre rendelték, ahol árkot kellett volna ásnia, ám többedmagával sikerült megszöknie az első éjjelek egyikén. Szálasiék után aztán jöttek a szovjetek, és édesapjával egyetemben elvitték málenkij robotra. Azaz őt utóbb hazaküldték, mivel túl fiatalnak találták… Ötvenegy esztendős édesapja már nem volt ilyen szerencsés, sohasem került elő. A családfő nélküli család hiába reménykedett évekig, semmiféle üzenet sem érkezett az apa felől.

Teleki Gyula a háború idején Dél-Budán, a mai XI. kerületben élt szüleivel és a bátyjával, így magától értetődően a kerületben kezdett el futballozni. Először a Felten SC – a későbbi Magyar Kábel – csapatában rúgta a labdát, majd a szintén XI. kerületi székhelyű 33 FC következett, amelynek az 1945-ös nyári bajnoki szezon és az 1945–1946-os bajnoki kiírás alatt volt a játékosa.

„Apám nem szerette a focit, sőt tiltotta. Ha édesapámat nem viszik el, én biztosan nem futballozok. Akkor tanulnom kellett volna. A bátyám műszerész lett, a Gamma-gyárban dolgozott. Ő nem futballozott, próbálkozott, de nem tetszett neki, inkább a lányoknak udvarolt” – emlékezett Teleki Gyula egy évvel ezelőtt, legutóbbi találkozásunkkor.

TEMESIBŐL TELEKI

1946. szeptember 26-án arról számolt be a Népsport, hogy „Horváth László, a csapat fővárosi képviselője két tehetséges próbajátékost hozott le Debrecenbe. [Az egyiket] azonnal le is igazolták. Temesi (Tiegelmann) az új szerzemény, aki a 33 FC-ben játszott eddig. Az ErSo ellen már Temesi szerepel a csatársor közepén.”

Temesi hamarosan új nevet kapott a Lokitól. „Debrecenben egyébként keresztelőt tartottak: a másik új szerzeményt, a 33 FC-ből leigazolt Tiegelmannt Temesi helyett Telekire keresztelték” – írta 1946. október 10-én lapunk. Maga az érintett hetven évvel később elárulta: a Teleki nevet a debreceni Bocskai egykori kitűnősége, a nyolcszoros magyar válogatott Teleki Pál tiszteletére kapta a DVSC egyik vezetőjétől, nevezetesen a szintén exbocskais labdarúgótól, Palotás István vezetőedzőtől.

A Teleki egyébként csak a sportneve volt a remek labdarúgónak, hivatalosan sohasem került sor a névváltoztatásra. A személyi igazolványában is mindig Tiegelmannként szerepelt, és – tanúsíthatjuk – a kapucsengőjére is még mindig ez a név van felírva.

Teleki-Tiegelmann 1950 júliusában nyolcadmagával került az új csapatot építő Vasashoz; ő a Debreceni Honvédtól érkezett, ugyanis '50 kora nyarán angyalbőrbe bújt, és az angyalföldiek már a debreceni katonacsapatból igazolták le, nem a Debreceni Lokomotívból. Nem volt egyszerű megszerezni az abban az időben még balfedezetként fungáló futballistát, akiért a Bp. Honvéd is ringbe szállt. Amíg a Honvéd és a Vasas egymással birkózott, Teleki a debreceni laktanyában őrködött, majd a politikai tiszt egyik nap behívatta az irodájába, s közölte vele, öltözzön fel civilbe, és menjen Budapestre – a Vasas nyerte meg a birkózást. Felutazott, a vasasszakszervezet sportosztályán kellett jelentkeznie. Odavalósi ember lévén szívesen igazol vissza a fővárosba, mondta, majd a feltételek után érdeklődött. „Lóránt Gyula nyolc hold szőlőt kért présházzal együtt azt követően, hogy a negyvenes évek második felében a Vasashoz igazolt, meg is kapta, miután elvették a kuláktól. Az Illovszkynak meg a Berzinek kocsmája volt. Pósa Béla kocsit kért meg két lovat, mert fuvarozni akart. Én egy lakást kérek, mert nősülni akarok, mondtam. Meg is kaptam, a Bokréta utcában volt– emlékezett vissza 2016-ban.

A Vasasban rögvest formába lendült, 1950 őszén be is válogatták az utánpótlás-válogatott keretébe, innen azonban csak három év múlva tudott feljebb lépni (a B-válogatottba), mert 1951 derekán megsérült.

Egyiptom, 1954 – Teleki bemutatkozik a válogatottban

A KAIRÓI IKARUS-TÚRA

Eleinte jobb- és balösszekötőt, majd balfedezet játszott új együttesében Teleki, ám miután az első számú középhátvédet, Lóránt Gyulát 1951 nyarán kivágták az angyalföldi egyletből, még egy sorral hátrébb került: neki kellett betöltenie a renitens világklasszis szerepkörét!

Lehet, hogy más összezuhant volna a mázsás teher súlya alatt, de nem ő. Felépülése után olyan kiválóan takarított-dirigált hátul, hogy az 1953-as bajnokságban „nemcsak csapata legjobbja volt, hanem az egész NB I legjobbjai közé jutott. Az ellenfél elé ugrással végzett szerelések, a keresztezések, a pontos előreadások, a gyorsaság és állóképesség, a nagyszerű küzdőszellem mind-mind erénye volt a kitűnő középhátvédnek” – a Népsport 7.25-ra „átlagolta” a teljesítményét, amivel Sebes Gusztáv figyelmét is magára vonta.

Úgyhogy Sebes – éppen Lóránt helyett – őt is elvitte a világbajnokságra készülő Aranycsapat 1954. január-februári egyiptomi portyájára, amelyen Egyiptom (3:0) ellen hivatalos mérkőzésen is bemutatkozhatott a legjobbak között. „Bár öt mérkőzést játszottunk összesen, a túrának egyetlen értelme volt: a farmotoros Ikarusokat árultuk, azokat népszerűsítettük. Egész életemben nem szálltam annyit buszra, mint akkor és ott. Állandóan a buszra föl, kinézni az ablakon, fotó. Fölszálltunk, Puskás fölszállt, a másik fölszállt, fotó – marketingtevékenységet folytattunk Egyiptomban – elevenítette fel tavaly a történteket Teleki Gyula, hozzátéve, már akkor tudta, hogy nem kerül(het) ki a svájci vb-re. – Különösebben nem foglalkoztam azzal, hogy visznek vagy nem visznek. Ha Sebes szólt, akkor mentem, mert ez volt a szakmám. Miért ne mentem volna? Szerettem köztük játszani, mert jó csapat volt tényleg, ezt nem lehetett elvenni tőlük.”

Sportemberi és szakmai kvalitásairól mindent elmond, hogy Teleki úgy gondolta, az Aranycsapat annyira komplett gárda volt, hogy nem kellett, nem volt szabad hozzányúlni: „Mi a fenének? Nem kellett bele másik játékos. A tizenegyből legalább hat világklasszis volt, aki a világon bármelyik csapatba befért volna. Egymásra néztek, és máris tudták, mi következik.

A Vasas „mindenesét” – az 1955-ös bajnokságban például középhátvédet, balhátvédet, balfedezetet és balösszekötőt egyaránt játszott született jobblábas létére! – már akkoriban sem igen faggatták az újságírók. A meccs után feltette a szemüvegét, és kisétált az öltözőből – senki sem ismerte fel. Vaksi. Így hívta Puskás Öcsi a szemüvege miatt.

Teleki harmadik A-válogatott meccsén a 3-as számú mezben 1956-ban Portugália ellen (Fotó: NS-archívum)
A GERINCSÉRÜLÉS

Teleki 1947. április 6-án, a Haladás–DVSC (1:2) bajnoki mérkőzésen súlyos gerincsérülést szenvedett. '57 tavaszán ez a sérülése újult ki, ezért nem játszott egyetlen percet sem a bajnokságban, és emiatt is hagyott fel két év múlva, 31 éves korában a játékkal. „Felugrottam fejelni, Szombathelyen történt, és a Tölgyesi – nem szándékosan – nekifutásból páros lábbal a gerincembe térdelt. Hallottam, valami roppant bennem, leestem, és ott maradtam a földön. Elmozdultak a csigolyák; az utolsó években már csak gumifűzőben tudtam játszani” – elevenítette fel az eseményeket.

12 ÉV AZ ARAB VILÁGBAN

A piros-kékeknél – akikkel MNK-t és két KK-t nyert (az 1957-es tavaszi bajnoki címnek nem lehetett a részese visszatérő gerincsérülése miatt) – 1958-ig játszott Teleki, majd lehúzott még egy évet Debrecenben. Ott is kezdett el edzősködni 1959-ben.

1963 januárjában kikerült Szudánba, ahol előbb szövetségi edzőként, majd az al-Merrik trénereként tevékenykedett. Két évnél nem maradhatott többet, a polgárháború eszkalálódása miatt ugyanis haza kellett jönnie. Hazai munkák után Lengyelországba ment, később Irakba és Kuvaitba is. Az arab világban összesen tizenkét esztendőt töltött el, Irakban is két évet, Kuvaitban pedig két részletben összesen nyolcat. A mai napig ő az egyetlen magyar szakember Irak szövetségi kapitányi székében, Kuvaitba meg harmadik magyarként érkezett a hetvenes években Grosics Gyula (1966–68) és Kapocsi Sándor (1972–77) után.

Amikor 56 évesen végleg hazatért az Öböl mellől, korábbi tapasztalataiból kiindulva úgy döntött, nem vállal több edzői munkát Magyarországon (az itthoni állapotokat a „rendszerszintű bundázás” jelzős szerkezettel írta le), a nyugdíjig hátralévő négy évet inkább lenyaralja Leányfalun, a nyaralójában. „Elegem lett a futballból, kiszálltam belőle. Megtehettem. Anyagilag jól jártam az arab világban, hiszen nem lóversenyeztem el, nem ittam el a pénzem. Azóta csak tévén nézte a mérkőzéseket.

Teleki Gyula két nappal azt követően távozott az árnyékvilágból, hogy a magyar labdarúgó-válogatott 1–0-s vereséget szenvedett Andorrától.

Balösszekötőként ő is kivette a részét a gólözönből (NS-archívum)

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

2017.10.20 23:30:29

Magyar válogatott DLUSZTUS IMRE

NS-VÉLEMÉNY. Milyen társadalmi hatások érték a labdarúgást? Miért következett be a szakmai leépülés? Milyen okok vezettek az eredménytelenséghez?

2017.10.19 00:30:21

Magyar válogatott CSURKA GERGELY

NS-VÉLEMÉNY. Egyébként pedig szerintem nem koncepciókat kellene gyártani, hanem IQ-teszteket kellene csináltatni az összes magyarországi labdarúgóedzővel.

2017.10.19 00:23:30

Magyar válogatott DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. Valóban hálásak lehetnek Storcknak…

2017.10.18 13:12:12

Magyar válogatott nemzetisport.hu

A magyar kispadról távozó tréner „sorstársai” között is vannak ígéretes szakemberek.

2017.10.18 10:42:49

Magyar válogatott nemzetisport.hu

A kezdet: „Amikor minden rendben lesz, itt sem vagyok.” A csúcs: „Ez egy álom.” A vég: „Megbocsáthatatlan blamázs.”